A lenti, igaz történet igazán érdemes lenne arra, hogy megfilmesítsék. Emberség a pokolban, ami harsányan üzeni az utókornak, hogy kötelességünk embernek maradni. Mindig. Mindenhol.
Charles l. Brown amerikai pilóta, hadnagy, saját szavaival egy parasztlegény Nyugat-Virginiából, 1943 karácsonya előtt néhány nappal, december 20-án Brémától nem messze hajtott végre bombázást a kötelékével. B-17-esével, a Ye Olde Pubra keresztelt acélszörnyeteggel alakzatba fejlődtek, és felkészültek a gyilkos rakomány kiszórására.
A célpont a Focke Wulf repülőgépgyár volt, és már bőven úton voltak, amikor rádión jelentést kaptak arról, amire számítani lehetett: fel kell készülniük nagyobb számú, akár több száz ellenséges vadászgép érkezésére.
Amikor a célpont fölé értek,
rettentő dübörgéssel megszólalt a Brémát védő 250 flakágyú, és ahogy Brown idézi: „két perccel a bombázás előtt, közvetlenül előttünk gyönyörű fekete orchideák bontották ki szirmaikat„.
És ezek a fekete orchideák, vagyis az óriási, borús füsttel felrobbanó légvédelmi lövedékek azonnal el is kapták a Ye Old Pubot: a gépet szinte rögtön két találat érte, az egyik a bombázó plexi orr-részét törte be, a másik kiütötte a második motort és megsebezte a negyediket.
A 10 fős legénységből négyen már ekkor megsérültek, Brown így nem tudta tartani a formációt – leváltak a rajtól, hogy megpróbáljanak visszatérni a légibázisra, de így céltáblájává váltak az előbukkanó ellenséges repülőknek.
Messerschmitt-motorok zúgnak fel a horizonton
A Ye Old Pubot percek alatt a Luftwaffe gépeinek tucatjai vették körbe: a beszámolók szerint több mint tíz percig elkeseredetten harcoltak a Jagdgeschwader 11. repülőezred nyolc (egyes források szerint tizenöt!) Messerschmitt Bf 109-ese és a Focke-Wulf Fw 190-ese ellen. Ekkorra megsérült a harmadik motor is, a hidraulikus és elektronikus rendszer, a kormány, a fegyverek egy része pedig a gép testébe törő hideg miatt beragadt.
A 11 géppuskából a csata végére már csak kettő maradt üzemképes, a gépet gyakorlatilag eddigre teljesen szétlőtték, az egyik tüzér, Hugh Ecky Eckenrode fejét levitte egy direkt találat, Dick Pechout őrmester szemét kilőtték, de a legénységnek eddigre az összes tagja megsérült. A morfiumfiolák befagytak az iszonyatos hidegben, így még minimálisan sem tudták ellátni egymást, és a rádió is megsemmisült, tehát semmiféle segítség kérésére nem volt már mód.
Felébred az emberség
Charles Brown, aki a bombázó pilótája és kapitánya volt, Spencer G. Luke másodpilóta segítségével, elkeseredetten próbált manőverezni a teljesen totálkáros géppel, ki a katlanból, amikor egy váratlan jelenségre lett figyelmes:
hirtelen egy feketére festett német vadászrepülőgép jelent meg a széttépett amerikaiak mellett, és a benne ülő tiszt hevesen mutogatni kezdett nekik valamit.
Nem bántotta őket, nem lőtt rájuk, nem lépett fel fenyegetően, csak kommunikálni próbált. A Messerschmittben egy akkor már 27 légigyőzelmet aratott, Franz Stigler nevű pilóta ült, aki röviddel azután vette észre a bajba jutott amerikaiakat, hogy egy közeli légitámaszponton, a csata közben újratankolta a gépét.
Felszállás után a B-17-eshez közel férkőzve észrevette, hogy a gépen egy halott és több súlyos sérült is van, a kasztni állapota pedig tragikus. Eszébe jutottak egykori tisztje, Gustav Rödel szavai az emberségről. Ő mondta azt a pilótáinak:
„Ha meglátom, hogy rálősz egy ejtőernyővel zuhanó emberre, én magam lőlek agyon.”
Stigler úgy érezte, a katonák most akkora bajban vannak, hogy a lelövésük nem harci cselekedet lenne, hanem alávaló gyilkosság –
egy ponton túl nem egy ellenséget iktatsz ki, hanem egy emberi lényt lősz agyon.
Nem volt képes rávenni magát, hogy megadja a kegyelemdöfést, így melléjük navigálva próbálta az értetlenkedő Brownnak elmagyarázni, hogy szálljanak le végre egy német katonai bázison, és kíméljék meg ezzel a saját életüket. Inkább essenek fogságba, mint hogy a gépet kilője a Luftwaffe, vagy egyszerűen lezuhanjon.
Brownékat megdöbbentette a látvány, de nem akartak leszállni. Stiegler ekkor arra gondolt, a szövetséges légtér felé kíséri az amerikaiakat, mert azt a félórás utat talán átvészelhetik ilyen állapotban.
„Remélem, túlélitek!”
Amikor az ellenséges légtérből kiléptek, Brown utasította a lövészt, hogy az egyik utolsó működő géppuskával vegye célba, és ijessze el. Stigler megértette az üzenetet, és mivel a gép már biztonságos távolságban volt a német ütegektől és vadászoktól,
a gépét megdöntve odatisztelgett az amerikaiaknak, levált, és visszatért a bázisára.
Úgy emlékszik vissza, hogy arra gondolt, reméli, túlélik ezek a srácok, és épségben földet érnek. 9 ember életét mentette meg. Brown, miután letették a gépet baráti földön, hitetlenkedve újságolta el a hihetetlen történetet a tisztjeinek, de azt az utasítást kapta, hogy senkinek ne beszéljen a sztoritól.
Az amerikai hadsereg nem szerette volna, ha olyan történetek terjednének el a katonák közt, amik az ellenség emberi arcát mutatják. Stigler érthetően maga sem dicsekedett el a támaszponton azzal, mit tett, hiszen egy amerikai bombázó és legénysége megmentéséért bizonyára hadbíróság elé állították volna.
Tű a szénakazalban
Teltek az évtizedek, Brown az USA-ba visszatérve az amerikai légierő pilótája maradt a háború után is. A nyolcvanas években aztán egy második világháborús veteránoknak szervezett rendezvényen valaki arról kérdezte, mi volt a legemlékezetesebb története a háborúból. Az ott felidézett emlékek hatására úgy döntött, megpróbálja felkutatni az emberséges német pilótát.
Hosszú éveket töltött a projekttel, az amerikai és a német légierő adatbázisaiban is kereste a nyomokat, eredménytelenül. Végül írt egy felhívást egy katonai repülőpilótáknak szóló hírlevélben, hátha véletlenül eljut az érintetthez, vagy legalább valakihez, aki tud valamit. Pár hét elteltével egy levél érkezett hozzá Kanadából: „Én voltam az.”
Stigler volt a válaszlevél írója, aki ekkor már Kanadában volt sikeres vállalkozó, és a telefonbeszélgetésük során pontosan le is írta Brownnak az eseményeket, valamint a gépe külsejét. Tényleg ő volt. Később személyesen is találkoztak, a megható történetük, barátságuk pedig akkoriban bejárta a sajtót.
Stiglert
egyesek árulónak kiáltották ki, kanadai szomszédai pedig értesülve háborús múltjáról lenácizták, de Brownnal barátságban maradtak egészen 2008-ig, néhány hónap különbséggel bekövetkezett halálukig.
Filmes feldolgozására ugyan még várni kell, de Sabaton metálbanda egyik száma, a No Bullets Fly ebben a számában feldolgozta a sztorit:
A történetről egy még részletesebb írást is találsz ezen az oldalon.