Nincs igazság: életében először nem a nehezebb utat választotta, és máris megfeszítenék érte.
Mint az irracionális elfogultságokkal gyakran megesik, Cristiano Ronaldo legújabb keletű ócsárlását is abszurd viszonyításokkal igyekeznek igazolni mindazok, akiknek az ilyesmire hajlamuk van. Hiszen ha annak idején Giggs amúgy, meg pláne Ibra most emígy, akkor amit CR csinál, az okvetlenül botrányos, de legalábbis körberöhögendő.
Embertársainknak a jelek szerint olthatatlan a vágya olyan dolgok/tettek/teljesítmények állandó egymáshoz méricskélésére, amelyek a tengernyi egyedi körülmény, egyéni tényező és szubjektív szempont miatt nyilvánvalóan alkalmatlanok erre.
Mindent mindennel összehasonlító focitörténet
A tökéletes példa a futballban a GOAT-vita. A sportág olyan ütemben változik, hogy a jelenkora lassan a nyolcvanas-kilencvenes évekkel is összevethetetlen, de a hatvanasakkal már egészen biztosan az. A mai labdákhoz és cipőkhöz képest röhejes felszerelést használtak, orvosi-tudományos felkészítés alig létezett, a bírók pedig hírből sem ismertek olyan alapelveket, mint “a labdás játékos testi épségének védelme” (sárga lap, helló!) – ugyan hogy lehetne hát megmondani, hogy jobb vagy rosszabb volt-e egy akkori csatár, mint egy mostani?
Ennél eggyel több értelme van arról beszélni, hogy a kortársak közül ki a legjobb, és érthető, ha valaki azt mondja: a tavalyi vb, meg Ronaldo dicstelen második manchesteri időszaka végleg eldöntötte ezt a vitát Lionel Messi javára. De ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen megítélés alá esik a portugál Szaúd-Arábiába szerződése.
A morális alapú rosszallást meg tudom érteni. CR kétségkívül egy olyan helyen kap irtózatos – részben nyilvánvalóan az államtól származó – pénzt, ahol a nők kisebb-nagyobb becsben tartott tárgyak, a hatalom meg szereti feldarabolni a bírálóit. (A magam részéről engedékeny vagyok, egy focista mégsem politológus. Ahogy Pelén vagy Kempesen nem kértük számon, hogy miért nem állt ki a saját diktatúrája ellen, úgy szerintem tőle is túlzás elvárni egy idegen ország megszakértését. De elfogadom, ha mást zavar a dolog.)
Cristiano Ronaldo hangos kritikusai azonban még véletlenül sem a szaúdi királyi család viselt dolgainak erkölcstelenségét emlegetik, hanem azon az alapon tennék őt nevetség tárgyává, hogy egy, a nagy európaiaknál sokkal gyengébb bajnokságba igazolt 37 évesen.
Nincs igazuk.
Eleve nem könnyű megérteni, hogy ez a kifogás miért vetődik fel komolyan egy 37 éves játékos esetében. Elképesztő fizikuma láttán róla könnyű volt azt gondolni, hogy sosem öregszik meg, de azért vegyük elő a józan eszünket. A profi futballisták jellemzően 35 éves koruk körül vonulnak vissza, és akik megtehetik, azok közül a legtöbben az utolsó éveiket már egy kevésbé megterhelő bajnokságban pörgetik le. Nemcsak azért, mert esetleg már nem bírnák ugyanúgy a legkeményebb tempót, hanem mert gondolniuk kell az egészségükre: a topligákban könnyebb megsérülni, a test pedig egyre nehezebben regenerálódik. Ha tehát valaki komolyan gondolja, hogy játszana még pár évet, 37 évesen ezt az utat választani teljesen rendben van, minden emberi számítás szerint időszerű és racionális lépés.
Igen, akadnak kivételek. A csodálatos Javier Zanetti, aki egyébként minden szempontból makulátlan mintalabdarúgó volt egész pályafutása során, 40 éves koráig játszott a Serie A-ban. A példaképnek kevésbé nevezhető, focistának viszont még nagyszerűbb Zlatan Ibrahimovic 40 fölött is rugdosta a gólokat ugyanott, amíg meg nem sérült. De ne feledjük, hogy 36 évesen ő is elment az MLS-be, csak idővel rájött, hogy ennél több van még benne.
Ronaldo motivációinak megértésében segíthet, ha magunk elé képzeljük, amint rendszeresen a kispadon ül a Premier League-ben, hogy be-beszálljon az utolsó félórákra – ez valószínűleg nem az ő világa. 18 éves kora óta hozzászokott, hogy a középpontban van, köré épül az aktuális csapata. Lehet ezt narcizmusnak nevezni, de hát 40 felé közeledve már nehezen változik az ember. Ha neki testhezállóbb, hogy karrierje alkonyán inkább többet vállaljon, kisebb tudású társak között, akkor kicsinyes ostobaság ezért elítélni.
Már csak azért is, mert nagyjából életében először fordul elő vele, hogy nem a legnehezebb utat választja. Ez az ember a profizmus megszállottjaként, tántoríthatatlan fanatizmussal teszi a dolgát minimum kamaszkora óta, őrült módjára edz, hidegkamrában fagyasztja magát, két évtizede brokkolis csirkén és vízen él, bulizni annyit jár, mint Árpád-házi Szent Margit a Nyulak szigetén – és most a szemére vetik, hogy van képe évi 78 milliárd forintnak megfelelő pénzösszegért levezetni egy ázsiai országban.
Hallatlan renyheség, tényleg.
Egyikünk sem fog a kedvéért rászokni az al-Nasszr-meccsek összefoglalóira, de amit eddig lerakott az asztalra, azért kijár neki némi jóindulat.
Részünkről mindig is megvolt: