Néha a legjobbak homlokán is megjelenik egy villogó L betű. És nekik sem könnyű maguk mögött hagyni a szégyent.

Kék felsős, varkocsos férfi csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel áll, körülötte sárgába öltözött emberek oviscsoport módjára ugrándozva ünnepelnek. Aki elmúlt 35 – vagy fiatalabb, de szokott régi focivideókat nézni –, annak biztosan beugrik: ez az 1994-es foci-vb utolsó (utáni) jelenete. Roberto Baggio fölérúgta az ötödik olasz tizenegyest, Brazília a világbajnok.

A megsemmisülten álló, majd társai vállán zokogó Baggio képe beégett az ember emlékezetébe, talán jobban, mint azok a megmozdulásai, amelyekkel szinte egymaga elráncigálta a döntőig a szokás szerint botladozó olasz csapatot. Ki emlékszik már azokra?! Kilencvenezer plusz egymilliárd ember szeme láttára az égbe küldte a tizenegyest!

Nem fogunk most azon szörnyülködni, hogy mennyire igazságtalan a sport és a maga drámai kiszámíthatatlanságával különösen könyörtelenül működő futball. Arra érdemes inkább figyelni, mekkora dolog, ha valaki képes felállni egy ilyen pusztító fiaskó után. Ahogy az ismert amerikai sportpszichológus, Michael Gervais írta: a legjobb 1 százalékot nemcsak a győzelmi mentalitása különbözteti meg a többiektől, hanem az, hogy miként reagál a kudarcra.

Emberünk utána négy évig nem lőtt büntetőt a válogatottban. Aztán az 1998-as vb-n a Chile elleni első meccsükön kaptak egyet a 85. percben, 1-2-nél. Amint befújta a bíró, Baggio nem örült, hanem keserves arccal összegörnyedt, szinte látszott, amint a vállára nehezedik a felelősség súlya. Tudta, hogy el kell vállalnia, Del Piero a kispadon ült. Chiesa biztatta, mint egy újoncot, hogy ne féljen, menni fog:

Odaállt, berúgta. Utóbb azt mondta, “felszabadító” érzés volt. Olyannyira, hogy a franciák elleni negyeddöntő tizenegyespárbajában elsőnek lőtt, és megint nem hibázott. Az olaszok végül kiestek, de a történet így is annyira erősnek bizonyult, hogy a Johnnie Walker külön reklámot szentelt neki az aktuális Keep Walking kampányában. Az ember, aki a hibájával lerombolta a saját, a csapata és egy nagyobb közösség álmát, de sikeresen túllépett rajta:

Beckham: hülyegyerekből a nemzet megmentője

Baggio ‘98-ban David Beckhamnek adta át a “baklövés, ami egy életen át kísért majd” feliratú stafétabotot. Beckham esetében ugyan a tét kisebb volt, hiszen a nyolcaddöntőben jött el a pillanat, viszont nem egyszerűen hibázott, hanem egy fölösleges ostobasággal kiállíttatta magát, ezzel cserbenhagyva a társait. Az angolok így majdnem egy teljes félidőt plusz a hosszabbítást emberhátrányban játszották Argentína ellen, és tizenegyesekkel kiestek.

Az arányérzékéről híres brit közvélemény elemében volt. A Daily Mirror másnap “10 hős oroszlán és egy hülyegyerek” címmel jelent meg, a Daily Star címlapján csak annyi állt: “Micsoda idióta”. Valamelyik londoni kocsma elé felakasztottak egy Becksről mintázott bábut, egy baptista templom pedig azt írta ki a faliújságjára: “Isten még David Beckhamnek is megbocsát”. Halálos fenyegetéseket kapott, 23 éves fejjel jó ideig minden angliai stadionban kifütyülték.

Hogy reagált az állítólagos elkényeztetett ficsúr?

Szűk egy évvel a sajnálatos események után megnyerte a Manchester Uniteddel a Bajnokok Ligáját, a győztes gól előtt ő adta be a szögletet. A 2002-es vb előtti utolsó selejtezőn, már csapatkapitányként, a 93. percben becsavarta a görögöknek a szabadrúgást, amivel az angolok a németeket megelőzve kijutottak a tornára. A vb-n pedig bevágta az Argentína ellen megítélt büntetőt, és ezzel, mint később kiderült, ki is ejtette a nagy riválist.

Terry: megcsúszott, de nem a karrierje

John Terry esete inkább Baggióéra hasonlít. A Chelsea kapitánya 2008-ban, a MU elleni BL-döntő tizenegyespárbajában az utolsó rúgó volt, 4-4-nél. Ha megoldja, nyer a Chelsea. Terry azonban megcsúszott, mellérúgta, így folytatódott a párbaj. Mint az ilyenkor lenni szokott, végül az a csapat győzött, amelyik az utolsó pillanatban kapott még egy esélyt.

Terry vigasztalhatatlan volt, mégis ezután következtek pályafutása talán legjobb évei. Nyert még a kékekkel három-három bajnoki címet és FA-kupát, egy-egy Ligakupát és Európa-ligát, és 2012-ben a klub első BL-győzelme is összejött, mégpedig tizenegyesekkel. Igaz, a döntőben ő maga nem lehetett ott a pályán az eltiltása miatt.

Palermo: így is, úgy is rekorder 

Ha egy darab elbaltázott büntető évekig álmatlan éjszakákat okozhat, milyen lehet hármat megemészteni? Az argentin Martin Palermo még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült ezzel az attrakcióval. Az 1999-es Copa Americán, Kolumbia ellen mindhármat ugyanúgy, ugyanoda akarta rúgni. Az elsőt a lécre vágta, a másodikat fölé, a harmadikat meg a kapusba. 3-0-ra kikaptak. A csoportból ugyan így is továbbmentek, de a vereség miatt a brazilokba futottak bele a nyolc között, és 2-1-re veszítettek (akkor is lőhettek büntetőt, Palermo valamiért nem vállalta, így Ayala hagyta ki).

Palermo ekkor 25 éves volt. Ha valaki azt mondja neki, hogy a (nemcsak az elrontott lövések, hanem a khm, töretlen optimizmus miatt is) egyedülálló krach után 11 évvel még fog a válogatottban játszani, ráadásul világbajnokságon, aligha hiszi el. Ugyan csak 15 válogatottságig jutott (és 9 gólig, az azért nem rossz), a pályafutása nem siklott ki. Nemzetközi kupákat nyert a Boca Juniorsszal, később spanyol középcsapatokban játszott, és 36 évesen Diego Maradona akkori szövetségi kapitány elvitte a 2010-es vb-re. A görögök elleni csoportmeccsen gólt is szerzett, ezzel a legidősebb argentin vb-gólszerző lett.

Mill: a fenegyereknek meg sem kottyant

Legalább olyan érdekes sztori a Németországon kívül kevésbé ismert Frank Millé, mint a fenti, híresebb játékosoké. Mill 1986-ben a Mönchengladbachtól a Dortmundhoz igazolt, és augusztus elején rögtön Münchenben, a Bayern ellen mutatkozott be. Miután a csapata korán kétgólos hátrányba került, a szünet előtt nem sokkal kijátszotta a lescsapdát, és már a kapus mellett is elhúzott. Ekkor kezdődtek a gondok. Enyhén kisodródott, ezért nem lőtte el, hanem továbbvitte az üres kapu felé, de volt egy rosszul sikerült érintése, amitől kissé túlfutott a labdán. Ezzel időt vesztett, de épp mielőtt a visszarohanó kapus bevetődött volna elé, nagyjából két méterről rárúgta.

Kapufa.

Ha léteztek volna már akkor olyan fogalmak, mint a “virális” és a “mémesedés”, nagyon könnyen le tudnánk írni, hogy mi történt ezután. Mill saját bevallása szerint pár hónappal később még San Franciscóban, egy helyi tévé bakiparádéjában is viszontlátta saját magát, de otthon gyakorlatilag köznevetség tárgya lett. Látványos malőrjét az évszázad rontásának nevezték, a kommentátorok minduntalan felemlegették, emberek évekkel később is beszólogattak neki az utcán. Nem biztos, hogy az övé a legnagyobb elszúrt helyzet a Bundesliga történetében (itt egy másik masszív jelölt), a tökörészős kivitelezés miatt mégis a műfaj aranystandardja lett.

Millt amolyan minden hájjal megkent, vagány fenegyereknek ismerték, aki simán játszott sípcsontvédő nélkül, és kifejelte a kapusok kezéből a labdát – ez a jellemvonása is segíthetett neki abban, hogy egyszerűen lerázta magáról a lúzer címkét, mint kutya a vizet. Már a Bayern elleni meccsen ő adta a gólpasszt az egyenlítés előtt, az 5. fordulóban mesterhármast szerzett, és végül 17 góllal zárta az idényt. Hiába gúnyolták úton-útfélen, lehúzott további 7 szezont a Dortmundnál, nyert Német Kupát és UEFA-kupa-ezüstöt, az olimpiai csapattal bronzérmes lett Szöulban, és bekerült az 1990-es vb-re utazó válogatottba. Ha nem Klinsmann és Völler a kortársa, bizonyára játszott is volna.

Az edzőktől is van mit tanulni: