Vendégszerzőnk 35 éve követi nyomon kedvence karrierjét mint egykori, a Metallicával is dolgozó lemezkiadós, tapasztalati segítő, illetve férfikörvezető. Gyerekkori traumák, azok hatásai, és az abból történő hosszú gyógyulás példájaként néz rá az életére.

A Metallica énekes-gitárosa személyes szuperhősöm. Nem azért az, mert zenekarával 125 millió nagylemezt adott el, mert 1600 koncertet játszott 1983 óta, mert nyolc Grammy-díjat kapott (és tőlem egy aranylemezt 1996-ban), vagy mert a Metallica tagja a Rock’n’roll-hírességek Csarnokának. Még csak nem is azért, mert korának talán legjobb ritmusgitárosa, mert az egyedi autók tuningjában is szaktekintély, vagy mert szenvedélyes vadász, profi méhész, egy háromgyerekes család feje, vagy mert majdnem szénné égett 1992-ben a színpadon.

A superhero státuszt a fentieknél sokkal nehezebb küldetés bevállalásával érdemelte ki: elhatározta, hogy szembenéz önmagával.

Nem az a kérdés, hogy miért az addikció, hanem hogy miért a fájdalom?

Máté Gábor, a függőségek és a trauma világhírű szakértője fogalmazta meg a fenti életbevágóan fontos kérdést. Először vizsgáljuk meg, hogy Jamesnek mi fájhatott, miért döntött úgy, hogy háttérbe szorítja önmagát, az érzéseit, hogy túlélhessen. hogy

életében mik voltak azok az egyébként mindnyájunk számára nélkülözhetetlen krízisek, melyek azzá formálták, aki ma: egy felnőtt, gyengeségeit, sérülékenységét, elköteleződését és a felelősséget vállalni tudó, érett férfi.

James Allen Hetfield 1963. augusztus 3-án született a kaliforniai Downey-ban. Kamionos apja korán elhagyta az addig is elzártan élő, mélyen vallásos családot, mindössze egy cetlit hagyott hátra, azt sem a kis Jimmynek. Az akkor 14 éves fiún a kétségbeesés és elhagyatottság érzése lett úrrá, de az igazi gyomros csak két évvel ezután jött. Operetténekes anyját rákkal diagnosztizálták, de ahogy az egész család, úgy Cynthia Hetfiled is az ultrabigott Christian Science közösség tagjaként a modern orvostudomány minden vívmányát elutasította. Két gyermeke szeme láttára halt hosszú és fájdalmas halált.

James és nővére szektás hátterük miatt eleve kirekesztettként élték iskolai éveiket, hiszen sem a biológiaórákon, sem orvosi vizsgálatokon nem vehettek részt, ezeket az iskolai folyosón kellett kibekkelniük. Az amúgy is csonka családja egyik pillanatról a másikra hullott szét, őt teljes bizonytalanságban és rettegésben hagyva.

Mi is az a CPTSD? A trauma nem az, ami történik velünk, hanem ahogy azt hat ránk. Ha kibeszéletlen, megdolgozatlan, akkor eltárolódik a testünkben. Agyunk a múlt eseményeit lezáró narratíva nélkül, jelenbeli élményként kezeli a történteket, így a trigger-helyzetre az akkori énünk reagál, amikor az eredeti kiváltó élmény megtörtént velünk. Ide vezethetők vissza a dühkitörések, a megfelelési kényszer, a lefagyásjellegű reakciók. A klinikai tapasztalat és a legújabb neurológiai kutatások azt bizonyítják, hogy a folyamatos traumák az agy huzalozását is átalakítják. Az érzelmileg megterhelő szituációkban az agy racionális területei lezárnak, míg az emocionális központban túlzott aktivitás mutatkozik. Szerencsére léteznek módszerek, melyekkel akár jelentősen is csökkenthetők a tünetek. Ilyen például a szomatikus, testet mozgató módszer, a TRI, a speciális szemmozgással dolgozó EMDR, az agy plaszticitását kihasználó neurofeedback, vagy a mindennapi meditáció, és a jóga is, melyek igen hatékony stabilizáló, gyógyító hatást fejthetnek ki.

Alcoholica

Jamest mostohabátyja vette magához, aki hatalmas zenerajongó volt, kiterjedt lemezgyűjteménnyel. Két őrangyal szegődött a fiú mellé, a zene és a pia. Új kedvencei, az Aerosmith, Ted Nugent, majd később például a Motörhead, az Iron Maiden adtak identitást a sérült tinédzsernek, a frissen felfedezett ital enyhítette erős szorongásait, elhagyatottságtól való félelmét – mint sokan, ő is az alkohollal, később drogokkal próbálja gyógyítani önmagát. A nem éppen a józanságáról ismert rock’n’roll-világban is kitűnt James és a Metallica elképesztő mennyiségű italozása, ekkor kapják az Alcoholica becenevet, melyet a négy huszonéves még büszkén is viselt.

Cliff

A Metallicába (egy Trauma nevű zenekarból…) 1982-ben átigazolt basszusgitárossal, Cliff Burtonnel, a többieknél sokkal érettebb, nyitottabb, inkább spanglizó, mint piáló zenei zsenivel James végre igaz, mély barátságot tudott kötni, ami úgy tűnt, gyógyír lehet a múlt sebeire. 1986. szeptember 27-én azonban újabb sorscsapás következett. A turnéjuk svédországi szakaszán buszuk jégre futott, felborult, és Cliff a roncsok alá kerülve szörnyethalt. Saját bevallása szerint ez a sokk, ez a fájdalom volt az, ami tökéletesítette a „hatalmas, elérhetetlen, félelmetes Hetfield-páncélt”.

Nem akartam többet sérülni, nem akartam több fájdalmat, hiszen aki közel került hozzám, vagy elhagyott, vagy meghalt. Teljesen összemosódott a színpadi és magánéletbeli imidzsem, kemény voltam, ijesztő, érzések nélküli. És az emberek így imádtak.

Aztán egészen 2004-ig nem tudott elbúcsúzni az italtól és a kábítószerektől. Pedig 1997-ben megnősült, elvette a zenekari stábban dolgozó argentin származású Francesca Tomasit, sőt három gyermekük is született, de a „bulinak” csak nem szakadt vége. A baj olyan nagy volt, hogy fia, Castor (ma már szintén zenész) első születésnapját szibériai kísérői társaságában Kamcsatkán töltötte ipari mennyiségű vodka, egy tál félig nyers hiúzhús és néhány frissen levadászott medve társaságában. Napjait a zenekari teendők, óriási berúgások, és persze a pusztító másnaposságok köré tervezte, úgy élt otthon, mintha turnén lenne.

James dührohamaiból (tipikus traumás tünet), az állandó toxikózisból, és úgy általában vállalhatatlan viselkedéséből Francescának 2004-ben lett elege, és kihajította Hetfieldet közös otthonukból. A rocksztár ekkor

másodszor is elveszíteni látszott a családját, és sokadszorra azokat, akiket a legjobban szeret. Eljött a pillanat, amikor a múlt sebeit valóban el kellett látni, különben a jelen és a jövő is odavész.

Nothing Else Matters

1991-ben megjelent Fekete lemezként elhíresült albumuk, ami meghozta Jamesnek és a Metallicának az igazi, stadionturnés, magánrepülős, 50 milliós lemezeladós és 3 éves turnés megasikert. A lemez több egyetemes emberi kérdéssel foglalkozó száma között igazi kakukktojás a Nothing Else Matters című dal, a Metallica első igazi balladája. James eredetileg szégyellte megmutatni a többieknek az érzelmes, kitárulkozó darabot, de a többiek lelkesedése meggyőzte, hogy talán belefér ez a fajta őszinteség is a repertoárba. A dalt egykori szerelmének írta, de bizalomról, bátorságról és őszinteségről írt szöveg sokkal több, mint egyszerű vallomás, óriási lépés saját érzelmei felé is. A szám hatalmas világsiker lett, minden koncertjükön játsszák a mai napig.

2021-ben megjelent a The Metallica Blacklist című, 51 számos, monumentális, a Fekete lemez 30-dik születésnapjának emléket állító, saját mítoszukat remekül építő feldolgozáslemez a zenekar kiadásában. Mikor a dal Elton John (!!!) közreműködésével felvett verziójáról beszélgetnek milliók előtt a Howard Stern Show-ban, és Sir Elton közli, hogy Hetfield szerzeménye minden idők egyik legszebb, legjobban megírt lírai dala, hősünk hitetlenkedve kap fejéhez. Megejtő, ahogy könnyeivel küzd, olyan őszinte pillanat, mely tökéletesen illusztrálja, milyen hosszú utat tett meg saját maga felé a zenész.

A Metallica ezzel egyidőben maga is komoly válaszúthoz érkezett. 1996-os Load, majd az azt követő Reload című lemezeik igencsak megosztóra sikeredtek lassabb, blues-os és (hozzájuk képest) egyszerűsített dalaikkal, és mintha a spiritusz is fogyott volna. A Cliff Burton helyére felvett, és mostohán tartott Jason Newsted 1999-ben kiszállt a zenekarból, mert nem tudta tovább elviselni a hatalmas sikerű zenekar szűk korlátait, a brutális igénybevételt, és főleg Hetfield despota, birtokló magatartását.

A már a zeneletöltések kezdetén, 2000-ben kapcsoló Metallica által felvállalt per az első zenei fájlmegosztó óriás, a Napster ellen újabb viharfelhőket terelt a csapat fölé. A jogi herce-hurca során ők az egyedüli művészek, akik névvel vállalva próbálják megakadályozni, hogy szellemi termékeik az internet harmincadjára kerüljenek. A lemezipar később valóban „belehalt” a jelenségbe, a zenekar pedig a maradi/gonosz/kapzsi/bunkó skatulyába került. Ezeket az időket idézi ez a kedves kis animáció:

Kiválóan dokumentálja James és a Metallica ekkori szétesését a teljesen rendhagyó Some Kind of Monster című, Bruce Sinofsky és Joe Berlinger készítette dokumentumfilm. Testközelből nézhetjük végig, ahogy a négy zenész eddig kimondatlan gondolatai, kezeletlen, éretlen érzései, indulatai, másnapos hangulatingadozásai odáig vezetnek, hogy a St Anger című album felvételei közben

Hetfield végre elszánja magát, és elvonóra megy, két társát a bandával és saját életükkel, indentitásukkal kapcsolatban is a teljes bizonytalanságban hagyva.

A metálközösség nagy része értetlenséggel, sőt dühvel fogadta a filmet, nem akarták idoljaikat bukdácsoló, bizonytalan, sérülékeny, hétköznapi emberként látni. Különösen izgalmas és az indiszkréció határáig őszinte, amikor a forgó kamerák előtt először tér vissza társai közé James, közel egy év rehab után. Nyers és csupasz, mint egy frissen vedlett kígyó, átjön, hogy a régi személyiség már, az új még nincs jelen az életében.

2006-ban jelen lehettem az olaszországi Imolában James első tisztán játszott koncertjén. Bár társaim és én egyáltalán nem voltunk tiszták, mégis óriási élmény volt látni, hogy milyen szeretettel és támogatással fogadta a közönség a pokoljárása után. Emlékszem, amikor a koncerten elfogott az irigység, hogy ő már megtudta lépni azt, amire én képtelen vagyok elszánni magamat. Más kérdés, hogy még 13 évnek kellett eltelnie, hogy lépjek, de ez egy másik történet. A fesztivál a Heineken Jammin’ néven futott, ami majdnem olyan ironikus, mint hogy a közelmúltban a csapat saját márkás whiskey-ket kezdett gyártani és forgalmazni, frontembere vállalt alkoholproblémái ellenére.

Tűz, jöjj velem!

James számtalan helyen és alkalommal elmondta, milyen hihetetlenül fontos szerepe volt és van feleségének felépülésében.

Francesca tűzön-vízen át mellettem maradt. Általa, mellette nőttem fel, kezdtem felelősséget vállalni az életemért, a családomért, lettem férfi. Amikor kijöttem a rehabról, sokáig jártunk párterápiára, újra ki kellett találnunk közös életünket. Rádöbbentem, hogy nincs semmi és senki, aki fontosabb lehetne a családomnál, a feleségemnél, a gyerekeimnél. Küzdelmeimről őszintén beszélek velük, tisztelnek és szeretnek ezért, de amikor sok vagyok és túlaggódom magamat, kedvesen lepattintanak.

Ám minden támogatás ellenére Hetfield 2019-ben visszaesett, turnéjukat lemondva azonnal segítséget keresett. Emlékszem, akkor már felépülőként megkönnyeztem a dolgot, kicsit meg is ijesztett, hogy 15 év után is le lehet esni a kocsiról. Első nyilvános szereplése visszatérte után a Los Angeles-i Petersen autómúzeumban volt, ahol saját, nagyrészt saját kezűleg tervezett, átalakított elképesztő autógyűjteményét mutatta be a nagyérdeműnek.

James Hetfield ma a coloradói Vale-ban él, 200 hektáros ranchán, ha éppen nem maui birtokán, vagy San Fransisco melletti farmján gazdálkodik.

A „techemberek” kiutáltak Észak-Kaliforniából, nem úgy különböztem tőlük, ahogy ők hirdetik a különbözőség diadalát. Marin Countyban nem nézték jó szemmel, ha egy szarvassal a platómon vezettem hazafelé.

Visszaköltöztek felesége szülővárosába, ahol elmondása szerint „Francesca sokkal lazább, lágyabb, gyermekibb”. Méhészklubba jár, a területükön lőtt vadhússal eteti családját, síel és kocsit szerel.

A turnék okozta PTSD-t a legjobban a méheim bámulásával tudom enyhíteni. Amikor hónapokig ezer felé rángatnak, naponta utazom, mindenki akar egy darabot belőlem, az időmből, az energiámból, iszonyú nagy szükségem van a magányra, a nyugalomra. Az is kihívás, hogy hogyan simul bele az esténként 60-70 000 emberből áradó imádat, energia a hétköznapi életünkbe. Komoly érzelmi detoxra van szükségem ilyenkor.

Óz, a nagy varázsló

A gyógyulásnak, így James gyógyulásának természetesen sosincs teljesen vége. Különböző intenzitással, gyakorisággal merülnek fel új kihívások, triggerelnek minket régi sebek, állít minket az élet előrelökdöső krízisek elé.

Végezetül hadd idézzek fel egy néhány hete történt, megható eseményt, amit szintén vendégszerző írt meg a Bronsonra nemrég. Május 12-én az óriási sikerrel zajló Worldwired turnéjuk egyik brazil állomásán 60 000 nézőt és a világ közvéleményét gondolkodtatta el azzal, hogy a Sad but True című klasszikusuk előtt kendőzetlenül beszélt félelmetes belső monológjáról:

„Be kell vallanom, nem voltam jó passzban, mielőtt ma színpadra léptem. Kicsit bizonytalan voltam. Öreg fickó vagyok, játszani sem tudok már, a szokásos hülyeségek jártak a fejemben. Ezt megosztottam a többiekkel, és segítettek, ennyire egyszerű volt. Megöleltek, és megnyugtattak: ha nehézségeid lennének a színpadon, itt állunk melletted. Nagyon sokat jelent ez számomra.” Majd miután a zenésztársai nyilvánosan is megölelgették, így folytatta: „Titeket látva a nézőtéren, nem vagyok egyedül. Nem vagyok, és ti sem vagytok egyedül.”

Egy 2019-es Zane Low-interjúban is beszélt a hatalmas elvárások okozta óriási terhekről, Ózhoz, a nagy varázslóhoz hasonlította magát:

Mint az a férfi a függöny mögött. Ugyan senki sem veszi észre, de a fickó a színfalak mögött haldoklik, szenved, kiborul, azt sem tudja, hogy kicsoda. De minden nap egy kicsit többet tud meg magáról.