A depresszió nem úri huncutság. Nem is az az állapot, amikor egy kellemetlen másnapon élni sincs kedved, vagy amikor egy rossz hír után napokig letaglózva érzed magad. A depresszió létező és nagyon is veszélyes, az életet alaposan megkeserítő kórkép. Nem vidám, de inspiráló történetek következnek a legyőzéséről.
Igen, régen mintha nem lettek volna ennyien, akik e betegségben szenvedtek. De egyrészt (statisztikák híján) fogalmunk sincs, a múltban hány tragikusan végződött emberi sors mögött húzódott meg ugyanez a kór.
Másrészt érdemes feltenni a kérdést: nem lehet, hogy a minden határon túl felpörgő életritmus, a média sugallta irreális elvárások, a befogadóképességünket messze meghaladó mennyiségű, folyamatosan ránk zúduló információtömeg, vagyis
modern korunk ismérvei rendesen besegítenek?
A depressziósok úgy érzik, semmi sem vidíthatja fel őket, így az állapotuk a körülményektől és a történésektől teljesen függetlenül, egyik pillanatról a másikra romolhat drasztikusan.
Fájdalmas veszteségek
Szóval a depresszióról beszélni kell, és beszélnek is. Ám rendszerint csak olyankor, amikor magával ránt a korai halálba egy-egy ismert embert. Heath Ledger fájdalmasan korai távozása kapcsán közbeszéd tárgya lett a depresszió, bár a színész érintettségéről megoszlanak a vélemények. A mindig mókázó, látszólag örök vidám, valójában súlyos depresszióval küzdő Robin Williams, mindnyájunk keserédesen mosolygó kapitányának öngyilkossága pedig talán még inkább megrázta a világot.
Ezen a betegségen a gyógyszer önmagában nem segít. A kilátástalanság érzése felejtésre késztet, a tétlenség lelkiismeret-furdaláshoz vezet, e kettő pedig sok esetben kemény droghasználatban csúcsosodik ki, illetve olyan sötét pillanatokban, amikor
a magány és a kiúttalanság érzése a rációt is elhomályosítja,
és az egyetlen menekülőútnak az öngyilkosság tűnik.
Chester Benningtonnak, a Linkin Park frontemberének halála (és ezzel gyermekei és felesége hátrahagyása) is felborzolta a kedélyeket: emögött is a szóban forgó mentális betegség sejthető, hisz Bennington súlyos depressziós volt, ahogy a 27-es klub tagjai is szinte mind ebben vagy hasonló kórban szenvedtek.
Akik köztünk vannak
A sikertörténetek, azoknak az erőfeszítései, akik eredményesen vették, veszik fel a harcot az életükre vetülő, minden napjukat megkeserítő árnyék ellen, ugyanakkor valahogyan háttérbe szorulnak. Pedig az ilyen történetek mindig inspirálóak, márpedig a remény, a biztatás a depresszióval küzdőknek úgy kell, mint egy falat kenyér. Az alábbiakban pozitív példákat gyűjtöttünk össze, azokról írunk, akik talpra álltak, hogy tovább adják a hírt:
a depresszióból lehet kiút, van fény az alagút végén, még akkor is, ha lehunyt szemmel nem látod.
#1 Catherine Zeta-Jones
Catherine Zeta-Jones gyönyörű is, sikeres is, megkaparintotta férjnek a világ egyik leghíresebb színészdinasztiájának (akkor épp) aktuális szívtipróját, akitől gyönyörű gyerekei születtek. Mindezek ellenére olyan súlyos depresszióval küzdött, amin csak a pszichiátriai kezelés segített többé-kevésbé. Érdekes és sokatmondó tény, hogy amikor férjénél előrehaladott gégerákot diagnosztizáltak, optimistán, bátran és lelkiekben is megerősödve állt Michael Douglas mellett, segítve őt a betegséggel vívott (jó pár éve úgy tűnik, sikeres) harcában.
Hogy csinálta?
Zeta-Jones egyértelműen a sportot nevezi meg mint betegsége legfőbb gyógyszerét, mentális jólétének őrzőjét. Biztos, hogy nem a levegőbe beszél, hiszen a sport bizonyított módon endorfint, a boldogságérzésért felelős hormont szabadít fel az agyban. Ennél jobb gyógyszert pedig az örök szomorúság ellen keresve sem találhatnánk. Zeta-Jones esetében persze valószínűleg az is segített, hogy megértette, valakinek valóban szüksége van rá.
#2 Brad Pitt
Brad Pitt sem kisebb sztár, mint Catherine Zeta-Jones, és messziről nézve az ő élete is elég tökéletesnek tűnik, akár a szakmai eredményeit, akár népes és gyönyörű családját nézzük. Ám Pitt már a kilencvenes években megküzdött a depresszió démonával, és bár akkor felülkerekedett (és 2012-ben coming outolt betegségével kapcsolatban), az Angelina Jolie-val zajló válási hercehurca nem tett túl jót a kedélyének, és ismét a szakadék szélére sodorta, immár egy jó kis alkoholizmussal bonyolítva a képet. Ám Brad, úgy tűnik, ahogyan régen, úgy most is győzedelmeskedik.
Hogy csinálta?
Pitt fegyvere az életére telepedő démon ellen az önismeret és az őszinteség.
„A depresszió arról is szól, hogy ráébredj arra, ki is vagy valójában. Akkoriban ez volt a házi feladatom, ezt a leckét kaptam az élettől. De sokat tanultam a dologból − abban az évben a depresszióból doktoráltam. Minden este szembe kellett néznem vele. Nem tudtam hazamenekülni előle.”
Egészen addig húzta a dolgot, amíg rá nem jött, hogy erőt kell vennie magán, és a tökéletes pasi álcáját levetve, gyarlóságában, hibáival, gyengeségeivel együtt kell megmutatnia magát a világnak. Ennek jegyében tavaly egy mélyinterjúval és egy megrendítően őszinte és emberi fotósorozattal mutatta meg sorstársainak, hogy bár az alattomos kór még a legmenőbbek életét is tönkreteheti, mindenhonnan fel lehet állni.
Lélekben meztelenül állt ki a világ elé, és őszintén számolt be arról, hogy mennyire a mélybe húzta a bánat sötét örvénye − a remény, hogy ezzel segíthet sorstársain, őt magát is gyógyította. És ha a házassága megmentéséhez már késő is volt, Pitt karrierjének új lökést adott, remélhetőleg hamarosan magánélete is újra sínre kerül.
#3 Angelina Jolie
Pitt exfelesége, Angeline Jolie maga is megjárta a depresszió poklát. Ő már egész kamaszkorától küszködött a kórral, a korán jött siker hamar eltorzította a személyiségét.
„A sikertől lelkiismeret-furdalásom lett. Olyan helyen nőttem fel, ahol ha normálisan néztél ki, volt pénzed, és dolgozhattál ebben az iparban, az maga volt a megtestesült amerikai álom. De én, amikor mindent megszereztem, amiről mások csak álmodni mertek, hihetetlenül üresnek éreztem magam. Nem találtam a helyem a világban. Egy nagyon sötét hely vonzását éreztem, reggelente nem tudtam felkelni, valami olyat kerestem, ami rákényszerít, hogy aktív legyek.”
Hogy csinálta?
Angelinát végül az önkéntes munka mentette ki az egyre önpusztítóbb, valójában azonban mérhetetlenül felszínes élet spiráljából. 2001-ben felkérték az UNHCR jótékonysági nagykövetének, és Angelina egyik pillanatról a másikra jött rá:
mindig is az hiányzott neki, hogy másokon segítsen.
Azóta számos tragédia sújtotta országban járt, többek között Irakban és Törökországban segítette a szír menekülteket, rendezései pedig többnyire a Föld eldugott pontjain nyomorgó társadalmak problémáit és szépségeit mutatják be. A tanulság talán csak annyi, hogy ha felismerjük mások sorsának nehézségeit, az néha épp elég, hogy elegünk legyen az önsajnálatból, és szemünket felnyitva meglássuk a másikat és a körülöttünk lévő világot.
#4 Carrie Fisher
A 2016-ban elhunyt Carrie Fisher keményen és sikeresen harcolt a depresszióval, egészen pontosan annak egy válfajával, a bipoláris személyiségzavarral. Őt nem a depresszió, hanem a szíve vitte el, ez pedig sajnos mindenkivel megtörténhet, még akkor is, ha vidáman és nevetősen éli az életét. Ahogyan ő tette.
A több drogfüggőségből is kilábaló, karcos hangú, maró humorú, ám hatalmas szívű Carrie szívesen beszélt a pokolról, amit megjárt, sőt,
küldetésének érezte, hogy sorstársainak segítve szinte minden interjújában szóba hozza a témát.
Ilyenkor sosem mulasztotta el ajánlani a módszert, ami nála működött. Carrie elmondása szerint a drogok felpörgették, úgy érezte, mintha egy emelkedőn siklana felfelé egyre gyorsabban és gyorsabban. Valójában azonban szakadék felé száguldott. A végén már koherens mondatokat sem tudott összehozni, és teljesen egyedül maradt. Vákuumban találta magát, épp ezért társaságra, a hasonló élményeket átéltek társaságára volt szüksége.
Hogy csinálta?
„Az Anonim Alkoholistákhoz mentem, mert hiszitek, vagy nem, van olyan csoport is, ahová a lelki betegek járnak. Ám eleinte egyáltalán nem tetszett. Ott akartam hagyni őket, erre felvilágosítottak: egyáltalán nem kell hogy tetsszen, ez a dolog nem erről szól. Csak csinálni kell, lépésről lépésre, ahogy a módszer előírja. Annyira meglepődtem – mi az, hogy nem is kell hogy tetsszen, milyen koncepció ez? –, hogy maradtam.”
Carrie szerint a betegség, amivel a sors megverte, kihívásként is felfogható, aminek legyőzése hatalmas muníció a jövőre nézve. És a győzelem feladatot is jelent: meg kell mutatni a sorstársaknak, hogy igenis van kiút. Ez pedig a megosztásban, a közös tapasztalatok elmesélésében, átadásában és meghallgatásában valósul meg, hiszen így érezhetjük és éreztethetjük, nem vagyunk egyedül.
5. Jim Carrey
A gumiarcú Jim Carrey-ről köztudott, hogy folyamatosan lelki problémákkal küzd, súlyos depresszióval diagnosztizálták. Carrey többször hangsúlyozta, hogy a gyógyszer sokszor többet árt, mint használ.
„Sokáig Prozacon éltem. És bár lehet, hogy időről időre enyhítette a tüneteimet, könnyen függővé lehet válni. Egy ponton abba kellett hagynom, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen minden rendben van.”
Hogy csinálta?
Nos, Jimnek egy másik endorfinpumpa segített felülemelkedni a bajain: az alkotás.
Szerencséje is van, mert – amellett, hogy sokoldalú színész – a festésben is tehetségesnek bizonyult. Ám nem kell ahhoz Leonardónak lenni, hogy bátran ecsetet, ceruzát vagy zsírkrétát ragadj, akár kizárólag a magad örömére. És ha ilyesmihez nem fűlik a fogad, akkor elkezdhetsz írni, zenét szerezni, kézimunkázni, lombfűrészelni, whatever. A lényeg, hogy átéld az alkotómunka során a flow-élményt, ami úgy söpri ki a depresszió sötét démonait, hogy jó darabig biztosan nem mernek visszalopakodni.
Konklúzió
Van még egy tanulság, amit a magunkfajta hétköznapi embernek talán érdemes leszűrnie, miután végiggörgeti a depressziós celebek véget nem érő sorát. A pénz és a hírnév, bármennyire is közhelyszámba megy ez, bizony nem boldogít. Sőt. Az a statisztikai tény, hogy a hírességek között sokkal, de sokkal több a lelki beteg, mint az átlagos népességben,
vörös betűs figyelmeztetés azok számára, akik vágyakozva pillognak egy áhított életstílus felé.
A sikert nem egyszerű megélni és feldolgozni, már csak azért sem, mert új célok nélkül az élet könnyen üressé válik. Gondolj csak Catherine Zeta-Jonesra, akit épp az húzott ki a gödörből, hogy szükség van rá, harcolnia kell. Számos híresség pedig úgy táncolt vissza a depresszió pereméről, hogy idő előtt nyugdíjba vonult, vagy átállt a kamerák másik oldalára, így tűnve el a reflektorfényből.
A celebléttel együtt járó megterhelés, az örökös megfelelési kényszer az élet minden területén, a bulvárlapok és a közönség kíváncsi tekintetének kereszttüzében élni minden percben − mindez egyáltalán nem belépő a mennyországba.