Képmutatónak tűnhet, hogy én dumálok apaképről, aki előtt nem nagyon volt ilyen. De pont ezért teszem.
Nekünk, akik apa nélkül nőttünk fel, nem is egy apánk volt, hanem számos; azok a férfiak, akiktől életünkben tanulni volt szerencsénk hasznos és értékes vagy éppen kényelmetlen, de tanulságos leckéket. Sőt, elkeseredetten keressük mi az apáinkat néha. Így voltak egy kicsit az apáim az első főnökeim, amikor óvtak a meggondolatlan döntéseimtől, és bizalmat adtak olyan feladatokban, amikre én sem tartottam magam felkészültnek. Apám volt az öreg pszichológus, akinél többet senkinek nem beszéltem a problémáimról, de
egy mondat erejéig talán apám volt még az idős hangtechnikus is, akivel összehaverkodtam egy melóban, és aki a szemében őszinte jóindulattal annyit mondott búcsúzóul: – Okosan, Duncan!
Egy ilyen, szimpla kis intés is örökre megtapad annak, akinek nem jut ki a fontos intésekből.
A jó apa
Marcus Aurelius, római császár egy remek gyűjteményben írta le az élettapasztalatait, és ezt azzal kezdi, hogy számba veszi tanítóinak jó tulajdonságait – köztük a saját apjáét. Szerfelett érdekes olvasmány, amiben őszinte méltatással ír édesapja megfontoltságáról,
„Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való
állhatatos ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát,
mégpedig kitartással … mindenkivel következetesen érdeme szerint bánt el.
értékítéletéről,
… féltékenység nélkül elismerte azoknak a fölényét, akik
ékesszólásban, jogtudományban, erkölcstanban vagy valami más tárgykörben tekintélyre
tettek szert…
és egy pompás gondolattal a józanságáról.
…egyformán tudta mellőzni és élvezni azokat a dolgokat,
melyeknek nélkülözésében az emberek többsége gyengének, élvezésében mértéktelennek bizonyul…”
Akarjunk olyanok lenni, amilyenné minden férfinek érnie kellene egyszer: az erejével visszaélni nem akaró,
a tapasztalatával mások elnyomására nem törekvő, segíteni viszont jámbor önzetlenséggel és éber józansággal képes és szándékozó férfiember.
Az én apám idős korára lett egy tisztességes, sokak által becsült polgár, de föl úgy nőttem, hogy nem tudtam, milyen az, ha egyáltalán van. Balhéi rendre eltérítették a helyes útról, így nem volt ott, hogy hozzáfordulhassak a bajos ügyekben erőért, perpatvarban tanácsért, anyagi gondban javakért. Kaptam viszont gyanús méregetést a helyi öregektől amiatt, hogy kinek a fia vagyok, és dicsérő szavakat marcona idegenektől ugyanez miatt. Így lettem egy sokszor túl bizonytalan gyerekből egy sokszor túl magabiztos felnőtt.
Aztán ahogy múltak az évtizedek, kevesebb lett a pia meg a zsiványság, több lett a gondoskodás, a jó szándékú tanács, az őszintének tűnő segíteni akarás és az érdeklődő megkeresés, de akkor már nem kértem belőle. Végül aztán, évtizedek múltán mégis felhívtam egyszer. Szükségem lett volna rá; bajban voltam, másra pedig nem számíthattam. Késő este volt, álmos hangon vette fel. Kérdezem, aludtál-e. Azt válaszolta: – Igen,
de nem baj, fiam, mondjad.
Ezt mondta.
„Nem baj, fiam, mondjad.”
Ekkor, majd harminc év elteltével, ezzel a mondattal egy pillanatra az apám lett az apám. Életemben akkor hallottam először ezt tőle, ezzel váratlanul betekintést nyerve a létezésnek abba a valószínűtlen minőségébe, amelyben van egy ilyen támasz. Egy rendíthetetlen valaki, a te apád, aki olykor helyetted vagy melletted kurvaerős. Még ha csak annyira is, hogy „mondjad”. Mi mindent adhatott volna akkor nekem egy-egy jókor érkező „jól csinálod, fiam” vagy „minden rendben lesz, fiam”!
„Ne aggódj, fiam.” „Segítek, fiam.”
A világot, bazmeg.
Innen a felismerés, hogy egy kicsit én is a saját apám leszek akkor, amikor majd az én gyerekeim számítanak erős vállakra, és engem is átkozni fognak az életemben hozott rossz döntésekért, vagy áldani a helyesekért, mert
a gyerekeink most is a jövőből figyelik apáik viselt dolgait.
És miként Marcus Aureliusnak is volt apja, később ő lett valakinek az apja annak rendje és módja szerint, aminek kapcsán érdemes azon eltöprengeni, hogy az elmédet nem csak azért kell palléroznod, hogy meggyőzően tudjál válaszolni a Kazinczy-ben, amikor egy lány a dídzsé káledet túlkiabálva a modern biológia taxonómiájának legvitatottabb pontjairól kérdez egy nagy korsó barnasör mellett.
„It’s not about the goddamn car!”
Hanem azért kell palléroznod, mert eljöhet majd az idő, amikor egy eltévelyedett kissrácnak vagy kiscsajnak kell a lehető legbölcsebb útmutatásokat adnod. Ezek a roppant fontos egyének tőled várják majd a döntő választ életük jelentős ügyeiben. Ezek a momentumok lesznek a szellemi erőd valódi megmérettetései, a te „mondjad, fiam” pillanataid, amiket úgy kell odaraknod, haver, hogy kétség se férjen hozzá.
Valaki egyszer talán majd onnan folytatja a mentett állást, ahol te letetted a kontrollert, magával viszi az úton a tőled örökölt skilleket, a legjobb fegyókat, és talán néhány befejezetlen mellékküldetést is, amire neked már nem jutott időd.
*A cikk eredetileg 2019-ben, Apák napja alkalmából íródott.