Véget ért egy újabb BL szezon, remek alkalom ez elmerengeni azon, mi értelme van egyáltalán az egésznek.
Vannak ezek a törésvonalak, amik már óvodában megjelennek a pasik között: királyi gárda vs. piros-kék katalánok, almás kütyük vs. minden más szar, ami a pórnépnek való, négykarikás vs. hárombetűs verda és még sorolhatnám. Nem azt mondom, hogy a lányoknál egyáltalán nincs ilyen megosztottság, vagy hogy a csajok ne tudnának végletesen rajongani valakiért vagy valamiért. Ám viszonylag ritkán fajul verekedésig egy ekrü vs. tojáshéjszín vita, és a villámosmegállók állagromlását se az szokta okozni, hogy egymásnak megy két női rajongótábor. Ezzel szemben már kiscsoportban is olyan elánnal megy a másik oldal vagy XY focista, Forma-1 pilóta, MMA versenyző whatever köcsögözése, mintha a lurkók az anyatejjel szívták volna magukba az efféle kakaskodást. A legdöbbenetesebb az, mikor viták hátterében gyakorlatilag nulla a humán tényező, ehelyett tárgyakról, márkákról megy a szájkarate.
Én ezt magamban úgy hívom, maszkulin vallásháború, és csodálattal vegyes értetlenkedéssel állok a jelenség előtt.
Mielőtt továbbolvasnál: A „maszkulin” számomra egy teljesen neutrális jelző, abban az értelemben használom, hogy a jelenség, amiről beszélek, elsősorban a férfiaknál figyelhető meg, és ezt a magatartásformát elsősorban a férfias attitűdként szokás azonosítani. Ha nem hiszed, kérdezz meg egy focirajongó lányt. Vagy egy olyan csajt, aki nagy fekete autóval jár, és ráadásul még azzal is tisztában van, mi mire való a motorházban. Na ugye.
Kövezzetek meg, de nekem a telefon egy eszköz, amin kommunikálok, és informálódom, az autó meg arra való, hogy egyik helyről elvigyen egy másikra, lehetőleg megbízhatóan és költséghatékonyan. És bár sportolni kifejezetten szeretek, teljesen hidegen hagy annak lehetősége, hogy másokat nézzek, miközben csinálják – ez hatványozottan igaz a gyors és hangos versenyautók órákon át tartó körözésére. Sosem felejtem el, mikor egy baráti társaságban egy közvetítés előtt ülve azt hallottam, hogy a kommentátor,
egy felnőtt, ivarérett férfi hisztérikus sikítozással dolgozott fel egy kerékcserét.
Ismétlem: azt, hogy kereket cseréltek egy autón, mert eleredt az eső, vagy elállt az eső, a jóég tudja. És a legdöbbenetesebb az volt, hogy rajtam kívül senki sem röhögött.
Félreértés ne essék, látom, a fentiek mögött meghúzódó emberi teljesítményt, csak úgy vélem, az élet túl rövid ahhoz, hogy időt, pénzt, energiát áldozzak ezek passzív befogadására. Ráadásul meggyőződésem, hogy a profi versenysport úgy, ahogy van, egy mesterségesen felduzzasztott, sok szempontból inkorrekt üzletág, ahol úgy adják veszik az embereket, mint egy darab húst.
Mélyen jellemző például, ahogyan a Forma-1 szabályaiba folyamatosan bele kell buherálni, mert már nem elég izgalmas. Az ma már nem elég, hogy a versenyzők gyakorlatilag folyamatos életveszélyben vezetnek megannyi mérnöki csodát. Sikerült olyan magasra tornázni az ingerküszöböt, hogy ez már uncsi. Ahogyan azt sem lehet a végtelenségig variálni, hogy kétszer tizenegy ember kerget egy bőrgolyót a gyepen – itt is egyre kisebb a humán tényező. A sztárjátékosok már valójában brandel, egyre nagyobb a hype, és egyre több a megvásárolható cucc, meg a meccsekre indított fapados járat.
Azért is gondolom, hogy a fentiekhez hasonló szekértáborosdi alapvetően vallásháború, mert a kötődések mindig érzelmi alapúak, viszont a többség komoly energiaráfordítással igyekszik racionális alapokon védeni a saját igazát. Nagyjából hasonló kvalitású emberek és tárgyak méricskélése megy folyton, miközben mindegyik tábor a saját választásának megalapozott voltát igyekszik igazolni. Azért se értem a folyamatos ráfeszülést, mert szerintem alap, hogy mindenkinek joga van azt szeretni, ahhoz kötődni, amihez akar. Ráadásul
hiábavaló próbálkozás a rajongásban rációt keresni, épp ez benne a lényeg.
Mégis viszonylag kevesen vallják be, hogy azért szeretik ezt vagy azt a csapatot, mert csak. Vagy mert családban egyszerűen ez a szokás, már a nagyapa is ilyen-olyan drukker volt, a rajongás (őszintén vagy megszokásból) generációról generációra száll. Ahogyan azt is kevesen vállalják fel, hogy valójában azért kötődnek ehhez vagy ahhoz a (többnyire erősen túlárazott) brandhez, mert az státuszszimbólum, és egyszerűen csak olyan emberek akarnak lenni, akiknek ilyenjük van.
Persze tisztában vagyok vele, hogy
ez az egész az identitásról szól.
Már az egészen kicsi gyerek az én vs. nem én, később a mi vs. nem mi dichotómiákon keresztül alakítja ki a saját személyiségét, vagyis ez alapvetően egy tök természetes folyamat. És azt is látom, mennyi pozitív érzelmi hozadéka van annak a közösségi élménynek, amit az ilyen jellegű rajongó kötődések okozni tudnak. Van olyan ismerősöm, aki a nagyapjával kezdett focimeccsekre járni, és a sport iránti rajongás az egész életén át végigkísérte, és attól függyetlenül építette a személyiségét, hogy a magyar futballsport például momentán egyáltalán nem szolgál rá a rajongók bizalmára. Az is szívmelengető tud lenni, mikor egy negyedosztályú csapat meccsei hozzák össze hétről hétre a helyi lakosokat, amikor a pályától a mezekig minden közösségi összefogásból jön létre. Vagy amikor valaki szabadidejében kipofoz egy autót, addig megy, míg az utolsó csavart is be nem szerzi hozzá, nem egyszer a márka rajongói klubján keresztül. Ez az a pont, ahol kicsit irigykedem is azokra, akik ennyire tudnak lelkesedni számomra értelmezhetetlenül lényegtelen dolgokért.
Tényleg az vagy, amit szeretsz?
Amiről most beszélek, az az, amikor ezek a törésvonalak inkább elválasztanak, mint összekötnek. Például mikor a meccsnézés csak ürügy a piálásra, ahol pocakos, katasztrofális fizikai állapotban lévő emberek osztják az észt arról, miben áll a sport lényege. Mikor apu hétközben azért nem ér rá focizni a saját gyerekével, mert dolgozik, hétvégén pedig azért, mert a szombati meccsnézés a haverokkal szent és sérthetetlen. Mikor egy fővárosi rangadóra nem lehet gyerekkel elmenni, mert a verbális és sokszor a fizikai erőszak is borítékolható, és az ég irgalmazzon neked, ha tömegközlekedni akarsz az adott stadion környékén. Amikor kamaszok hitelből vesznek almás kütyüt a szüleik kontójára, aminek mellesleg maximum két hónapig tudnak örülni, mert addigra már beharangoznak egy újabb verziót, ami még jobb, még csillivillibb, még drágább.
Ésszel kéne ezt mégiscsak
A rajongást igazolni nemigen lehet rációval, de kezelni igen. A sport remek dolog, a kultúrtörténet szerves része, ahogyan az is, amit az emberiség a technika és a formatervezés terén tett le az asztalra. Az is természetes igény, hogy vágyunk a szép és jó minőségű tárgyakra, illetve az olyan emberek társaságára, akik hasonló dolgokért lelkesednek, mint mi. De jobb volna, ha arra helyeződne a hangsúly, ami összeköt, nem pedig arra, ami elválaszt. Vannak például országok, ahol a különböző szurkolótáborok nem harapják át egymás torkát egy-egy rangadó után, sőt, őszintén tudnak gratulálni a másiknak a győzelemhez. Ahol a tárgyak egyszerűen tárgyak, amiket az ember örömmel használ, de nem költ rá erőn felül, és a boldogságérzete nem attól függ, hogy mije van.
Jó volna, ha a rajongás nem egy pótlék lenne, amivel milliók szedálják magukat, és igyekeznek megúszni, hogy valódi értékek mentén gondolják végig az életüket. És esetleg olyan kéréseket is feltegyenek maguknak, amire a válasz nem zöld-fehér vagy lila.
Minden tiszteletem azoké, akiknek ez megy.