Ki a király? Eminem, a hiphop nagy fehér cápája a király

Szerző: Mack

Marshall Bruce Mathers III, avagy Eminem felemelkedésének története legalább annyira lehetetlen, mint a munkásosztályból való kitörés – és ugyanannyira klisés is. Ha az életútja talán sokunkat nem is vonz, az állandó küzdelme és a bátorsága olyan univerzális értékek, amelyekből mindannyian tanulhatunk valamit. Még akkor is, ha az ehhez vezető út mocskosabb, mint az amerikai Közép-Nyugat.

Eminem nagyon sok mindent jelent nagyon sok különböző embernek, de egy dolog teljesen világos: ő egy harcos. Kiverekedte magát a csóróságból, maga mögött hagyta a gyűlölködőket, leverte a legjobb rappereket, megdöntötte az összes rekordot, legyűrte az addikciót, és a mai napig küzd azért, hogy örökké releváns maradjon. A története olyan sikersztori, amire senki nem tud őszintén irigykedni, részleteiben és tanulságaiban mégis inspirációként szolgál.

800 mérföld

A kis Em gyerekkora minden túlzás nélkül olyan volt, mint a 2000-es évek legsablonosabb amcsi drámáiban, ahol a főhőst nemhogy az ág is húzza, de minden levegővételnél fennakad egy fenyőfán. Fiatal, felelősséghárító szülők: az apuka erratikus viselkedésű alkesz, anyuka meg a kamu szőrmekabátban a nagyihoz menekülő paranoid csődtömeg. Marshall nyilván kulimelókat vállalt, hogy segítsen anyunak, és a legkeményebb rockzenéket hallgatta, amikor nem figyelt rá senki. Oké, ez utóbbit csak én adtam hozzá a sztorihoz, de simán elhitted volna, nem?

Szóval a dolgok ott fordultak nagyot, amikor a kétfős család a fehér többségű kisvárosból a főleg afroamerikaiak által lakott Detroitba költözött. Amennyire innen Európából látszik, a tenger túlsó oldalán két domináns kategóriája van a fehérek ellen elkövetett rasszizmusnak. Az első verzió a történelmi sebeket és kulturális feszkókat humorral levezető stand-uposok poénjaiban manifesztálódik, ezeken többnyire a vicc alanya is nevet. A második, amikor egy árja kinézetű kis csimaszgyerek besétál a többségében feketék által lakott környék sulijába, ahol Hófehérkének szólítják, és elveszik az uzsonnáját.

Vagy úgy elkenik a száját, hogy kómába esik, illetve maradandó látás- és hallászavart szenved

– a kilencéves Marshallal pontosan ez történt. Azt gondolnánk, hogy egy rommá abuzált, lelkileg kizsigerelt kisiskolásnál ettől elszakad el a cérna, és elmozdul a radikális rasszizmus irányába. Ezzel szemben Eminem ekkortájt jött rá, a nagybátyjának köszönhetően (újabb klisé!), hogy eléggé adja a hiphopot. Sőt, szeretné megvetni a lábát a feketék által teremtett és uralt műfajban. A többi pedig már történelem.

Nem fehér embernek való vidék

A hiphopba már akkor szerelmes lett, amikor Ice-T sorait hallotta a Breakin’ című breakdance-film lemezén, de a rap mint potenciális elfoglaltság csak LL Cool J munkásságának megismerése után fogant meg a fejében. Kiskamaszként el is kezdett rímeket írni, de több önkritikát gyakorolt, mint a legtöbb vele egykorú gyerek, úgyhogy hamar felismerte, hogy puruttya minden szó, amit a papírra vetett.

Kicsit érettebb fejjel újra elővette a vonalas füzetet, és olyannyira belevetette magát az írásba, hogy haverja, a Proof nevű MC mélyvízteszt gyanánt lehívta őt egy Hip-Hop Shop nevű detroiti klubba dzsemmelni pár random arc előtt. Aztán ahogy a hely beindult, úgy állandósultak a rappárbajok. Eminem már a legelsőt megnyerte, majd hetente többször alázta verbálisan a többi nagypofájú wannabe gangsztát. A félig-meddig önéletrajzi ihletettségű 8 mérföld című film nagyjából ezen a ponton ér végét, pedig az izgalmak csak itt kezdődnek igazán.

Proof és Em

A kezdeti sikerek nyomán Em elkezdett terjeszkedni Detroit határain túl, döntős lett egy ohiói versenyen, aztán az 1997-es Los Angeles-i rapolimpián, de mindkétszer kikapott. Azért kétszer elmenni a döntőig nem éppen rossz teljesítmény, de

egy megrögzött versenyzőnek, akinek beefje és bizonyítandója van az egész világ felé, ez bizony kudarc.

Ekkor egy újabb filmszerű fordulat következett: baseballsapkája és kapucnija alatt lesütött fejjel hazaérve megtudta, hogy kilakoltatták az otthonából. Amiről viszont még nem értesült, hogy a párbaj után egy demó CD-je Dr. Dre kezében landolt. A már akkor is veteránnak számító producer-félisten instant el is hívta stúdiózni, ő pedig egy random alapra elkezdte felköpködni a “My Name Is” refrenjét.

Eminem karrierjének nagy részében két dologtól ment előre: az egyik az állandó győzni akarás, a másik pedig a mérhetetlen mennyiségű drog. A filmszerű élettörténettől kicsit elszakadva: addikciója nem a karrierjével kezdődött, de nyilvánvalóan azzal csúcsosodott ki. Többször is. Valamelyest megtöri a forgatókönyvsémát, hogy nem azért kezdett el tépni, mert nyomorúságos életét nem tudta máshogyan elviselni, hanem egyszerűen csak azért, 0mert imádta tolni magába a bogyókat.

Évekig az a fajta mohó drogos volt, akit nem lehetett leparancsolni a szerről, de égető szüksége se volt rá, mert a karrierjét tekintve látszólag tökéletesen funkcionált így.

Sőt, saját bevallása szerint jobban is teljesített, amikor cuccozott. Aztán ahogy az lenni szokott, az állandó melózásnak, műbalhézásnak és drogozásnak idővel mégiscsak meglett a böjtje, csak sikerült túladagolnia magát. A leszokás és a rehab után egymás után két olyan díjnyertes albummal tért vissza, amely a témát feszegette, azóta pedig saját bevallása szerint nem nyúlt szerekhez, mert most már fontosabbak neki a gyerekei. Egyszer azt nyilatkozta, hogy sokáig nem tartotta magát függőnek, csak akkor ébredt rá az igazságra, amikor 20-30 nyugtatóval nyomta végig a hétfőt.

Mindenki bekaphatja, de azért mégsem

Ha kicsit benézünk a nosztalgiából szőtt vastag fátyol mögé, akkor tulajdonképpen elképesztő, hogy egy olyan szókimondó, ellentmondásos, polgárpukkasztó és trágár rapper, mint Eminem, akár egy pillanatra is be tudott furakodni a mainstreambe. Pedig az érdemeit nem nagyon kell magyarázni. Minden számában érezni az állandó, alulról bugyogó feszkót, az okos rímekkel élesre faragott inzultusokat, és az egészet összetartja az őstehetség és a technikai fölény.

Ugyan nem lehet felmenteni az értelmetlen beefkultúrában való részvétel alól, az egész biztos, hogy sosem a bulvárnak csinálta a balhét. Egyszerűen csak ami a szívén, az a száján: akkor is beszól a dalszövegeiben akár az anyjának, akár a (kétszeresen is) exfeleségének, ha utána mindkettő bepereli. Haragudott rájuk, na.

A híres ex, Kim

White trash származása ellenére nemcsak rasszista nem lett, de még republikánus sem – Trumpot az elnöksége alatt úgy kiosztotta, hogy ettől megfeleződött a saját követőtábora, a titkosszolgálat pedig megfigyelés alatt tartotta mint potenciális veszélyforrást. Mondani sem kell, hogy mindkettőre magasról tett. Ahogy az se nagyon érdekelte soha, hogy homofóbiával vádolják a dalszövegei miatt. Tipikusan az a fickó, aki egy hevült rapharcban lebuziz bárkit, de ő az első, aki elkezdi szórni a pofonokat, amikor egy meleg ismerősét bármilyen inzultus éri.

Meglehetősen ellentmondásos a művészi szabadsága, de a lényeg, hogy a kritikus pillanatokban a tettek, nem a szavak embere.

Mostanra kirajzolódhatott, hogy Eminem az ellentmondások embere, az állandó kontrasztok tartják életben. Falfehér, mégis a hiphop trónján csücsül. Folyamatos balhéban áll a családjával, miközben három gyereket – köztük az exe tesójának a gyerekét és az exének a mostohagyerekét – nevel teljes odafigyeléssel. Trágár a stílusa, fittyet hány a pc-re, de a legnagyobb libsi, ha cselekedni kell. A semmiből jött, és mindent elért. Mindent elért, mégis folyamatosan többet akar kihozni magából.

Példaképünk még a szövegírás másik nagy, legalább ennyire megosztó alakja, King mester is:

Itt van még jó kis kontent