Szomorú történelem: egykor a magyar katonalegények dísztemetésért végeztek magukkal

Szerző: Barry

Márai Sándor, a huszadik század egyik legtermékenyebb író-publicistája Egy polgár vallomásai című önéletrajzi regényében mutatott be egy hajmeresztő jelenséget: az első világháború előtt sokan csak azért követtek el öngyilkosságot, hogy díszes temetést kapjanak. A leírás nem csupán írói fantázia volt: ekkoriban ugyanis már megfigyelhető volt egy olyan szuicid ráta, melynek hullámai a mai napig érezhetőek.

A 19. század második felében érdekes jelenség volt megfigyelhető: “divatba jöttek” a nagy, díszes temetések. Az 1867-es kiegyezés előtt egy-egy olyan híresség, mint Széchenyi István vagy Vörösmarty Mihály gyászszertartása politikai demonstráció is volt egyben: a megjelent tömeg az 1849-ben levert szabadságharc miatt tüntetett.

Az Osztrák-Magyar Monarchia korában aztán egyszerre bukkantak fel a barokkos pompával megrendezett temetések: ilyen volt Deák Ferencé, Arany Jánosé, Munkácsy Mihályé és Jókai Móré is. Kossuth Lajos 1894-es gyászmenete pedig minden bizonnyal a magyar történelem egyik legnagyobbja volt: a torinói remete koporsóját szállító vonat minden nagyobb településen megállt, és mire Budapestre ért, szinte ki se látszott a koszorúk tengeréből.

Temetési menet Erdélyben, valamikor a századelőn.

A díszes gyászünnepély szokása, ahogy az lenni szokott, lassacskán leszivárgott a hétköznapokba is: már nem csak hercegek, grófok vagy politikusok osztályrésze volt, hanem a falusiak is igyekeztek megadni a módját szeretteik búcsúztatásának.

Egy szomorú tendencia kezdete

A huszadik század egyik legjobb tollú publicista-írója, Márai Sándor írt egy döbbenetes jelenségről, mely szerint a katonák a díszes temetés reményében lőtték agyon magukat, hogy ezzel vívják ki mátkáik végső tiszteletét. A következőképp jelenítette meg Egy polgár vallomásai című életrajzi regényében a kassai bakák temetését:

“Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült föl minden délben, ablakaink alatt, a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltöztetett, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyerekkorom hosszú évtizedén át minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait, – s minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vetett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra mulva megint csak elmasirozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve «az élet diadalát a halál fölött». (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét). A katona-temetések díszes parádéja egyidőben sok bakát csábított az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradnak el virtusban, követik a jópajtást a halálba, s kérik a családot, jóismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradtságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egyidőben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérik. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni?”

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai
Rezesbanda 1929-ben (forrás: Fortepan/Móra András)

Az öngyilkosságok száma az 1880-as évektől meredeken emelkedni kezdett Magyarországon. 1881 és 1887 között már 1348-at rögzítettek, az első világháború előtt pedig 1 millió főre vetítve 3700 és 4000 közötti volt az évi esetek száma.

Természetes, hogy a kor embere felfigyelt erre a szomorú statisztikára, amit hamarosan elemezni is kezdtek. Kiderült, hogy

a soknemzetiségű monarchiában főleg a protestáns magyarok között volt gyakori, az elkövetők háromnegyede pedig férfi.

Életkori adatokat sajnos nem gyűjtöttek, így nem tudjuk, hogy a fenti Márai-idézetben bemutatott jelenség valójában mennyire volt gyakori a fiatal legények között.

Az okokat a történészek és más társadalomtudósok a kor nagy társadalmi átalakulásaihoz kötik: a kapitalista gazdaság számos olyan változást hozott az emberek életébe, ami a korábban kiszámítható világot felborította. Rengetegen költöztek a jobb élet reményében nagyvárosokba, ám sokan itt csak magányra és szegénységre találtak, amiből nemigen láttak kiutat. Ilyen kilátástalanságban élő fiatalokról írta egyik legjobb balladáját Arany János, Híd-avatás címmel.

A későbbi korokban

Az öngyilkosságok száma a két világháború között Ausztriában, Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon volt kiemelkedő. Az ezer lakosra jutó öngyilkosságok száma 1900-ban még 20 volt, 1932-ben viszont már 35. Csökkenés csak az ötvenes években figyelhető meg, ekkor 17-re esett vissza. Az évtized második felétől azonban újabb emelkedés kezdődött, a hatvanas években már ismét 30-on állt.

A statisztikák szerint az öngyilkosok több mint kétharmada férfi volt, míg az öngyilkossági kísérletet végrehajtók többsége inkább nő. A leggyakoribb okok között

a testi, illetve mentális betegségek szerepelnek, amiket rögtön követnek a családi problémák, az alkoholizmus, a bűncselekmény következményei elől való menekülés, az elhagyatottság, illetve a szerelmi bánat.

Leggyakrabban az ország déli, délkeleti részeiben történt ilyesmi.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2000 és 2020 között az öngyilkosságok aránya csaknem a felére csökkent, de túlnyomórészt még mindig férfiak között a leggyakoribb. 2018-ban Magyarországon az öngyilkosság okozta halandóság a harmadik legnagyobb volt az Európai Unióban. Összehasonlításképpen: százezer lakosra 13-mal több ilyen eset jutott, mint a legalacsonyabb értékkel bíró Máltán. Az Index 2020-ban forgatott dokumentumfilmje világított rá, hogy az ország déli részein gyakorlatilag mai napig gyakori az, hogy az élet problémáival ilyen módon küzdenek meg az emberek.

Szembenézni a lelki problémákkal nem szégyen! Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, ne légy rest kérni.

A kiemelt képen Kertai Zalán festménye látható

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás