Hogyan fér meg a férfi psziché bújtatott elemzése olyan filmekben és sorozatokban, amiknek az előzeteseiben több ütéshangot hallasz, mint párbeszédet? Kösd fel a gatyád, a legjobb bunyós akciófilmekről szóló sorozatunk első részében érzékenyítési kurzust veszünk a pofonok földjén.

Tudom, hogy mire gondolsz és teljesen igazad van: akciófilmekkel (pláne harcművészeti és boxolós darabokkal) tele a padlás, a főváros közepén csörgedező folyam, illetve a Aldi filléres DVD lemezekkel tömött kosara. Mivel elfogadható minőségű csihipuhit nem két fillér (vagy agysejt) összerakni, ezért az is nehezen elképzelhető, hogy nem futottál még bele minden olyan darabba, ami érdemes az idődre. Most mégis megpróbáltam összeszedni pár olyan, eldugottabb alkotást, filmeket és sorozatokat egyaránt, amit meglehet, nem láttál még, de holnapra simán az új kedvenced lehet. Az már csak hab a tortán, hogy mindennemű erőlködést nélkülözve beszélnek a férfi identitásról és értékekről, és közben odaszögbelövőzik az ülepedet a fotelbe.

The Raid (r.: Gareth Evans, 2011) + The Raid 2: Berandal (2014)

A kétrészes indonéz Raid sorozat talán a legtűpontosabb audiovizuális leképezése annak, hogy milyen érzés elvakult érzelmi állapotban elmenni egészen a falig, majd

izomból lyukat rúgni a falon, kibontani azt puszta kézzel, majd felgyújtani a maradék gipszkarton csonkokat.

A szó legszorosabb értelmében véve ezek talán a világ legerőszakosabb filmjei. Nem, nem azért mert bizonyítottan itt folyik el a legtöbb ételszínezékezett kukoricaszirup. És nem is azért, mert felülmúlták kreativitásban az erőszak-pornónak becézett trancsírozós horrorok leghatásosabb jeleneteit. Hanem azért, mert nem láttál még ennyi, vérben úszó szemű, végletekig feszült erőembert egyszerre kiengedni azt az ősi agressziót, ami máskor legfeljebb metál nóták kiabálása közben bukik a felszínre.

Bár az inspiráció egyértelműen fordított irányban vándorolt, de úgy kell elképzelni nagyjából a stílust és a tempót, mint a John Wick filmeket, ha kivennéd belőlük szinte az összes lőfegyvert a közelharci csatározások javára. A pisztoly-balett helyett a távol-keleti silat harcművészeti ágat űzi a főszereplőtől elkezdve az utolsó verőlegényig mindenki, ami csak ráerősít a film stílusára és hangulatára: ez a harcmodor a gyakorlatban ugyanis eszméletlenül gyors, és a hatalmas svungok helyett a folyamatos szurkálást preferálja, így

egy-egy küzdelem úgy néz ki, mint amikor két szétcukrozott óvodás megy egymásnak az utolsó doboz kakaó miatt.

Csak az ovisok valószínűleg nem vernek egymás testén szét minden törhető tárgyat, ami karnyújtásnyi távolságon belül esik tőlük vagy az ellenfelüktől.

A karakterek motivációs rendszere is legalább olyan letisztult, mint John Wické: ha valaki kicseszik veled, akkor visszacseszel bármi áron. Valaki felnyitotta az összes eret a testedben? Ebcsont beforr, mész szépen tovább a következő arénáig. Bicegve tudsz már csak közelekedni, miután

ledobtak a másodikról és félúton egy légkondi kültéri egységében is gellert kaptál? Élvezd ki amíg tudod, mert a következő sarkon a fájós lábaddal kell valakit úgy lepörgőrugásoznod, hogy eltöröd majd azt is.

Most mondhatnád, hogy akkor ezek a filmek erős túlzásokkal élnek, konkrétan bio-terminátorként mutatják be a férfiakat (és néha nőket is), pedig valójában minden karakter sebezhető, mind fizikailag, mind érzelmileg. A játékidő egy bizonyos pontján túllépve mindenki grimaszol fájdalmában, be-bebóbiskol az elvesztett vérállomány miatt, vagy éppen kiengedi a feszkót üvöltéssel vagy bőgéssel.

Ezek a harcosok igenis is halandók, csak éppen nincs idejük komolyan venni a testük által küldött vészjelzéseket, amíg egy teljesítésre váró szent cél lebeg előttük.

Bónusz: Ha kivégezted ezt a szériát back-to-back, akkor csekkold be a rendező Merantau (2009) névre hallgató előzményét, majd a már angol pénzből és angol nyelven forgott Gangs of London (2022-) című sorozatot, ami ezt a fajta hipermotivált übererőszakot elhozza Európába egy combos gengszterdráma hátán.

Banshee (2013-2016) + Warrior (2019)

Ellentmondásos vélemény: hiába éljük az akciófilmek új aranykorát a szuperhősös őrületnek köszönhetően, valóban jó akciófilmet nehezebb találni, mint parkolóhelyet. De félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy nincsenek jó filmek korrekt bunyókkal és lövöldözésekkel, hanem azt, hogy

kevés modern produkció kezeli úgy az akciójeleneteket, mint egy művészeti formát.

A Raid féle zsigeri élményeket többnyire hasonló ázsiai importokban kell keresni, esetleg az olyan fehér hollókban, mint a John Wick filmek és a Nobody, vagy a Charlize Theron főszereplésével fémjelzett Atomic Blonde. Ha pedig megnézed a kisképernyős szférát, akkor még kevesebb hajlandóságot, igényt vagy lehetőséget látsz az olyan agyonkoreografált, patikamérlegen kimért és vehemens akcióra, ami vastagon húzná alá a mondandót.

De szerencsére a kivétel mindig erősíti a szabályt, így van nekünk egy kisvárosi exploitation extravaganzánk a Banshee képében, illetve egy 50 évvel később megvalósult Bruce Lee álomprojekt, a Warrior. Mindkettő széria mögött Jonathan Tropper író, producer és hobbi harcművész áll, így annyira nem meglepő, hogy tematika és mondandó szintjén vannak feltűnő azonosságok az odacsapós veretés mellett is.

Mindkettő olyan férfiakról szól, akik erőnek erejével küzdenek azért, hogy megtalálják és bebiztosítsák a helyüket a világban. Részben ökölpárbajokkal keretezett önismereti trip, részben adott célok eléréséhez elengedhetetlen erőszak.

Mint a Raid filmekben (és mint a legtöbb igazán jó akció/harcművészeti alkotásban), úgy a motiváltság alapvetően itt is érzelmi indíttatású: a Bansheeben egy frissen szabaduló gyémánttolvaj veszi fel egy seriff identitását, hogy közel kerülhessen régi szerelméhez, míg a Warriorban egy kínai harcos érkezik a 19. század Amerikájába, hogy megtalálja elveszett húgát. Nem nagy spoiler, de mindkét esetben ebből az egyszerű motivációból egy egészen komplex háló lesz, ahol a bunyó a főszereplők identitása, hovatartozása és hűsége körül forog, évadonként változtatva a téteket és a szereplőket.

Félig zárójeles, de inkább gondolatzáró megjegyzés, de a Bansheeben van az egyik legszokatlanabb megváltástörténet is, amit valaha láttam: egy tetőtől talpig szétszvasztikázott ex-náci felvételt nyer a rendőrök közé, hogy az elfolytott dühét öklök formájában a még aktív náciként fröcsögő tesója irányába fordítsa és közben összejöjjön egy fekete nővel is. Ilyen pofátlanul szélsőséges és eszméletlenül katartikus karakter- és jellemfejlődést még nem láttál – és ez csak egyetlen szereplő.

Brawl in Cell Block 99 (r.: S. Craig Zahler, 2017)

A mai napig képtelen vagyok felfogni, hogy ki és miért gondolta úgy, hogy Vince Vaughn alkalmas vígjátékszínésznek: kosárlabdás magassága van, vaskos sziluettje és fenyegetően dörmögő hangja. Nem lenne a fenyegető aurája sokkal jobban kihasználva, ha mondjuk egy kopasz, lesittelt drogfutárt játszana, akinek egyre lejjebb és lejjebb kell süllyednie az amerikai börtönök poklába, hogy kinyírjon egy gangsztát, és ezzel megmentse az elrabolt és meglehetősen terhes feleségét? S. Craig Zahler író-rendező így gondolhatta, mert

megcsinálta vele a Brawl in Cell Block 99 nevű nihilista Bud Spencer pofonmaratont.

Ha egy olyan filmre vágysz, ami minden ütéssel, rúgással és leszakadó arccal azt üzeni neked, „semmi se jó, de minden nagyon rossz”, akkor megtaláltad.

Főszereplőnk annak a férfinak a mintapéldánya, aki azért van tele van erőszakkal, mert az élet egészen konrétan semmi jót nem ad vagy tartogat neki. Azért ő állja a sarat, erőszakos tendenciái ellenére

egy olyan pozitív hős és morális iránytű, akinek végig drukkolni akarsz, pedig tudod, hogy teljesen fölösleges, mert ha nem is az általa képviselt elvek, de ő maga mindenképpen bukásra van ítélve.

Vaughn karaktere a tökéletes példa arra, amikor valaki egy nemes cél érdekében feláldozza magát, de nem pusztán sodródva az árral, hanem gondoskodva arról, hogy tettének értelmet adjon. Ugyan számára egyértelműen nincs kiút, sőt, kvázi minden levegővételével aktívan a saját személye ellen dolgozik, de cselekedetével olyan eredményt ér el, amely túlmutat önző érdekein.

Minden Zahler film sajátja egy olyan kiemelkedő – többnyire a férfi-nő viszonyt egy-egy aspektusát kibontó – jelenet, aminek semmi köze szervesen az akcióhoz, mégis ez fog először beugrani, amikor visszatekintesz az alkotásra. A szintén kíváló Kurt Russeles horror-western,

a Bone Tomahawk (2015) esetében nekem ez egy kínoskodó szexjelenet, amiben nettó 5 perc alatt tudsz meg mindent egy párkapcsolat dinamikájáról, a Brawl esetében pedig egy dühös kirohanásból átvezetett, őszinte békülés.

Vaughn karaktere megtudja, hogy a felesége megcsalja, mire elkezdi puszta ököllel darabjaira szedni és törni az autóját, hogy aztán kicsit lenyugodva a nappalijukban elemezzék ki nyíltan a házasságukat, és javítsák meg ott helyben. Túlzás nélkül Oscar-díjt érő képsorok egy olyan akciófilmben, amiben egy ellenlábasnak a börtön betonján úgy gyűrik fel az arcát, mint egy szőnyeget – azonnal nézd meg.