Avagy bemutatjuk a nyáron érkező Johnny Deppet, Jeff Goldblumot, a világklasszis zongoristát, Russel Crowe-t, aki évtizedeket fiatalodik a színpadon, és Bruce Willist, akire… nos, nehéz szavakat találni.
Zenészből színész? Még szép, láttuk már ezerszer, hogyan próbálta Hollywood hasznosítani a színpadi star powert a vásznon, több (David Bowie) vagy kevesebb (Rihanna) sikerrel. A fordítottjára azonban hajlamosak vagyunk rácsodálkozni: valahogy mindig furcsán veszi ki magát, ha egy már befutott színész zenélni kezd, vagy eleve zenélt, de a népszerűségét felhasználva igyekszik együttese felé terelni a reflektorfényt. Elvonatkoztatni is nehéz:
hiába a nagyszínpados produkció, mi mindig azt a Jared Letót látjuk a 30 Seconds to Mars koncertjein a Szigeten, és szintén azt a Johhny Deppet látjuk majd, ha eljön végre Budapestre Hollywood Vampires nevű bandájával: a színészt, és nem a zenészt.
Ettől függetlenül tanulságos az alábbi lista a színészből lett zenészekről. Egy részükről biztosan nem tudtad, hogy elismert vagy közkedvelt muzsikus (a kettő nagyon nem ugyanaz). Akikről pedig tudtad, azokról nehéz eldönteni, hogy tényleg jók-e, vagy csak a fent említett star power miatt tűnnek annak. (Kivéve örök kedvencünket, Keanu Reevest, aki maga ismerte el, hogy kutyaütő zenész, így előzékenyen eldöntötte helyettünk a dilemmát, de azért ez elég ritka.)
Nem is beszélve Johnny Deppről, aki júniusban érkezik az általa verbuvált szupergruppal, a Hollywood Vampiresszel. Ez az az együttes, amelyben maga mellé állította Alice Coopert és John Perryt, úgyhogy érdemes megfejteni, zenészként méltó-e hozzájuk, vagy pofátlan egotrip-e az egész. Vágjunk is bele!
#1 Jack Black
Oké, ezt alighanem tudtad. Azt viszont talán nem, hogy melyik volt előbb: a színészet vagy a zene. Nos, papíron az előbbi – első szerepét 1982-ben kapta, zenészként pedig csak az ezredforduló környékén kezdték jegyezni –, valójában azonban eldönthetetlen, sőt talán nem is kell eldönteni.
Black ugyanis egészen a borzalmas magyar című Pop, csajok satöbbi (eredeti címe: High Fidelity) című filmig örök mellékszereplő volt (például biztonsági őrt alakított a Tiszta románcban, csak végül kivágták a jelenetét), a túlpörgő lemezboltos szerepe azonban örökké pályára állította zenészként és színészként is. Viccegyüttese, a Tenacious D nemcsak miatta érdekes, hanem tényleg jó, vendégszerepelt a Queens of the Stone Age és az Eagles of Death Metal számaiban.
Black minden szerepét áthatja a rock iránti rajongás. Ennek tökéletes megtestesülése még csak nem is filmben, hanem egy videójátékban látható (izé, játszható): a méltatlanul elfeledett, klasszikus heavymetal-albumborítók ihlette Brütal Legend akcióhős roadja konkrétan a kontrollerrel irányítható gitárszólókkal pusztítja a démonokat.
#2 Russel Crowe
Ő is kakukktojás, hiszen hivatalosan előbb volt zenész, mint színész, de ne akadjunk fenn az ilyen apróságokon! Már csak azért se, mert Crowe ártalmatlan és cuki popzenét játszott 18-20 éves korában, mégpedig – kapaszkodj meg! – Rüss Lé Röq néven, úgy, hogy közben így nézett ki:
Nem is ért el sikereket, és nem is jegyezték sehol, pedig nagyon bízott benne, hogy I Just Wanna Be Like Marlon Brando című dala sláger lesz, de legalábbis önbeteljesítő jóslat. Az első nem jött be, a második igen: a színészet felé fordult, tíz év múlva elvállalta a Romper Stomper neonácijának szerepét, a többit pedig nem kell elmesélnünk.
Pont abban az időben lett újra zenész, méghozzá a 30 Odd Foot of Grunts nevű rockegyüttes élén. Azóta is zenél, és nem hobbiszinten, hanem egészen komolyan: állandó kísérletezőként folyamatosan új utakat és partnereket keres. Fenti együttese tagjait például egy ponton kirúgta, hogy egyedül gondolhassa tovább, később tribute-számot írt a Gladiátor készítése idején elhunyt Richard Harrisnek, akivel nagyon jó barátok lettek a forgatáson. 2011-ben pedig beugrott Keith Urban koncertjére, és elénekelte a Folsom Prison Bluest, egyszer s mindenkorra illusztrálva, hogy nem kell megöregedni, ha az ember nem akar.
#3 Johnny Depp
Következzék az, akiért kattintottál: Johnny Depp, akit azért kell zenészként is kitárgyalnunk, mert évekkel ezelőtt úgy döntött, együttest alapít Alice Cooperrel és az Aerosmith gitárosával, John Perryvel, ami elképesztő magabiztosságra utal, tekintve, hogy ugyan korrekt gitáros és énekes, színpadi jelenlétéhez sem férhet kétség, azért ilyen arcokkal összeállni mégiscsak merész húzás.
Képzeld el azt, hogy friss jogsival a kesztyűtartóban, egy némi optikai tuninggal felpimpelt Suzuki Swifttel beszállsz egy gyorsulási versenybe az ezer lóerős autók közé, és közben arcizmod sem rándul.
Na, ilyesmit érezhet Depp, miközben együtt dzsemmel a Hollywood Vampires többi tagjával.
Ettől még persze nem kell leírni őt, már csak azért sem, mert harminc éve zenél, P nevű (nem írtuk el, tényleg így hívták) viccegyüttese például egészen kreatív volt, igaz, ez inkább a Butthole Surfersből szalajtott Giddy Haynesnek volt köszönhető. Michael Stipe című számuk például majdnem sláger lett. Depp azóta fel-felbukkan zenészként, fontos ügy ez számára, még az Amber Heard-per utáni megkönnyebbülést is meglepetésbeugrással kezdte egy Jeff Beck-koncerten; érezhető, mekkora egó kell ahhoz, hogy az ember együtt játsszon a világ legjobb gitárosával, ugye?
A Hollywood Vampires, amely eddig két albumot adott ki, ehhez képest egészen őszinte és szimpatikus vállalkozás, például azért, mert nem akar többnek látszani, mint ami: húzónevek ide vagy oda, egyszerű feldolgozásegyüttes ez, amelynek semmi más célja nincs, mint hogy újra és újra eljátsszák kedvenc rock- és metálszámaikat a hetvenes-nyolcvanas évekből. Ahogy Alice Cooper fogalmazott egyszer:
A részeg és halott haverjaim előtt szeretnék tisztelegni ezzel.
Pontosan ezt teszik, az pedig már csak hab a tortán, hogy Johnny Depp egészen jó gitáros, igaz, azt a sálat most már elfelejthetné végre.
#3 Jeff Goldblum
Ezt tiszta sor: 1974-ben kapta első szerepét, igazán híressé David Cronenberg zseniális, A légy című filmje tette, zenészként azonban csak nemrég coming outolt. Akkor viszont rögtön úgy tűnt, mintha mindig ezzel foglalkozott volna.
Goldblumot eleve receptre kellene felírni mindenkinek, aki úgy érzi, elfelejtette vagy soha nem is tudta, hogyan kell élvezni az életet. A léggyé változó feltalálótól a káoszkutató csajozógépen át a Thor: Ragnarök mindenható gonoszáig ezerféle szerepet eljátszott, de tulajdonképpen mindig önmagát hozta: a furcsa tempóban és intonációval beszélő, entellektüel hedonistát, aki
kicsit mindig úgy viselkedik, mintha nem tudná, hol van és mi történik körülötte, de ez nem zavarja, inkább élvezi, ha már így alakult.
Pontosan ez jön át, ha színpadra áll, Mildred Snitzer Orchestra nevű jazzegyüttesével. (Snitzer az édesanyja egyik barátnője volt, pontosan nem tudni, miért róla nevezte el az együttesét, legfeljebb nyomdafestéket nem tűrő tippjeink vannak.) A bandával konkrétan szétzúzta a slágerlistákat, és csak félig azért, mert mégiscsak ő Jeff Goldblum – a másik fele az, hogy tényleg jó, amit a zongorával művel.
Persze ne legyünk igazságtalanok az igazi profikkal: Jeff Goldblum nyilvánvalóan nem a világ legjobb jazz-zongoristája. Ám az is biztos, hogy senki sem élvezi olyan látványosan a muzsikát, mint ő. Ha mást nem, ezt eltanulhatnák tőle a magukat véresen komolyan vevő jazz-tanszakosok, még mielőtt késő lesz.
#4 Bruce Willis
Tekintve az egészségi állapotát, nem lenne elegáns bármilyen kontextusban is gúnyolódni Bruce Willisen, ezért maradjunk nagyon diplomatikusak. Ha mást nem, azt elmondhatjuk, hogy tényleg nagyon-nagyon szeretett volna zenész lenni. 1987-ben el is hitte, hogy sikerülhet, hiába voltak mögötte egészen ígéretes tévés szerepek, ő csak azért is kiadott egy bluesdalokat tartalmazó albumot 1987-ben The Return of Bruno címmel.
A kritikusok szerint, hogy is mondjuk, mérsékelten sikerült megragadni a műfajban rejlő energiákat. Azt senki sem merte kimondani, hogy a szegény feketék szabadságvágyáról szóló dalok nem annyira meggyőzőek egy egyébként nagyjából korrektül éneklő, de mégiscsak gazdag fehér férfi szájából, inkább azt mondták rá, hogy
hát, nem egy Bruce Springsteen.
Érdekesség, hogy az albumnak született egy folytatása a lehető legközhelyesebb címmel (If It Don’t Kill You, It Just Makes You Stronger), de míg a debütlemez felbukkant a chartokon, ez el is tűnt a süllyesztőben. Sebaj, Bruce a két lemez között felbukkant egy Die Hard című aprócska filmben is, így az anyagi csődtől legalább nem kellett félnie.
Az mindenesetre azóta sem derült ki, hogy kicsoda Bruno. Talán jobb is így.
#5 Keanu Reeves
A Dogstar egy másodvonalbeli, nem túl emlékezetes és még kevésbé jelentős rockegyüttes volt a kilencvenes évek elejének altrock- és grunge-forradalmának farvizén. Vagyis csak lett volna jelentéktelen, ha a basszeros-vokálost nem Keanu Reevesnek hívják. A színészt akkor (1991-ben) még főleg a Bill és Ted filmekből ismerték, azaz bőven nem volt szupersztár, így különösebben elfoglalt sem, a rockolás tehát jó bulinak tűnt.
A tagoknak annyi önkritikájuk szerencsére volt, hogy a punk után a lehető legszerényebb zenei tudást igénylő műfajt válasszák. Maguk a dalok felejthető, tinglitangli popszámok voltak – ha popzenei szakújságírók lennénk, biztos olyanokat írnánk, hogy Pixies ultra light, rádióbarát Pearl Jam, Soundgarden mínusz nihilizmus. De nincs is erre szükség, a színész interjúiban többször is elmondta, hogy tök bénák.
Az viszont tény, hogy amint Reevest felfedezte Hollywood, úgy kezdtek tülekedni korülöttük a koncertszervezők. A Dogstar örök előzenekar volt, amiben nincs semmi pejoratív, tekintve, hogy David Bowie-tól a Bon Jovin át a Rancidig a legnagyobbakkal lépett fel, nem is szólva az 1999-es Glastonbury-koncertről.
Amikor Gregg Miller énekes lelépett, a helyére érkező Bret Domrose zeneileg is átvette a hatalmat, okosabb, progresszívebb hangzást hozott, olyannyira, hogy azt már nem is bírta el az együttes, az ezredforduló után feloszlott. Na jó, ebben talán szerepe volt annak is, hogy Reeves kicsit nehezen tudta egyengetni a rocksztárkarrierjét két Mátrix között. Ma pedig, három John Wick után, tudjuk, hogy teljesen rendben volt ez így.
Tovább is van, mondjuk még: