Hanem szerinte éppen ennek ellenkezője.
A 68 éves J. K. Simmons szinte mindig dühös – vagy legalábbis ideges – a mozivásznon és a tévéképernyőn. Legyen szó a Pókember-filmek paprikás főszerkesztőjéről, James Jonah Jamesonról, a Korra legendája gyakran morcos Tenzinjéről, a Whiplash megszállott dzsessztanárjáról vagy az Oz náci elítéltjéről, gyakran ereszti ki a hangját intenzív alakításai során.
A magánéletében amúgy kifejezetten joviális és jókedvű, ám rendkívül félelmetes és fenyegető tud lenni a szerepeiben.
Nem véletlen, hogy egy Oscar-aranyszobrot is besöpört a Whiplashben nyújtott alakításért.
Nemrég Michael Rosebaum (az egykori Smallville című sorozat Lex Luthorja) vendégül látta Inside of You című podcastjában, és arról kérdezte Simmonst, hogyan találja meg az inspirációt ahhoz, hogy megformálja a dühvel és haraggal terhes, általában jelentős hatalommal bíró karaktereket.
Simmons válasza mindenkit meglepett: a színész ugyanis leásott a karakterek lelkivilágának mélyére, és nem azt találta, amit a legtöbben sejtenének.
– mondta Simmons a karaktereiről.
„A közös pont – és erre az emberek elsőre a fejüket rázzák – az általad említett három karakter között, és ami számomra színészként szinte mindig nagyon fontos, hogy Nathan Jessup ezredesnél az Egy becsületbeli ügyben, Fletchernél a Whiplashben, Vern Schillingernél az Ozban, a mélyen dühös, erős érzelmekkel bíró férfiaknál mindez a szeretetből fakad, bármilyen eltorzult is legyen ez a szeretet.”
Mint kifejtette, Vern Schillingernél ez úgy hangzik, hogy anyám, de szeretem a fehér embereket – ez hatja át a a világnézetét. Fletcher meg annyira szereti a dzsesszt, hogy ébrenléte minden másodpercében a tökéletességre törekszik, és ha bárki vagy bármi az ő szeretetének az útjába áll, akkor aztán megmutatja neki. Jessup ezredesnél pedig