Ünnepi köszöntő és némi útravaló ahhoz, ami ezután jön.
Kisgyerekként nagyot néztem, amikor édesanyám a harmincas munkatársainak „Sziasztok, gyerekek!”-kel köszönt. A dolog furcsasága nyilván abban állt, hogy a szememben ők nem gyerekek voltak, hanem 100 év körüli öregemberek inkább, de most, hogy én is olyan százéves forma vagyok már, kezdem megérteni ezt a gyerekekezést. Alaposabban körbenézve a világban, megértve a történéseit ugyanis elég világos, hogy
mind gyerekek vagyunk, csak van, aki régebb óta csinálja.
Apukám karatézik magas fokon
Ez két dologra int. Egyrészt arra, hogy túl komolyan azért nem kéne vennünk magunkat a többi gyerekhez képest egy orbitális méretű óvoda udvarának mászókáján csimpaszkodva. Másrészt, hogy ne felejtsünk el néha a mindennapi stresszben zombivá züllesztett agyunkkal olykor gyermekien, áhítattal rácsodálkozni a világ nagyszerű dolgaira, amik néha ugyanolyan gyorsan jönnek, mint a rosszak.
Komoly dolgok ezek
Karácsony után azon vívódni, hogy mit ünneplünk ilyenkor, meg hogy vallási szokás-e ez, vagy éppen hogy világi, nem illendő. Mégis érdemes azon elmorfondírozni, hogy mennyit érnek az év végi ünnepek lemeztelenítve, ha elfogadjuk annak a lehetőségét, hogy nem nagyon van más, gondolkodni tudó itt a bolygónk környékén, legalábbis teleszkóppal még felderíthető távolságon belül. Hogy mi van, ha ez a planéta tényleg az, aminek látjuk, meg aminek lemérjük, kiszámoljuk, és ehhez képzeletből hozzákölteni legfeljebb csak szórakozásból érdemes.
Galaxis útikalauz embereknek
Elsőre talán rémisztő a gondolat, hogy a légkörön kívül tényleg csak az a rohadt hideg meg sötét van, de oxigén például nem nagyon. Hiszen ebből az következik logikusan, hogy a jelenlegi ismereteink szerint az egész galaxisban csak egymásra számíthatunk − mert ha van is valaki odakint, eddig nem nagyon vette fel a telót, és cseszett visszahívni. Közben meg történnek ezek a drámák, mint ebben a tavalyi évben, újra meg újra emlékeztetve minket arra a para tényre, hogy ebben a monstre valóságshow-ban, amit mi, emberek rendezünk pár tízezer éve, amiben akaratlanul mind elindultunk, és ami olykor remek szórakozás ugyan, máskor viszont rendkívül nagy szopás, szóval ebben eddig még senki nem úszta meg a kieséses epizódot.
Ezen még nincs mit ünnepelni.
Faith in humanity, fuckin’ restored!
Van viszont egy jó hírem: idén is mindig akadt valaki, aki felvette a fehér kesztyűjét, és felkapart a földről, amikor részegen kidőltél egy körúti lámpaoszlop tövében 12 tequila után. És valaki, aki izzadt tenyérrel rámarkolt a pisztolytáskára, hogy helyetted lépjen oda a gyanús figurához a reptéren. Mindig volt, aki a hivatalban ülve, nyitott szemmel, de csukott fülekkel elviselte, ahogy az ő fejét ordítod le pár politikus baromsága miatt teljesen feleslegesen, de aztán csinálta tovább a papírmunkát, hogy a műsor ne álljon le mindenkinek.
Dobd vissza kenyérrel
Csak akadt, aki abban a sárga taxiban rátaposott a gázra, hogy ne késd le az utolsó vonatodat karácsonyig, a mozdony elejében meg ott kushadt egy másik, aki beáldozta a saját ünnepét pár száz másikért. Azt is borítékolom, hogy lesz, aki megcsinálja a pizzát szilveszterkor, sőt, egy másik még ki is viszi neked, amikor a konfettit dobálod az utcára térdig kihajolva az ablakon. Sokat teszünk ám egymásért, és elég naív vagyok ahhoz, hogy higgyem: nemcsak azért, mert így működik a Leviatán, hanem mert talán belül egy kicsit ilyenek is vagyunk mi, emberek.
Earn this!
Pironkodom bevallani, de annak idején egy helyütt elérzékenyültem az egyetemi alkotmánytan (lol) könyvön, mégpedig ott, ahol arról értekezett, miként szabályozzák a különböző államokban a kegyes halál intézményét. Ha például egy országban valaki lemondhat az önnön életéről, ott is csak szigorú feltételekkel teheti; több orvos szakvéleményével, családtagok beleegyezésével lehetséges ez, amit a könyv szerzője azzal a csodálatos gondolattal indokolt, hogy
az állam nem mond le rólad.
Ez az ajándék mindenkinek jár, barátaim, a többi embertől. Nem mondanak le rólad. Hát te se tégy le őróluk.
Ezen már van mit ünnepelni.
Szar volt az előző év? Talán igen. Lesz még szarabb is? Biztosan. De no para. Együtt elpusztíthatatlanok vagyunk.
