Sokat nem tudni a repülőről, de amit igen, az is elég izgalmas.

Pár napja megjelentek a hírek az új, kissé bizarr formájú amerikai bombázóról, a B-21-esről, amely a Raider nevet kapta egy 1942-es, Tokió elleni amerikai légicsapás emlékére. De mitől is olyan különleges ez a bombázógép?

Röviden: fogalmunk sincs. A 21. századra az összes modern katonai gép sokkal több, mint hajtóművek, gépsárkány – ez a repülőgép tulajdonképpeni karosszériája – és néhány drót összessége. A B-21-esben sem az alumínium, az acél és a műanyag fontos, hanem a szoftverek és a hardverek típusa és fejlettségi szintje.

Ha viszont ennyire titkos a projekt, akkor miért hozták nyilvánosságra fanfárkísérettel?

Ennek több oka is van. Először is, mert muszáj. A fejlesztési projektben a gyártó Northrop Grumman alkalmazottain kívül 40 amerikai állam 400 alvállalkozója vett részt, plusz a légierő megbízott személyi állománya. Ez körülbelül nyolcezer ember. Aki valaha akár csak egy párfős csoportot is irányított, az tudja, hogy ennyi embert lehetetlen titoktartásra kényszeríteni, jobb tehát kontrolláltan adagolni az információt, mint megpróbálni elhallgatni.

A második ok tisztán politikai. Az amerikaiak gyomra nehezen veszi be a titkolózást, tudni akarják, mire mennek el az adódollárjaik, a választott képviselők és szenátorok pedig tudják, hogy ha nincsenek erre tekintettel, azt esetleg a politikai karrierjük bánja.

Ijesztgetésnek is jó

Harmadszor, a nagyhatalmak az írott történelem kezdete óta megpróbálják potenciális ellenségeiket fegyverkezési versenybe kényszeríteni. Az USA globális ellenfele sokáig az éppen egy ilyen versenybe beleroppanó Szovjetunió, majd Oroszország volt, mára egyértelműen Kína vette át ezt a szerepet. Egy soha bevetésre nem kerülő korszerű fegyverrendszer is képes irdatlan anyagi terhet rakni egy olyan rivális ország vállára, amely akár versenytársat, akár védekezési eszközt akar kifejleszteni ellene.

Most pedig lássuk, mi az, amit szinte biztosan tudni lehet a B-21 Raiderről és a hozzá vezető útról!

Az amerikai bombázó erők repülőgép-állománya elavult. A legendás B-52 Stratofortress 1952-ben emelkedett először a levegőbe, és bár a ma használt változat technológiája természetesen köszönőviszonyban sincs a 70 éves elődökével, az aerodinamikai tulajdonságai és a gigantikus radarfelülete erősen korlátozza az alkalmazhatóságát. A jóval korszerűbb B1 Lancer először 1974-ben repült, de a 2025-ben megkezdik a kivonását, 10 évre rá a tervek szerint csak múzeumokban marad belőle egy-két példány. A bizarr formájú, 1989-es B2 Spirit kis jóindulattal már lopakodónak mondható, de bevallottan átmeneti technológia, inkább kísérleti gépnek számít. Nem is váltotta fel a B-52-eseket és a B-1-eseket.

Ember nélkül is elröpköd

Ehhez képest a Raider képes lesz mind pilótával, mind távirányítással repülni. Ez nem meglepő, régóta számítani lehetett rá, hogy a század közepétől a fejlett katonai gépeknek már nem lesz szükségük közvetlen emberi irányításra. A B21 talán az első lépés afelé, hogy ne csak a maiakhoz hasonló – hatékony, de primitív – alacsonytámadó drónok terjedjenek el, hanem összetettebb, légiharcra is alkalmas gépek is.

Belegondolni is szédítő, mire lehetnének képesek akár a mai repülőgépek is a súlyos és terjedelmes létfenntartó rendszerek nélkül. Ráadásul egy kiképzett pilóta pénzben kifejezhető értéke nagyobb, mint egy ötödik generációs vadászgépé vagy bombázóé,

nem is szólva a sorozatgyártása lassúságáról!

A B-21-es a jelenlegi formájában biztosan kiforratlan, bár sokat ígérő konstrukció, de kétségkívül létezik és repül, ami nem mondható el kínai, még kevésbé orosz versenytársairól. Peking időnként megszellőztet egy-egy képet vagy modellt a tervezett Xian H-20 lopakodó bombázóról, de hitelt érdemlő bizonyíték nincs rá, hogy akár egyetlen példányt is legyártottak volna. Az orosz Tupoljev PAK DA a régebbi Tupoljev 160-as továbbfejlesztett változata lenne, amelynek első tesztrepülését 2023-ra, a sorozatgyártás megkezdését pedig 2027-re irányozták elő. Az aktuális háborús eseményeket ismerve mindkét dátummal kapcsolatban indokoltak a fenntartások. Az Európai Unió országai és az Egyesült Királyság még csak nem is szándékozott hasonló gépet rendszerbe állítani, az USA tehát komoly lépéselőnyben van minden komolyan vehető állammal szemben.

És mégis, mire jó egy ilyen gép? Az rendben van, hogy a rendszerben álló radarokkal nehezen vagy éppen sehogyan sem észlelhető, de a robotrepülőgépeket, rakétákat, drónokat vagy éppen hagyományos bombákat megbízhatóan célba lehetett juttatni az említett Lancer és Spirit bombázókkal a célponttól több ezer kilométeres távolságról. Természetesen nukleáris töltettel felszerelteket is, de erre a célra bőven megteszik a 70 éves múltra visszatekintő interkontinentális rakéták is, amelyek elháríthatatlanul célba juttatják a robbanófejeiket.

Valami csodafegyverhez kellhet

A Raider tehát nyilvánvalóan olyan fegyverrendszerek alkalmazására épül, amelyek jelen pillanatban még nincsenek rendszerben az amerikai haderőnél sem. Számos eszköz van kísérleti fázisban, a Raider pedig ideális hordozóeszközük lehet. Tömeggyorsító, nagy energiájú fénynyaláb, MI-irányítású drónraj? Nyugodtan eresszük szabadjára a fantáziánkat. A Raider-program az 30 elmúlt évben elköltött iszonytató összegen felül 2052-ig 203 milliárd dollárt szán az első száz gép megvásárlására és üzemben tartására. Ezért már valami látványosat kell nyújtani.

Ha már katonaság: