Itthon a többségnek fogalma sincs arról, hogy ki volt Steve McQueen és miért volt akkora király 40 évvel ezelőtt. Akinek meg van, az sem nagyon látta másban a Hét mesterlövészen kívül. Hogy megértsük, miért rajongták mégis a sok kábszitól, olcsó marhahúsos szendvicstől és a rövid szoknyáktól megrészegült kapitalisták nyugaton, érdemes kicsit körbejárni az életét. A stílusosság egyik legnagyobb királya következik.
Több okból próbálunk jó cikkeket írni. Egyrészt azért, hogy örömötökben sokan megosszátok, ezáltal pedig híresek és gazdagok legyünk, másrészt pedig azért, mert így tudjuk a legkönnyebben elkerülni, hogy lehúzzátok publikusan. Bármennyire tesszük is oda magunkat azonban, hibát találni mindenben lehet; különösen csalogató vadászterület erre az olyan anyag, amiben a szerző megpróbálja összegyűjteni a valahány legjobbat a valamiben, például a 8 legstílusosabb legendát a filmtörténetben:
Ulla egyébként remek cikkében egy nehezen védhető hiányosság pedig valóban akadt: kihagyta belőle a filmtörténet egyik legvagányabb figuráját, Steve McQueent, akinek pedig még a beceneve is úgy szól, hogy ugye
„King of Cool”.
Mint a kommentekből kiderült, az eredeti cikk így aztán fabatkát sem ér – úgy döntöttünk, összedobunk akkor hát egy másikat, ami talán akkor de. Dedikált írásban mutatjuk most be röviden Steve McQueent, a sportkocsigyűjtő tökös gyereket, aki minden dollárját úgy költötte el, ahogy a legtöbb modern férfi vágyta volna tenni. A csávónak több nője volt, mint nekünk forintunk és több autója, mint nekünk nőnk. Többet gyúrt, mint bármely filmsztár akkoriban, de többet is szívott, mint az egész vendégsereg egy átlagos Seth Rogen házibulin.
Miért nem ismeri akkor mindenki itthon?
Azt azért már az elején tegyük világossá, hogy a posztkommunista országokban Steve McQueen nem volt akkora sztár, hogy tömegek idézzék fejből a filmszövegeit. Munkásságának nagy része a ’60-as ’70-es évekre datálható, amikor itthon még nem volt divat amerikai westerneket letorrentezni NCore-ról, és ha lett volna, a hazai tömegek akkor is inkább a Paul Newman – Marlon Brando szépfiús vonalra lettek volna rápörögve akkortájt.
„Tough motherf.cker”
McQueen ifjúkora könnyen torkollhatott volna egy rövidre sikerült tragédiába. Anyját könnyűvérű, alkoholizmusra hajlamos, a szülői szerepre nagyjából alkalmatlan nőnek írták le, apja pedig egy vándorcirkusz artistája volt, aki már a fiú születése előtt hónapokkal elhagyta őket. A srácot a nagybátyjáék nevelték tisztességgel és jósággal egy vidéki kisvárosban, de anyja néhány évente Indianapolisba utaztatta magához, ahol viszont a srácnak rendre az asszony aktuális, iszákos pasijaival kellett megküzdenie (szó szerint). A tarthatatlan otthoni helyzet miatt a kis Steve mindenféle rossz arcokkal bandázott és kisebb-nagyobb balhékba is belekeveredett, míg végül 15 éves korában egy bentlakásos iskolában helyezték el.
Aki bírta a melót
Van bennem egy komoly rokonszenv azok iránt, akik a jellemüket a mindennapi betevő dolgos megkeresésével érlelték meg, a gazdagok közül pedig pláne csak azokkal szimpatizálok, akik suhintottak a kapanyéllel maguk is, mielőtt még másokat vezényeltek volna oda. Márpedig McQueen volt matróz, favágó, vásári mutatványos, kifutófiú bordélyházban, dolgozott olajmezőn és a haditengerészetnél. Nehéz természete a seregben is bajba sodorta, összesen hét alkalommal fokozták vissza közlegénynek; egyszer például egy kimenő után két hétre eltűnt csajozni, aztán mikor a partiőrség nyakon csípte, még bunyóba is keveredett egy felettesével. Végül megtanulta a fegyelmet, sőt, egy alkalommal ki is tüntették, miután 5 társát mentette ki egy a jeges vízben elmerülő harckocsiból.
McQueen a haditengerészetnél harckocsizóként.
Mikor a leszerelést követően New Yorkba költözött, először pultosként melózott, aztán amikor felvették a színművészeti akadémiára, kisebb reklámszerepeket vállalt és nyári színi előadásokat, igen röhejes fizetésekért. Bár eleinte gyakorlatilag bármivel több pénzt kereshetett volna a színjátszásnál,
a sok jó színészcsaj miatt úgy döntött, hogy ezt a pályát választja.
A kezdeti nehézségeiről egy interjúban azt mondta, hogy mikor a nagy áttörést hozó The Great Escape-et forgatták, állandóan azon járt az esze, hogy ha valaha filmet forgatnak az életéről, azt is ugyanez a cím jellemezné legjobban. (Magyarul a filmet A Nagy szökés címmel fordították, de McQueen az idézetben a szó másik jelentésére utal; arra, hogy a kezdeti nehézségek után a filmművészetbe sikerült menekülnie a nyomor elől.)
A harmincas éveihez közeledve kezdett csak elismert szerepeket kapni, talán mert a karakterhez, amiben képes volt hiteleset nyújtani, kellett a tekintetéből sugárzó, keserű élettapasztalat is. 1974-re aztán már a legjobban kereső sztárok egyike lett.
Nagy arc, nagy önkritika
McQueen egyik szimpatikus tulajdonsága volt, hogy bár sokszor viselkedett mogorván, a kvalitásait illetően soha nem szállt el vele a ló. Saját színészi képességeit például rendre ostorozta, egyszer meghökkentő őszinteséggel, már-már kishitűséggel azt nyilatkozta: „Nem vagyok nagy színész – nézzünk szembe vele. Vannak bizonyos dolgok, amikben jó vagyok, de amikor épp nem, az messziről bűzlik. Van valami a bánatos kutyaszemeimben, ami miatt az emberek azt hiszik, jó vagyok. De egyáltalán nem vagyok az.„
Tény, hogy McQueen inkább akcióban volt hiteles, kiváltképp az autó volánja mögött ülve a hangosan csikorgó gumiabroncsok füstje mögül szúrós tekintettel a távolba nézésben.
Work hard play harder
Hogy McQueen az egészség szobra lett volna, azt így elég durva lenne állítani, mert nem csak cigizett folyamatosan, de a forgatások szünetében (!) elszívott spanglik mellett bizony kólázott is olykor, továbbá néha ájultra itta magát. Ellenben jóval többet sportolt másoknál, ráadásul akkor, amikor még a sok mozgásos életmód propagandája finoman szólva nem volt a mainstream tévéműsorok része. Gyakran végzett súlyzós edzéseket, és volt, hogy a hét minden napján futott 8 kilométert, de emellett űzött küzdősportot is (Tang Soo Dot, egy koreai harcművészetet).
A sebesség mint mozgató
Még Claude nagybátyjától kisgyerekként kapott piros triciklijében gyökerezett kezelhetetlen sebességfetisizmusa, ami miatt aztán több repülőt, rengeteg sportkocsit és motort is begyűjtött életében, sőt, versenyzett is sokat. Harvey Mushman álnéven indult számos futamon, színész szakmája mellett így tulajdonképpen profi autóversenyzőnek tekintették, és az is tök természetes volt számára, ha filmjeinek autós jeleneteit bevállalja a kaszkadőr helyett. Egyes esetekben már a film producerei fenyegették kihátrálással, ha megvalósítja a teljesen őrült elképzeléseit; például, hogy a Le Mans c. film felvételein az akkori Formula 1 világbajnok Jackie Stewart oldalán száguldozzon a kamerák előtt. A legjobb járgányairól egyébként számos helyen találni tök jó összeállítást.
Jótékonykodás, ilyenek
Hogy McQueen mennyire volt jó ember a magánéletében, arról ellentmondásosak az infók. Az valószínűsíthető, hogy a rajongólányok kedvességét nem csak autogrammal viszonozta, és a csajozási gyakorlatát az sem különösebben befolyásolta, hogy volt-e felesége éppen (egyébként háromszor volt nős). A sors iróniája, hogy éppen egy gyorsba’ bevállalt kettyintés miatt úszta meg, hogy a Charles Manson banda őt is kinyírja ’69 augusztusában (ez már önmagában is egy kemény sztori). Rovására írják még, hogy elég komoly dühkitörései voltak olykor, ami annak tudatában különösen izgalmas, hogy a Manson gyilkosságok után jó darabig töltött pisztollyal járkált. Az mindenesetre tény, hogy titokban jótékonykodott: a filmszettekről elkért, óriási eszmei értékű tárgyakat például annak a református iskolának adta, ahol maga is nevelkedett, sőt, már sztárként
gyakran visszalátogatott a suliba, dumálni a srácokkal az élményeiről, életéről és billiárdozni velük pár meccset.
Hogy aztán meghalnia hogyan kellett, az végképp egy groteszk fintor a sorstól. Amikor a haditengerészetnél szolgált, feladata volt hadihajók csővezetékeinek szigetelőanyagát eltávolítani, ezek egy része viszont azbesztet tartalmazott. 1978-ban kezdett csúnyán köhögni, nem sokra rá diagnosztizálták is nála a daganatot, amelynek okaként azbesztmérgezést jelöltek meg. A pontos kiváltó tényezőt vitatják persze, mert akkoriban azbesztet használtak a színpadi hangosításokban és az autóversenyzők védőfelszerelésének béléseként is, de a lényegen ez mit sem változtat. Életének utolsó hónapjait a lehetséges gyógymódok után kutatva, Mexikóban töltötte, igénybe véve sokat kritizált, már-már kuruzslásba hajló gyógymódokat is, és végül az egyik életmentő műtét után már nem ébredt fel.
How to McQueen
McQueennek lenni nem könnyű. Valahogy úgy írnánk le, hogy ez az a jelenség, amikor
az ember zsigerből is képes makulátlan lenni, ha nem akarja túl erősen.
Ő nem a Cary Grant-féle vasalt, jól szabott, jól fésült vonalat görgette tovább, hanem a nevelőotthonos csibészséget csempészte bele az utca emberének kortárs, casual ízlésvilágába. Tulajdonképpen azt hitette el a világgal, hogy nem csak a nápolyi öltöny, de a Persol napszemüveg és a Baracuta G9 Harrington dzseki is kurvajól mutat az emberen, ha Jaguar volánja mögül kacsint hátra benne.
Narancssárga kötött pulcsit és farmerdzsekit is tudott úgy felvenni, hogy az emberek ne a munkásosztály érzelmeire hatni próbáló PR ügynököt lássák a textil mögött meglapulni. Ehhez persze az kellett, hogy McQueen tényleg tudja azt, milyen a részeg mostohafatertól a nappaliban jogtalanul sallert kapni, milyen a haditengerészetnél a felettessel bunyózni (és zárkában ülni miatta), és milyen érzés a nevelőotthon ajtajában órákig hiába várni az anyját, aki soha nem fog érte jönni.
Azért volt képes stílusosan viselni az amerikai tökös gyerekre szabott ruhákat, mert ő maga volt az amerikai tökös gyerek. Neki köszönhető, hogy a blézer és a kötött garbó kombinációja széles körben népszerűvé válhatott, ahogy az is, hogy teljesen legitim dolog lett három réteg felső öltözetet napszemüveggel megfejelni.
Ami a szemet illeti
A napszemüveg egyébként a ’60-as években sem számított újdonságnak, az azonban igen, hogy valaki márkahűségből és kiforrott ízlése okán egy jellegzetes personal uniform részévé tegye.
A Thomas Crown ügy ’68-as eredetijében viselt Persol 714-esét a gyártó ma is az ő nevével promózza.
A farmer maga
Aki olvasta metál anyagunkat a farmernaci történetéről (vagy a farmerdzsekiéről), az tudja, hogy a 20. század elejével ezt az anyagot/ruhát már sokan készítették az USA-ban, természetes, hogy a gyártók egyre kiterjedtebb kampányokat folytattak a konkurencia lenyomására. McQueen az egész farmerpiac számára ideális figura volt, hiszen a karaktere minden aspektusában megfelelt annak a maszkulin arculatnak, amit a márkák képviselni óhajtottak.
Noha egyébként a filmjeiben ritkán viselt farmert, az angol szlengben egyes helyeken azóta is steve’s-nek hívják ezt a ruhadarabot – etimológiailag nyilván a színész neve után. Ebből a szempontból a Hunter című 1980-as filmben látott Lee modell a legismertebb, amiből egy japán gyártó később egy rakás replikát is készített.
Aki csutkára kimaxolná a McQueen stílt, a kult státusznak köszönhetően végtelen számban talál erre minőségi forrást. Van például egy finom blog Steve McQueen Style címmel, ahol annyira pontosan listázzák a filmsztár által viselt ruhadarabokat, hogy az ember valamilyen kóros pszichózist sejt már a háttérben.
Felhasználtunk infókat és képeket a Gentleman’s Journal, a rogerebert.com és a The idle man írásaiból.