Ha horrorírót kell megnevezni, akkor elsőként az ő neve jut az eszedbe. Mary Shelley, Bram Stoker és H.P. Lovecraft méltó utódja, aki nemcsak az írott, de a filmes popkultúrán is letörölhetetlen nyomot hagyott. A Carrie, a Ragyogás, az Az és a Kedvencek temetője mellett megmutatta, hogy képes olyan meghatóan szép történetek írására is mint a Halálsoron vagy A remény rabjai. A siker mellett bőven jutott neki megpróbáltatásból is. Az, hogy ezekből mind megújulva tudott kijönni, jól mutatja, hogy nem csak a nevében király.
Hadd kezdjem egy személyes történettel: valamikor a kétezres évek elején egy üzletben várakoztam, és a kezembe akadt egy női magazin, benne egy interjú Stephen Kinggel. 1999-es balesetéről kérdezték: egy kisbusz felszaladt a járdára és elütötte őt. Négyméternyi repülés után az úttestre esett, komoly sérüléseket szenvedett: hónapokig tolószékbe kényszerült. A vétkes sofőr fél évet töltött börtönben, miközben a kisbuszt King megvásárolta tőle, nehogy valami őrült gyűjtő kezébe kerüljön vagy feltegyék az Ebay-re.
Hogy miért emlékszem ilyen részletesen a történetre? Nos, azért, mert két hónappal később mentem angolnyelv-vizsgát tenni, ahol a hallott szövegértési feladat éppen Stephen King balesetéről szólt. Kaján mosollyal az arcomon töltöttem ki a tesztet, hiszen előre ismertem az összes választ. Summa summarum: abban,
hogy 20 évesen sikeres nyelvvizsgát tettem, nagy szerepe volt a horror nagymesterének.
Hálából el is olvastam a nagy klasszikusait: a Ragyogást, az Azt és az Állattemetőt.
Apu leugrik cigiért
Stephen Edwin King 1947. szeptember 21-én született a USA-ban, a Maine állambeli Portlandben. Apja nagy könyvfaló volt: a családi könyvtárban tallózva az ifjú Stephen könnyen rábukkanhatott Edgar Allan Poe vagy Howard Phillips Lovecraft műveire. Az apa maga is próbálkozott az írással, ám ezek a művek általában az asztalfiókban végezték.
Stephen atyai örökségéből csupán a könyvgyűjtemény és az írás iránti vonzalom miatt gondolhatott hálával az öregjére.
Igazán nem is tudta megismerni őt: kétéves volt mikor apja leugrott cigarettát venni, de nem tért vissza.
Anyja ott maradt két gyerekkel és az ezzel járó anyagi gondokkal. Az állandó jövés-menés a család életének szerves része lett: Maine-ből Wisconsinba, onnan Indianába, majd Connecticutba költöztek. A sok mászkálás közepette a kis Stephen sok élményt gyűjtött az amerikai kisvárosi életből, melyek között akadtak borzalmasak is.
Wisconsinban például szemtanúja volt annak, hogy a szomszéd gyereket elütötte egy vonat. Anyja szerint a fia akkora sokkot kapott a látványtól, hogy törlődtek aznapi emlékei. Vagy mégsem? Lehet, hogy ez a trauma kellett ahhoz, hogy a borzalmakat papírra tudja vetni?
Irodalomtanárból írófejedelem
King 1970-ben diplomázott a Maine állami egyetem angolszakán. Kezdetben tanárként dolgozott, ám nem meglepő módon, ennek anyagi részével nemigen volt kibékülve. Mellékállásokat vállalt, például könyvtárosként. Ebbéli minőségében ismerte meg jövendőbeli feleségét, Tabitha Spruce-t. Közös életük elejének anyagi körülményeire így emlékezett vissza:
„Amikor belekezdtem a Carrie-be, a közeli Hampden városban tanítottam irodalmat. Évi 6400 dollárt fizettek, ami elképzelhetetlen összeg volt azután, hogy a mosodában óránként 1 dollár 60 centért dolgoztam. Amikor elvégeztem a számítást, belevéve minden időt, amit a tanítás utáni értekezleteken töltöttem, illetve amikor otthon a dolgozatokat javítottam, láthattam, hogy ugyancsak szerény összeg jött ki.”
Első közös lakásuk egy lakókocsi volt – ide született meg lányuk Naomi és két fiuk, Joe és Owen. Utóbbi kettő szintén íróként próbált szerencsét.
King első novellája, a The Glass Floor még egyetemi évei alatt jelent meg 1967-ben. Ezen ugyan még érződnek a kezdő író szárnypróbálgatásai, de már látszik, hogy van érzéke a suspense-hez.
A nagy áttörést az 1973-as Carrie hozta meg. A bosszúszomjas, telekinetikus erővel bíró tinilány történetét állítólag Tabitha mentette ki a szemétkosárból, mert férje nem érezte kellően erős szövegnek.
Ebben a könyvben már minden benne volt, ami a későbbi stílusára jellemző: az apró részletek kidolgozása, a kisvárosi közeg, valamint a kiismerhetetlen természetfeletti megjelenése. A regény sikerét mutatja, hogy három évvel később Brian de Palma meg is filmesítette.
Innentől kezdve csak úgy ontotta magából a bestsellereket: 1977-ben a Ragyogást, egy évvel később a Végítéletet, két évre erre a Tűzgyújtót, majd megint egy évre rá a Cujót. ’82-ben két kötettel is jelentkezett, A menekülő emberrel és A Setét torony első részével, aztán ’83-ban Az állattemetővel, ’84-ben jött a Sorvadj el!, két évre rá az Az – hogy csak néhányat említsünk.
A nyolcvanas évektől egyre több forgatókönyvet is írt, műveiből pedig sorra születtek a jobb/rosszabb filmes adaptációk. 1980-ban Stanley Kubrick keltette életre Jack Nicholsonnal és Shelley Duvallal a Ragyogást, de nagyot szólt 1987-es A menekülő ember feldolgozása is Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben.
A kilencvenes évek gyermekeként nehezen tudom feledni a Tim Curry által megformált Pennywise karakterét az 1990-es Azból. A történet erejét jól mutatja, hogy 2017-ben és 2019-ben újra filmre vitték, ezúttal a szintén hátborzongató Bill Skarsgård arcával.
Kevesen tudják, hogy King nemcsak horrorban utazik: jó példa erre a Setét torony darkfantasy-világa, vagy két megható börtönsztorija, a Halálsoron és A remény rabjai
(ezek filmes feldolgozásai szintén a mai napig népszerűek).
Különösen inspirálóak az írásról szóló gondolatai, melyeket egy emlékiratnak is beillő könyvben gyűjtött össze balesete után. Az írásról lapjain meglehetősen szabadszájúan beszél az irodalomról és az ehhez kapcsolódó üzleti világról:
Az irodalmi műnek az a dolga, hogy a hazugság szálai között meglelje az igazságot, nem pedig az, hogy intellektuális becstelenséget kövessen el pénzhajhászás közben. Ráadásul ez nem is működik, fivéreim és nővéreim.
Megpróbáltatások
Kingnek a már említett 1999-es baleset előtt is akadtak magánéleti problémái. A Carrie sikerét követően ugyanis szenvedélybeteg lett: majd’ egy évtizeden keresztül volt az a érzése, hogy csak alkohol és különféle gyógyszerek, legális, illetve illegális drogok (Valium, Xanax, kokain, marihuána) befolyása alatt tud megfelelően alkotni:
Erősen függő személyiség voltam. Napi két doboz cigit szívtam el, és imádtam mindent, ami csak egy kicsit is módosítja a tudatomat: Listerine, Nyquil – amit akarsz.
Megmentője ismét Tabitha volt, aki még a válás lehetőségét is belengette neki, ha nem megy el terápiára. Némi családi és baráti segítséggel az évtized végére sikerült normális kerékvágásba terelnie az életét.
Az a bizonyos autóbaleset is igencsak megviselte: a rehabilitáció alatt hosszú ideig depresszióval küzdött, ráadásul egy darabig úgy tűnt, hogy még a lábait is elveszítheti. Szerencsére egy külső rögzítés segítségével sikerült a szilánkosra tört csontokat helyretenni, így a ma hetvenöt éves író még mindig a saját lábán mehet reggeli sétára bangori otthonából.
Igaz, jókora zsetont szakítottam le a munkámmal, de sohasem írtam le egyetlen szót sem úgy, hogy közben a pénzre gondoltam volna. Néhány munkámat szívességből írtam a barátaimnak – az ilyesminek kölcsönös segítség a neve –, de ezt még a legrosszabb esetben is csak cserekereskedelemnek lehet nevezni. Azért írtam, mert szerettem írni. Talán kifizettem a házon levő jelzálogkölcsönt, és taníttattam a gyerekeket, de ezek mellékesek. Az írás kedvéért írtam. Pusztán azért, mert örömöt okozott. És ha az ember valamit szívesen csinál, akármeddig hajlandó bajlódni vele.