A viccesen nagy szélhámos Talleyrand után most az ókorból mutatunk egy nagypályás köpönyegforgatót. Alkibiadész, aki egyébként a híres politikus, Periklész fogadott fia volt, egyszerre volt tehetséges hadvezér, minden hájjal megkent diplomata és gátlástalan élvhajhász. Vesztét végül ez utóbbi tulajdonsága okozta, amikor (az ókorban példátlan módon) Athén, Spárta és a Perzsa Birodalom egyszerre döntöttek úgy, hogy elteszik láb alól.
A Krisztus előtti 5. század második felében Athén már nem az a kis kikötőváros, amelyik fél évszázaddal korábban, nagy bátran ujjat mert húzni Dareiosz király Perzsa Birodalmával. A görög-perzsa háborúk Dávid-Góliát-szerű küzdelméből egyértelműen Hellász került ki győztesen. Leginkább Athén nyerte túl magát ezzel a háborúval: az általa gründolt déloszi szövetség, az ókori Görögország NATO-ja azzal a jelszóval jött létre, hogy
tagjai közös költséggel fenntartsanak egy flottát arra az esetre, ha a perzsák vissza találnának kanyarodni még egy pofonért.
Ekkor lépett azonban a politika színpadára az a Periklész, akit az ókor legnagyobb államférfiai között szokás emlegetni. Valójában ő volt az, aki az antik demokráciát sikeresen meghackelte. Tette ezt a cserépszavazás intézményének segítségével, valamint azzal, hogy a békeidőben zsold nélkül tengődő katonáknak napidíjakat juttatott, így sikeres egyeduralmat alakított ki Athénban. Mivel nemigen volt olyan politikus a poliszban, aki szembe mert volna szállni Periklész félelmetes szavazógépével, ő ezt a helyzetet arra használta, hogy a déloszi szövetségből befolyt összegeket a városállam felújítására fordítsa.
Így jött el Athén aranykora: számos új épület, templom, megerősített városfal és kikötő emelkedett abból a dellából, amit a szövetségesek elvben a közös védelemre fizettek be. Aki pedig szót emelt ez ellen, azt az athéni hadsereg térítette jobb belátásra.
Athén vs. Spárta
Athén egyre növekvő befolyását Spárta, az egykori szövetséges, féltékenyen figyelte. Amikor már Hellász több polisza is a beavatkozását sürgette,
a katonaállam vezetői úgy döntöttek, hogy ideje lefaragni egy kicsit az attikaiak arcából.
Kr.e. 431-ben kitört az ún. peloponnészoszi háború, melynek első szakasza Athén vereségével ért véget. A korabeli források szerint a spártaiak elől több ezren menekültek az athéni falak mögé, aminek következtében valamilyen járvány tört ki (egyes feltételezések szerint pestis, ám ebben a korban ez meglepő lett volna). A rejtélyes kór válogatás nélkül gyilkolni kezdett – ennek lett áldozata maga Periklész is.
Nevelt fia, a Szókratész által tanított Alkibiadész úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, és nyomdokaiba lépett. Ő azonban
mentes volt gyámapja mértékletességétől, önimádata pedig a kortársak tanúsága szerint olyan határtalan volt, hogy szép számmal találhatnánk rá találó analógiákat az aktuálpolitika szereplői között.
Erősítette őt ebben az a tény, hogy állítólag nagyon vonzó külsejű férfi volt, aki hamar a szabados életmódot kultiváló athéniak kedvencévé vált. Nem vetette meg sem a férfiak, sem a nők társaságát, rajongott a testi élvezetekért – amivel gyakran kivívta magára mestere, Szókratész haragját.
Külsejéről a források a következőt mondják:
Alkibiadész szépségéről elég, ha annyit mondunk, hogy élete minden szakaszában, gyermekkorában, ifjúkorában és felnőttférfi-korában egyaránt elbájoló volt. Euripidész mondása, hogy „minden szép között szép az ősz is”, nem mindenkire érvényes. De ha kevés emberről is, Alkibiadészról mindenesetre elmondhatjuk ezt, annyira szerencsés volt az alkata, annyira tökéletes testének szépsége. Azt mondják, hogy még beszédhibája is jól illett hangjához, s beszédmodorát ellenállhatatlanul vonzóvá tette.
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (Alkibiadész)
Túltolt partizás az istenek szobraival
Hírnevét a peloponnészoszi háború során egy-két apróbb haditettel alapozta meg, valamint azzal, hogy fogataival győzelmet aratott az olümpiai játékokon. Az így szerzett ismertséget ezután politikai tőkére kívánta váltani: célja az volt, hogy helyreállítsa Athén megtépázott befolyását Hellászban.
Ehhez pont kapóra jött neki, hogy Szicíliában két város a segítségüket kérte Szürakuszaival szemben. Alkibiadész neki is látott egy nagy flottát és hadsereget összehozni, ám a népgyűlésben Nikiasz békepárti tábora ellenezte a vállalkozást. Miután hősünk megnyerte a szavazást a népgyűlésben, egy nagy ünnepséget csapott, majd másnap(osan) elindult a hadjáratra.
Az indulás után nem sokkal azonban visszahívták Athénba, mert – figyelj – távollétében
komoly vádakat fogalmaztak meg ellene azzal kapcsolatban, hogy a féktelen partizásban megrongált több istenszobrot a városban.
Nem tudni, hogy valóban ő követte-e el a bűncselekményeket, ám azt mindenki tudta, hogy sosem beszélt túl nagy tisztelettel az istenekről és a hozzájuk kötődő szokásokról. Alkibiadész így aztán jobbnak látta lelépni a városból, magára hagyva az egész hadjáratot – ami egyébként totális kudarc lett. Az athéniak teljes vereséget szenvedtek, a szerencsétlen Nikiasz pedig, aki valójában kezdettől ellenezte az akciót, ott halt meg a harcokban Szicíliában.
Ha elfogytak a barátaid, keress újakat az ellenségnél
Az üldözött hadvezér szinte azonnal átpártolt hazája ellenségéhez, Spártához. Itt tárt karokkal fogadták, cserébe ő nagyvonalúan osztotta meg az athéni hadi titkokat, amiket a katonaállam hadvezérei hamarosan sikerrel fel is használtak.
A gyökerek gyökere
Alkibiadész azonban itt sem bírt a vérével, ami újabb bajt hozott a fejére:
„Míg Agisz király távol volt hadjáraton, elcsábította és teherbe ejtette feleségét, Timaiát, s az asszony ezt nem is tagadta. Amikor fia született, nyilvánosan Leótükhidésznek hívta, de kifecsegte barátnőinek és környezete tagjainak, hogy a gyermek igazi neve Alkibiadész; ennyire hatalmába kerítette az asszonyt az Alkibiadész iránt érzett szerelem. Ekkor Alkibiadész szokott fölényes modorában kijelentette, hogy amit tett, nem gőgből tette, nem is azért, hogy vágyát kielégítse, hanem hogy majd egyszer az ő ivadékai uralkodjanak Spártában.”
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (Alkibiadész)
Az újabb botrány újabb távozásra kényszerítette Alkibiadészt, aki ezúttal egy még merészebbet lépett. Athén és Spárta titkaival ezúttal nem mást, mint az ősellenséget kereste fel: a perzsákat.
A perzsáktól Athénig
Az, hogy egy athéni politikus a perzsáknál keres menedéket, nem volt egyedi ebben a korban. Így tett például a hős Themisztoklész is, aki korábban a szalamiszi csatában legyőzte az ázsiai birodalom flottáját. Később őt politikai ellenlábasai cserépszavazással elzavarták a városból, így az egykori ellenségnél kötött ki, ahol egy kisebb királyságot kapott a mai Törökország területén. Amikor azonban
Themisztoklészt arra kérték a perzsák, hogy árulja el hazája katonai titkait, ő megtagadta ezt. Nem úgy ez a remek fickó, Alkibiadész.
A Perzsa Birodalomban szerzett kapcsolatai és befolyása segítségével ügyesen bele tudott nyúlni az athéni politikába, amivel csupán az volt a célja, hogy saját visszatérését készítse elő. Ármánykodásának meg is lett a gyümölcse: a demokrácia megszűnt Athénban, helyette pedig egy négyszáz fős arisztokrata csoport vette át az uralmat, akik már örömmel fogadták őt vissza maguk közé. A megtért „tékozló fiú” ezután úgy tűnt, hogy jó útra tért: több sikeres csatát vívott Spártával szemben, így az ellene hozott istengyalázási vádakat végül ejtették is. A hazájával megkötött béke azonban nem volt végleges.
Dicstelen végjáték
Kr.e. 405-ben Alkibiadész egyik alvezére vereséget szenvedett a spártaiakkal való küzdelemben. Ez erőt adott politikai ellenzékének, akik sikerrel terjesztették el róla az árulás vádját. A negyvenes éveiben járó politikus ekkor ismét jobbnak látta, ha távozik.
Élete végén, miközben Spárta végső győzelmet aratott hazája felett, ismét a perzsáknál keresett és kapott menedéket. Szeretőjével Phrügiában telepedett le, és igyekezett meghúzni magát. Mikor azonban tartózkodási helye a görögök tudomására jutott, mind Athén, mind Spárta követelni kezdte Alkibiadész fejét. A perzsák, akik ekkor már kellően tartottak a görögöktől, jobbnak látták, ha teljesítik a kérést:
A katonák, akiket elpusztítására küldtek, nem merészkedtek bemenni hozzá, hanem körülkerítették a házat és felgyújtották. Alkibiadész, mihelyt ezt észrevette, felkapta ruháit és szőnyegeit, s tűzre dobálta őket; majd köpenyét bal karjára göngyölte, jobbjába vette kivont kardját, sértetlenül átrohant a lángokon, még csak tüzet sem fogott a ruhája, és puszta megjelenésével szétoszlatta a barbárokat. Senki nem mert szembeszállni vagy megvívni vele, hanem félreálltak útjából, csak lándzsáikat dobálták feléje és nyilakat lőttek ki rá. Így halt meg Alkibiadész; Timandra, mikor a barbárok eltávoztak, karjába vette holttestét, betakarta ruháival, s amennyire tőle telt, díszes és méltó temetést rendezett neki.”
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (Alkibiadész)
Minden bizonnyal így ért véget az athéni Alkibiadész élete. Pályafutása, ami egyszerre volt Periklész és Themisztoklész karrierjének a paródiája, az ókor óta lenyűgözi a történészeket és a művészeket.
Annak, aki jobban el kíván mélyedni élettörténetében, jó szívvel tudjuk ajánlani Plutarkhosz róla írt feljegyzéseit, valamint az alábbi angol nyelvű magyarázó videót:
Legutóbbi történelmi összeállításunk: