A minap Ullának a Fast Fashion világuralomra töréséről szóló cikkét böngészve a sok hasznos és érdekes információ mellett hirtelen megszólítva éreztem magam.
„Konzumálj átgondoltan, ne a vásárlás adja meg a napi betevő dopaminadagodat. Vesd össze a lehetőségeidet a vágyaiddal, priorizálj, és légy kreatív!
Több forrásból tankolj: ne sajnálj magadtól 1−2 minőségi, tartósabb és/vagy egyedi darabot, de érdemes kerülni a presztízsvásárlásokat − bár nyilván vannak munkakörök, ahol muszáj reprezentálni, ezért ez nem teljesen lehetséges. Az viszont nem biztos, hogy szükséged van a tizenötödik fekete felsőre csak azért, mert épp nőimagazin-napok vannak.”
Dr. Genya klasszikus mondata sejlett fel előttem:
Take it easy!
A magam részéről imádok vásárolni. Olyasmi szeánsz ez nekem, mint másoknak a reggeli cigi-kávé. Egy-egy hosszú hét után végtelen megnyugvással tölt el, ahogy szertartásosan végigjárom a különböző üzleteket, nézelődök, gyűjtöm az inspirációkat. Nem szólok senkihez, csak elfogadom, ahogy a színek és a matériák meditatív állapotba ringatnak. Van, hogy horogra akad valami, van, hogy nem. A ceremónia értékéből ez mit sem von le. A shopping nálam
sokkal többről szól, mint a szerzés puszta öröme.
Jól kinézni jó
Mégis mielőtt még túlságosan elmerülnék a spiritualitásban, azért be kell vallanom, ezen szokásom mögött egy az előbbinél kevésbé emelkedett motiváció is rejlik, amit sokkal inkább táplál a hiúságom, mint a lelki békére irányuló olthatatlan vágy. Rajongok a divatért, a szép ruhákért, imádok stílusosan, a legfrissebb trendnek megfelelően öltözködni, persze szigorúan a magam módján.
Hogy őszinte legyek: szeretek nemcsak magamnak, de másoknak is tetszeni. Hogy ettől kevésbé lennék értékes ember? Nos, erősen kétlem. Szinte már hallom a sok new-age blablát arról, mennyire felszínes ez a hozzáállás, meg egyébként is: nem a ruha teszi az embert, ne a külsődért szeressenek, hanem a belsődért, és így tovább, és így tovább…
Szíves bocsi
Ez persze mind szép és jó, és egy tökéletes csillámpónis-szíves bocsos világban biztosan így is lenne, de a rideg valóságban baromira nincs. Olyan időket élünk, ahol igenis fontos a külső, meghatározó a megjelenés. És bizony mindennek a középpontjában javarészt a ruházkodás áll.
Ahhoz, hogy az ember lánya összehozzon egy mind mennyiségben, mind pedig minőségben igényes ruhatárat, majd időről időre a trendek alakulása szerint frissítse azt, vagy tetemes vagyoni háttérrel kell, hogy rendelkezzék (önerőből vagy egy Andy Vajna szintű „patrónus” által), vagy élnie kell a bár nem túl kifinomult, mégis kézenfekvő és költséghatékonyabb, fast fashion által kínált lehetőségekkel. Olcsóbban beszerezni a minőséget nem szégyen.
Persze egyetértek Ullával abban, hogy
a designer darabok olyanok, mint a szemkörnyékápolók: idővel minden nőnek szüksége lesz legalább egy párra.
De lássuk be: nálunk a Zara vagy a Mango által kínált termékek az árukat tekintve még mindig inkább felső középkategóriát képviselnek, így viszonylag keveseknek adatik meg, hogy ilyenekkel vagy még ezeknél is „minőségibb” darabokkal töltsék meg a gardróbjukat. Arról nem is beszélve, hogy a vidéki városok bevásárlóutcáiban elég nehéz lenne rábukkanni a legújabb Armani- vagy Gucci-kreációkra.
Konformizmus @ its best
A magam részéről örülök, hogy a piac mindenki számára lehetővé tette azt, hogy kedvére hódoljon shoppinghóbortjainak akkor, úgy és ott, amikor, ahogy és ahol csak akar. Most őszintén: ki sírja vissza azokat az időket, amikor az édesanyja kézen fogta minden tavasszal meg ősszel, hogy a Skála Metróban szerezzék be a következő szezon összes outfitjét? Értsd: azt a két nadrágot, két pólót meg egy cipőt, ami az iskolában az összes többi gyereknek is jutott? Nyilván sokszor hangzik el, hogy a mai divat is futószalagszerűen ontja a sablon csajokat és pasikat, mindenhol az uralkodó stílus köszön vissza. De azt mégsem szabad elfelejteni, hogy ez nem a fast fashion hibája, sokkal inkább a vásárlók fantáziájának korlátoltsága miatt eshet meg.
Ne bántsd a kupont !
A társadalmi felelősség, aggódni a környezetért, sajnálni a ruhagyárak munkaerőit szép dolog. Mégsem értem igazán, hogy miért akkora bűn megvenni azt a tizenhatodik fekete basic garbót, ha tetszik, vagy urambocsá, kuponnapok vannak. Hiszen kétlem, hogy az emberekben nagy átlagban hasonló kétségek merülnének fel, amikor az autójuk kipufogójából nonszensz mennyiségű gázt belepöfékelnek a jelen ismereteink szerinti egyetlen élhető bolygó légkörébe, vagy ketrecharcos módjára küzdenek a szupermarketben az akciós vödrös narancsért.
Fun fact
Eltérő adatok vannak arról, hogy egy átlagos nő mennyi pénzt költ a saját ruházkodására, de az általunk talált 2013-as Goldman Sachs-grafikon alapján ez a szám nem tűnik annyira döbbenetesnek. Ez alapján a legtöbbet az USA-ban a 40-es éveikben járó nők költik, átlagosan 200 000 forintot évente, míg a 30-as évei elején járók kb. 150 000 forintot költenek erre a célra.
Miért van az, hogy a közösségi média tele van lekicsinylő mémekkel egy shoppingünnep alkalmával, de ha közhírré tétetik, hogy leértékelt a szamócaillatú WC-papír vagy a citromos sör, és mindenki bespájzol öt jumbo kiszerelést, az már nem vérciki? Vajon miért érzi bárki úgy, hogy jogában áll akár javaslat szintjén is megmondani nekem, honnan merítsem a következő dopaminadagomat?
Mintha a buliban odamennék egy random emberhez azzal, hogy „figyu, szerintem ezt a piát már nem kellene meginnod”. wtf.
Így én csak annyit mondok: megtetszett egy cucc, van rá pénzed? Vedd meg most, vagy sírj utána később. Ne foglalkozz azzal, ki mit mond vagy gondol rólad! Attól, hogy neked ez okoz örömet, nem vagy rossz ember. Évente válogasd át a szekrényedet, és amit már nem hordasz, adományozd el a rászorulóknak. Aztán csak mosolyogj a fanyalgókon, mert valójában úgyis csak az érdekli őket, hol vetted ezt a fasza szettet, ami rajtad van.
