Valahol az Instagramon innen és a valóságon túl létezik egy világ, aminek ki ezért, ki azért, de nap, mint nap kinyitjuk az ajtaját. Kedvelünk, csodálunk, ámulunk, irigykedünk, kibeszélünk, ítélkezünk, de mégis kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi történik azzal az éppen futtatott, véleményvezérnek kikiáltott, több milliós követőtábort felvonultató idegennel, akit ma még a hátán visz a tömeg, míg holnap már kiveti magából a gépezet. Persze, mint ahogy a valóságshowkat sem nézi soha senki, ezt sem feltétlen szeretjük beismerni, hiszen mások életének, képeinek, videóinak „kukkolásával” talán a saját valóságunkat próbáljuk kicsit teljesebbé tenni. Még ha tudjuk is, hogy az egyéni sikertörténeteinket nem szerencsés más külvilág felé mutatott (ál)valóságára építeni.
De a csábítás olyan nagy. Hiszen hogyan tudhatnánk meg többet és gyorsabban az élet fontosnak kikiáltott dolgairól, mint az egyetlen ujjhegyérintéssel elkövetett világratekintéssel. Pláne, ha ez napjában százszor is megtörténhet ingyen és bérmentve, ma már jóformán bárhol és bármikor. És függően attól, hogy aznap éppen más nyomora, vagy a fablife utáni vágyakozás koronázná meg a hangulatunkat, már keressük is ujjainkkal a megfelelő tartalmat.
Hiszen a social médiának mindenre van válasza.
A motiváló fogyásoktól, a meghitt családi képeken át, a medence partjáról dolgozó, nullából lett csilliárdoson keresztül, mindenki ott van, akinek ott kell lennie, ahhoz, hogy elhidd, ez neked is menne, vagy épp azt, neked ez már most jobban megy.
Aztán persze, amikor átbillenünk a csillámpóni túloldalára, és már az egónkat fenyegeti a tény, hogy mi vízpartot nélkülöző irodából, XS-es ruha helyett M-esben, az egyedi dizájnos szemüveg híján pedig a sarki optikában vásárolt lencséken keresztül nézzük azok képeit, akiknek látszólag (vagy épp valóban) jobban megy, akkor persze jönnek azok az ismert, vagy épp csak általunk nyilvántartott személyek, akik aktuálisan lejtmenetben vannak, leégtek, meghíztak, elváltak, egyszóval nyomorultabbak, mint mi.
Ők azok, akik kétségbeesetten posztolják az erőltet mosolyt, az elfogadom önmagam üzeneteket és az összes klisét felvonultató motivációs kézikönyvet A-tól, Z-ig, miközben te is, én is, és mindenki tudja, hogy mélyebben vannak éppen, mint a béka segge. Ahol egyébként mindenki járt már, de legalábbis fog, minimum egyszer élete során.
Szóval simogatjuk a kijelzőt a megerősítés, a motiváció, az inspiráció, vagy éppen a megnyugtatás reményében követve az erre alkalmasnak tűnő arcokat. Ugyan, miért ne hinnék én valakiben, akit előttem már 130 ezren követtek be? Valakiben, aki megcsinálta. Hiszen lefogyott, letette a cuccot, elvált a szemét férjétől, szupermenő céget hozott létre és minden képen mosolyog. Olyan jó ránézni az oldalára. Az egységes filterekre. A márkás ruhákra. A tökéletes és éles képeire. Az új kockás hasú, minimál tetoválásokkal felvértezett, sokat kereső pasijára. És az a sok bölcs és motiváló gondolat, amit megoszt. Szinte már érezzük, hogy nekünk is ezt kell tenni, ahhoz, hogy minden rendben legyen. Szinte…
Persze az már más kérdés, hogy egyébként mi soha nem voltunk 42 kilósak és nem is feltétlen passzolna hozzánk a fitnesz életnek titulált anorexia. És hogy bár jól keresünk, de egy valódi Burberry táska pont elvinné egy fél fizetésünket, amit amúgy a törlesztőre vagy épp a továbbtanulásra szánnánk. A párválasztásról meg már egy ideje sejtjük, hogy
nem attól lesz jó a szex és tartalmas a vasárnap délutáni ágyban heverészés, hogy ugyanaz a filter áll nekünk jól.
És még az is lehet, hogy nem profi fotóssal járunk sétálni, aki minden „teljesen spontán” mozdulatunkat teljesen spontán örökítené meg. Ami talán közel sem lenne annyira tökéletes a közértben, a postán, vagy épp egy pattogzó festékes panel játszótér csúszdája mellett az egyébként is fast fashion-be öltöztetett gyerekkel.
Szóval letörünk. Mégha nem is akarnánk azt az életet úgy igazán, már azt kudarcként jegyezzük, hogy a látszatát se tudnánk fenntartani.
Mert ha minden lehetőségünk és adottságunk megvan hozzá, még akkor sem biztos, hogy menne, hiszen akár tetszik, akár nem, a maga nemében ez is művészet. Egy jól megszerkesztett profil az önkifejezésnek egy olyan eszköze, amit a jövőben talán pont ugyanúgy fognak elismerni, mint mi elődeink festményeit, verseit, ésatöbbi. Szóval, tagadhatjuk fanyalgó arckifejezéssel, de ezekben az oldalakban igenis munka van, amihez a maga sajátos módján még tehetség is szükséges, amit jobb belátni, és a legrosszabb esetben is maximum készséghiányként elkönyvelni, mielőtt különösképpen búslakodásra adnánk a fejünket.
Aztán itt jön az elágazás. Jó esetben becsukjuk az egészet, vállat vonunk és megyünk a saját boldogságunk után. Még mindig jobb esetben, beleállunk és elkezdjük hajszolni a más copyzása mentén elkövetett önmegvalósítást, hogy aztán akkor számolhassunk ennek az árával, amikor elértük az áhított célt. Rosszabbnak titulálható választás esetén viszont napról napra pazarlunk önostorozó és sehová sem vezető órákat arra, hogy megfejtsük a nagy kérdést; nekünk miért nem sikerül?
Majd hirtelen jön a döbbenet, hogy az, akit bekövettünk,
70 millió ember mindent alátámasztó „szeretetére” alapozva egyszer csak túladagolta magát egy szép júliusi estén,
miután feltette az utolsó tökéletesre sminkelt képét az ő tökéletes otthonából, amit persze a semmiből felkapaszkodva épített fel magának. Hiszen ő meg tudta csinálni. És olyan pozitív volt. És a képei is szépek voltak. A hasa meg lapos. A pasija pedig egy igazi modell… Lehetséges, hogy mindez mégsem elég a boldogsághoz? Hogy anno, egy kevésbé tökéletes testben, egy kisebb házban, egy filtermentes életben boldogabb volt? Mivel nem ismerjük személyesen, ezekre kis eséllyel fogunk valódi válaszokat kapni. Egy szerkesztett nyilatkozat, vagy a bulvársajtó munkája pedig nem tekinthető igazán hivatkozási alapnak. Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, hogy 70 millió ember instamentora lehet valaki, aki egy jól komponált szelfi után közvetlen eldobná az életét a 20-as évei közepén, miután mindaddig arról prédikált a világnak, hogy mindenki fogadja el magát és legyen boldog?
Ami pedig még ettől is elgondolkodtatóbb, hogy a példa nem egyedi, és nem is csak a tengeren túlról érkezik az álságos népverzérszó. Hiszen országhatárokon, sőt ismeretségi körökön belül is működik az önkéntes, vagy tudatosságtól mentes mentor program, aminek korántsem olyan nehéz részesévé válni, mint ahogy azt gondolnánk. Hiszen a legtöbben erősnek, függetlennek, önálló tervekkel telinek, kreatívnak érezzük magunkat, mégis, a kétség óráiban egyből fel tudunk hozni legalább 5-10 példát (és sajnos többnyire ismeretleneket) arra, hogy a sikerünket vagy épp a kudarcunkat igazoltnak lássuk. Olyan emberek életét, akiknek a tökéletesre szerkesztett képeiről egy gyors vágással tud lekerülni az, ami egyébként nekik is fáj, és egy átszínezéssel már is szebb lehet az a kép, amit amúgy is egy erre a célra dedikált félmilliós alma készített, ami még a szoftverével is azért felelős, hogy élhető legyen még az, is ami nem az.
Az meg kit érdekel, hogy a szilikonra miből lett a pénz? Hogy a nyaralások fancy képeinek bal sarkáról ki lett lemetszve egy gyors mozdulattal? Hogy a modell pasi amúgy válogatás nélkül megy rá arra is, akin szoknya van, meg arra is, akin nadrág? És, hogy akinél te kevesebbnek érzed magad, az egy posztján belül száz olyan hibát ejt, amitől Kazinczy forogna a sírjában, mert míg te tanulsz, küzdesz, dolgozol, addig őt az influencer marketingre épülő kirakat brandek tartják el? Talán épp téged, vagy engem, vagy bárkit, aki egy percre a szerkesztett kép mögé néz és mérlegel. Hiszen mindenkinek lehetne olyan élete, amihez elég egy #nofilterneeded hashtag, csak nem mindenkinek éri meg azt az árat, amit kérnek érte. Azzal együtt sem, hogy ritkán a valódi munka jutalma valódi fizetség, még ebben a szakmában is.
Mindez pedig nem azt jelenti, hogy nincsenek a közösségi oldalaknak olyan alakjai, akikből ne lehetne inspirációt, motivációt, erőt meríteni. De még csak azt sem, hogy ha csak savanyú szőlő kerülhet az asztalra, akkor az ember ilyen cikkek írásához nyúl, miközben bort iszik és vizet prédikál, mert ugyanúgy kíváncsi olykor azokra, akiket másik X millió ember is scrolloz néha. Azt viszont jelentheti, hogy
a savanyúnak érződő szőlő helyett, boldogan és dalolva tudja választani az apja kertjében termő epret, annak hibáival és a hozzá tapadó sárral együtt,
és nem fog abba a hibába esni, hogy mindent szebbnek érez, ami a mobilja képernyőjén megjelenik, mint amit maga körül lát.
Amikor az influencer szava szebben cseng a szeretteinkénél, és az élete tökéletesebbnek hat, mint amit gyerekként magunknak elképzeltünk, akkor az önismeret és a jó értelemben vett földhözragadtság talán nagyobb érték lehet, mint a tegnap piacra került csúcstechnológiás kütyük, amik az instant hírnév alapkellékei. Persze csak talán, hiszen a boldogság mindenkinek mást jelent, ahogy a valóságaink sem ugyanazok.