Amilyen tragikus hősöket játszik, annál boldogabbnak tűnik bármikor, amikor a szerepein kívül kamera elé áll. És amilyen boldognak tűnik, valójában annyira tragikus hős a maga módján. Legújabb kedvencünkről, Pedro Pascalról regélünk most.

Kimondottan szeretjük az olyan élettörténeteket, ahol a hős nagy megpróbáltatások után végre a csúcsra jut. Pedro Pascal útja a kisstílű skatulyaszerepektől a világhírnévig talán rögösebb volt, mint sok kortársanak – a chilei származású színész most, 47 évesen ért a csúcsra.

Három kedvenc sorozatunkat is fémjelzi, a nők kortól függetlenül leborulnak előtte, a férfiak irigykedve nézik, ahogy betonkemény antihősként és nagymamaruhákba öltözött magánemberként is elcsavarja a fejeket és eldugítja a csapot. Érdemes megnézni, hogy honnan hova jutott, és mi ebből mit tanulhatunk. Na, meg azt is, hogy valóban ér-e irigykedni rá.

La familia es la primera

Mint ahogy lenni szokott minden jó színész esetében, Pascal előtörténete sem nélkülözi a fikciós műbe illő történeseket és fordulatokat, amiből egyszer majd jó memoárt lehet írni, a borítón egy fekete-fehér képpel főhősünkről.

A José Pedro Balmaceda Pascal néven világot látott színész már 9 hónapos korában egyik nagykövetségről a másikra járt a menedékjogokért kuncsorgó szüleivel, mivel mindkettejük nagy múltú családja Augusto Pinochet chilei diktátor bögyében volt mindenféle komcsiskodásért, meg gerilláskodásért.

Előbb a Santiago városában lévő venezuelai követségen bujdostak, majd először Dánia fogadta be őket, hogy onnan melók miatt előbb Kaliforniában, majd Texasban kössenek ki. Ebből az egész menekülős-üldöztetős parából Pascal szerencsére túl sok mindent nem látott, szóval ezek a meghatározó családi élmények nem igazán csapódhattak le nála trauma formájában.

Amíg a szülei két gyerekkel menekültek egy véreskezű diktátor elől, addig neki pár röpke évvel később maximum az volt a parája, hogy nem csomagolt Kubut az anyukája a szendó mellé.

Ennek az áldott és békés gyerekkornak azonban nem örülhetett sokáig, mert a 20-as éveiben két tragédia is érte a családot egymás után: 1995-ben visszaköltözött Chilébe az egész pereputty (Pascalt kivéve) az apuka lombikprogramos klinikájának egy botránya miatt, majd négy évvel rá az anyuka öngyilkos lett.

A két eset közt hivatalosan nincs összefüggés, Pascal a mai napig ártatlannak vallja az illegális megtermékenyítő eljárásokkal vádolt papát, de azért nem kell nagyon megerőltetni az embernek a fantáziáját, hogy összekösse a pontokat. Anyukájának az elvesztése a magánéletétől a karakterei megformálásáig direkt és indirekt módokon hatással volt rá, ez a mély trauma még téma lesz később.

De cero a heroe

A kis puttó Pedróból ha nem színész, akkor úszó lett volna, de nagy szerencsénkre ezt megúszta. Túlságosan ráment az amerikai mozgóképes kultúrára a kábeles HBO-val, hogy ne szeressen bele a színjátszásba, így elég hamar rácsúszott a témára, sulit végzett, grindolta tisztességesen a legsemmirekellőbb szerepeket is, hátha beragad a neve.

Latino származása hozta neki a konyhára a nem kicsit rasszista szereposztásokat, így nyomhatta a drogdílert és -fogyasztót felváltva, amikbe sokkal több kraftot belerakott, mint ami elvárható egy-egy ilyen melótól. Példának álljon itt Dio nevű karaktere az egyik nyomozós tölteléksorozatból, aki akkora 90-es évekbeli sátánizmuspánik a köbön, hogy a fal adja a másikat:

Példamutató kitartással nyomta le az éveket a nehezített pályán, és kaparta ki töretlenül, molekulánként a gesztenyét. Mivel a 30-as évei végére sikerült csak valamiféle nevet szereznie magának, így évtizedekig a családja és a színházi körei segítették ki, ha elmaradt volna az albival, vagy vacsira már nem jutott volna.

Az őt segítő őrangyalokat listázta, most már azt se engedi nekik, hogy a sarki giroszosnál meghívják egy csípős-hagymás hashajtóra. Bár nem erősítette meg, de könnyen elképzelhető, hogy ezen a listán Oscar Isaac is szerepel, akivel még mindkettejük színházi haknis időszakukból ismerik egymást, és azóta is országos cimborák. Az internet két szépszállegény apukája, ugye.

A felsorolhatatlan számosságú sorozatszerep és filmes mellékszerep után kezdett meglódulni a szekere, hogy aztán a Trónok harca szemtelen (haha) sármőrjével, Oberyn Martell-lel végre leradírozhatatlanul felrakja magát a térképre. Aztán jött az igencsak testhezálló Narcos szerepe, majd A mandalóri maszkos főhőseként pedig végleg mennybe ment.

A Last of Us Joeljének szerepét már ünnepelt, veretes sztárként vállalta el, aki már a játék előzetes sikere nélkül is garantálta volna az HBO-nak a sikert. Ha megfigyeltél egy mintát a legnagyobb szerepei közt, akkor nem vagy egyedül:

mostanra elég egyértelmű, hogy rendre sikerül marconaapuka-karakterek bőrébe bújnia,

ami felveti a szándékosság kérdését. Ezen ő elég jól szórakozik mindig, mivel állítása szerint nulla szerepe volt abban, hogy pont ezeket a szerepeket osszák rá.

Másik kedvencünkkel, Henry Cavill-lel ellentétben ő például közelről sem egy gémer, de lehet, egyenesen egy kő alatt is él, mert a Naughty Dog játékát hírből sem ismerte a megkeresés előtt. Nála nem az előzetes tudás volt a döntő, hanem az átsorozatozott éjszakák az HBO előtt – ezek azok a felkérések, melyekre gondolkodás nélkül is igent mondana.

No es tu papá típico

A kismillió interjúját és szereplését tanulmányozva könnyen meglehet, hogy ő a világ legközvetlenebb színésze. Totálisan mentes mindenféle díváskodástól és maníroktól, ő csak azt szeretné, hogy mindenki szeresse, és legyen boldog a közelében. Elcsépelt dolog azt mondani valakire, hogy csak mosolyt szeretne csalni az emberek arcára, de az ő esetében tényleg ez az igazság.

Mivel későn robbant be a karrierje, így fogalma sincs, hogy mit kezdjen a hirtelen jött hírnévvel és manettával, ezért ahelyett, hogy elszálltan sztároltatná magát, inkább próbál mindenkivel azonos szintre kerülni, kényelembe helyezni bárkit, aki vele találkozik. Fontos neki az elismerés, hogy ne érezze hülyén magát, de az még fontosabb neki, hogy körülötte se érezze senki hülyén magát.

A kőkemény arccsontok és csapzott szőrzet mögött az egyik legérzőbb szívű férfiember lakozik, aki teljesen másik arcát mutatja a vásznon és a való életben.

Amíg a karakterei idővel melegednek bele az érzelmeik kimutatásába, addig a valóságban ő a nulladik percben önti magából érzések tömkelegét – vigyorog, f…szkodik, bókol, nevettet, elérzékenyül.

Ugyanakkor a kifelé mutatott kép mögött is van egy harmadik réteg, amit minden közvetlensége és őszintesége ellenére sem villant meg gyakran, csak nagyon ritkán, mikor lekerül róla maszk, mint Mandóról. Ezekben a pillanatokban fény derül arra, hogy valójában fél tartós kapcsolatokat kialakítani, mert retteg a szerettei elvesztésétől – nem akar gyereket, se kapcsolatot, hiába lett az apukaszerepeiről híres.

Állítja, hogy nem az ő keze van a választásban, mégis kicsit úgy tűnik, mintha ezekkel a projektekkel, ezekkel a karakterekkel kiélné a családalapítás és fenntartás iránti vágyát – anélkül, hogy a valódi életében bármilyen fájdalom érhetné. Amekkora macsókat játszik, legalább annyira a

szöges ellentéte ezeknek a kinemszarjale attitűdű keménylegényeknek: Pascal valójában gyűlöli a fájdalom minden formáját, legyen az fizikai vagy érzelmi. Ebbe azért nem nehéz belelátni az anyukája korai elvesztésének érzelmi tumultusát.

Így vélekedik a legújabb karakterének a kapcsolatok irányába mutatott averziójáról:

Őszintén reméljük, hogy nem csak a karrierje, de a magánéletének ez a fontos része is sínre kerül idővel, mert azt talán most már tisztán láthatod te is, hogy ha valaki, akkor ő megérdemelné.

És ha már középkorú legendák, Cilian Murphy is lassan, de biztosan bekerül a legjampibbak szűk klubjába: