Már megint elment valaki, aki nélkül jóval szürkébb lett volna az elmúlt harminc év. Jóllehet karácsony este békésen jobblétre szenderülni nem a legrosszabb módja annak, hogy itt hagyja valaki az árnyékvilágot, azért mégiscsak az eddigi legszomorúbb Ki a király? cikk lesz ez.
Eléggé rühellem a nosztalgia minden formáját, mert nem hiszem, hogy a múltba révedés bármilyen szempontból előbbre vinné a jelen dolgait. És bár nem nagyon van tippem arra nézvést, melyik One Direction-szám lesz az, ami még 30 év múlva is megtölti karácsonykor a jövő plázáit, azt sem gondolom, hogy régen minden jobb volt. Mégsem tudok George Michaelről úgy írni, hogy félig-meddig ne az ötödikes önmagam püfölje a billentyűket.
Da mix tape!
Az első flash az a válogatáskazetta, ami úgy készült, hogy két db kazettás magnót egymással szembe állítottunk, és megpróbáltunk nagyon csendben maradni.
That’s what I call kazetta.
Azt hiszem, nincs szakkifejezés, ami leírná azt az auditív élményt, amit a végeredmény nyújtott, talán a sub lo-fi áll hozzá legközelebb. A lényeg, hogy ezt a kazettát is nyúlásig hallgattam, mert rajta voltak a kedvenc számaim, köztük ez, amitől még ma is fülig szalad a szám, ha meghallom:
A nyugat ópiuma
Én egyébként nem voltam különösebben nagy georgemichaeles, gyerekfejjel nem is igazán tudtam megítélni, milyen nívón zenél. Viszont minden, ami a nyugati popkultúrából átszivárgott a vasfüggöny mögé, a kisvárosi panel kilencedik emeletére, egy meseország parányi kis darabjának tűnt akkoriban. Így aztán az én falam is tele volt a hozzáférhető poszterekkel, ott virított a Wham! és George is néhány példányban.
Aztán jött a szólókarrier, és a mai fejemmel paradigmaváltónak érzem azt az új külsőt, amivel George Michael első szólólemeze címadó slágerének klipjében megjelent. Emlékeim szerint ez volt az a pont, ahol a glam végképp átadta a helyét egy maszkulinabb látványvilágnak. A szájfényt, a válltömést és a tupírt felváltotta a bőrdzseki, a Ray Ban Aviator és a borosta.
Ez a pali 30 éve már így nyomta.
(A ’80-as évek legértékesebb borostájáról itt is említést tettünk. Kizárt, hogy a 2010-es évek borostaőrülete ekkorát szólt volna GM munkássága nélkül − a szerk.)
George Michael soha nem a kifinomult eleganciájáról volt híres, az infernális aranykarika a fülében például még évek múlva is befigyelt, és számomra mindig volt a külsejében valami mediterrán darabosság, amitől leginkább egy tarvisiói bőrdzsekiárusra emlékeztetett. De egyedi volt, dögös, és nagyon szerethető. Ja, és tudott énekelni.
A Faith pedig az egyik legjobb popalbum evör, ami valami csoda folytán nekem is megvolt egészen élvezhető másolatban. Fanatikus Depeche Mode-osként nem vertem nagy dobra, de végigkísérte a kamaszkorom egy részét, és nem voltam vájt fülű zenehallgató, de az leesett, hogy példának okáért ez a dal egy eléggé jól sikerült ballada:
A szex jó
A popbiznisz abban az időben a felszínen még jóval kevésbé volt átszexualizált, nem attól volt valami menő, hogy seggeket ráztak az arcodba doszt, és az emberi test jóval kevésbé volt eltárgyiasítva, mint manapság.
Alig van olyan George Michael-sláger, amiben ne lenne jelen az erotika, a klipjei is sokszor frivolabbak voltak a megszokottnál, de a szexualitás nála mindig a színtiszta életörömmel járt kéz a kézben, nem pedig a hatalomvággyal vagy a nyomasztással. Manapság már nem éri el az ingerküszöböt egy meztelen, betongolyón lengedező, kalapácsot nyalogató énekesnő a kora délutáni műsorsávban, és a kikötözés az új romantika, de ezt a számot még annak idején egy csomó adó betiltotta:
Take these lies
A Faith abban az időben mindent vitt, George-ot viszont teljesen kimerítette a promóciós gépezet, ami az albumot a csúcsra repítette. Annyira elege lett, hogy évekig nem volt hajlandó megjelenni még a saját klipjeiben sem. Ennek az elhatározásnak köszönhetően született meg minden idők egyik legmenőbb videóklipje. Ha 16 évesen valaki megkérdezte volna tőlem, hogy hol szeretnék lenni, és mit szeretnék csinálni, akkor azt mondtam volna, hogy itt, és ezt:
Ők voltak a legmenőbb modellek akkoriban, mikor Gigi Hadid még egy pajzán gondolat sem volt, a videót pedig (sok más remek klip mellett) az a David Fincher rendezte, aki pár év múlva a Fight Clubbal egy életre elintézte, hogy csak növényi szappant használjak.
LISTEN WITHOUT PREJUDICE
A kilencvenes években aztán már szinte egyáltalán nem hallgattam popzenét, el voltam foglalva azzal, hogy kockás flanelingben rázzam a hajam, de jártamban-keltemben azért érzékeltem, hogy George Michael ott van, és még mindig érti a dolgát. Bár már nem számított akkora gigasztárnak, mint a nyolcvanas évek végén, de még mindig olyan cuccokat hozott össze, amilyet másnak egy egész pályafutás alatt sem sikerül. Mint például ezt a posztmodern gyöngyszemet, amiben egy acid house klasszikust vegyít a hetvenes évek pszichedelikus souljával:
Mi van veled, haver?
Mindeközben George folyamatos frusztrációt élt át saját szexuális orientációját illetően. A nyilvános coming out csak 1998-ban jött el, de addigra a szűkebb környezete már tudta, hogy meleg, saját bevallása szerint csak az gátolta meg a nyilvános kiállásban, hogy nem akart szomorúságot okozni az édesanyjának. Ahhoz, hogy végül nyíltan felvállalta homoszexualitását, nagyban hozzájárult, hogy 1998-ban közszeméremsértésért letartóztatták, miután egy nyilvános vécében mókázásba kezdett egy beépített rendőrrel. A törvény által hozzá vágott citromból aztán George zseniális limonádét csinált az alábbi klip formájában, ami megint csak kivágta a biztosítékot némelyeknél:
Nálam itt állt meg a George Michael-mozi, a halálhírét olvasva is egyből az jutott eszembe, hogy én így akarok emlékezni rá, flegmán és életvidáman, ahogy rendőregyenruhában rázza (és elrontja a koreográfiát).
Maradjunk ennyiben
Pedig közben osztott neki az élet rendesen, eltemette a szerelmét, aztán az édesanyját, az utóbbi évekre pedig már rányomta a bélyegét a droghasználat és az ezekből adódó botrányok, letartóztatások és elzárások. Küzdött a démonjaival, és a küzdelem megroggyantotta az egészségét. Öt éve már majdnem elvitte egy tüdőgyulladás, és a jelenlegi állás szerint szívelégtelenség okozta végül a korai, de legalább békés, fájdalom nélküli halálát.
George Michael esendő, de minden bizonnyal jó ember volt. Ha más nem is, a különféle jótékonysági szervezeteknek utalt milliók ezt bizonyítják, halálát követően pedig sorra érkeznek a hírek azokról az összegekről is, melyeket titokban, a nyilvánosság kizárásával áldozott az általa jónak ítélt ügyekre.
FUNKY
Ez az a szó, ami számomra leginkább leírja, milyen volt George Michael. A világból mostantól hiányzik egy George Michaelnyi funk.
