Amióta Beyonce Knowles a Destiny’s Childot hátrahagyva szóló karrierbe kezdett, az én szememben amolyan könnyűzenei megmondó emberré avanzsált. Na, nem olyan Lil’Kim féle thug life módon, sokkal inkább egyfajta időtlen nőiességbe és eleganciába öltöztetett feministaként, aki dalszövegeiben fogyasztható könnyedséggel, ugyanakkor elevenbe vágó őszinteséggel ad hangot olyan, nőket érintő és érdeklő hétköznapi problémáknak, amelyek nagyjából minden átlag párkapcsolatban előfordulnak, mégis kevesen képesek azokkal szembesíteni partnerüket.
Gondoljunk csak a harmadik nagylemezén található If I were a boy című slágerre, amely mind szövegében, mind a hozzátartozó videó képi világában találóan jeleníti meg a nemi szerepek és viselkedésminták megítélése közötti égbekiáltó különbséget. Vagy a szintén ezen a korongon szereplő, mára már szingli himnusszá vált Single Ladies című klasszikusra, amit egyedülálló nőként bizony nem lehet nem imádni és nem kiabálva énekelni egy-egy gőzkieresztős buli alkalmával.
Szex és Minelli
Érdekesség egyébként, hogy a Sex and the City film második részében nem kisebb hollywoodi legenda interpretációjában láthattuk a dalt, mint Liza Minneli, aki ekkor bizony már 64 éves volt, ez alakján és mozdulatain azonban egyáltalán nem látszott meg. Ha összevetem Britney Spears múlt hétvégi Billboard gálán előadott, nagy visszatérésként beharangozott − inkább táncos, mint zenés − produkciójával, nálam sajnos magasan Liza viszi a prímet. Ez még akkor is így van, ha a kétségkívül bomba formában pörgő Spears mindent elkövetett, hogy uralja a színpadot − csak éppen a biztos lábakon, ütemre táncolás nem jött neki össze. Egy szó mint száz, Beyoncé az évek során bebizonyította, hogy nem áll tőle távol a markáns vélemények nyilvános artikulálása, így csak idő kellett ahhoz, hogy komolyabb társadalmi problémákat érintő témákban is hallassa hangját.
Az irányváltás első, nyomatékosabb jele az idei Super Bowl félidejében előadott show-ja, amit táncosaival az USA-ban 1966-ban létrehozott fekete polgári jogi mozgalom, a Fekete Párducok egyenruhájára erősen emlékeztető formaruhában adtak elő, tisztelegve ezzel Martin Luther King és a nevezett szervezet előtt. Így:
Nem titkolt szándéka volt az is, hogy előadásával felhívja a figyelmet az USA-ban mind gyakrabban előforduló rendőri túlkapások miatt új erőre kapott faji ellentétekre is. Ezt látva egyértelművé vált tehát, hogy az énekesnő összetettebb gondolatokkal is bír annál, mint hogy őrülten szerelmes, és ezeket a jövőben nem áll szándékában magában tartani. Ilyen előzmények után mutatták be az HBO-n a legújabb, azonos címet viselő nagylemezét promózó, közel 60 perces zenés kisfilmet, a Lemonade-et.
Cukorral finomabb
A lemezt (és a videó címét is) férje, Jay-Z 90 éves nagymamája, Agnéz Deréon ihlette mondásával, miszerint:
„Voltam fent és lent, de mindig megtaláltam magamban az erőt ahhoz, hogy felálljak. Citromot kaptam, de limonádét csináltam belőle.”
Mind a lemez, mind a film amolyan női, polgári jogi kiáltvány lett, aminek a végkifejleteként egy nagy női önsegítő folyamat részesének érezhetjük magunkat. Mégis talán azzal váltotta ki a legnagyobb visszhangot, hogy abban Beyoncé a megsértett feleségek minden fájdalmával és dühével fedi fel férje esetleges hűtlenségét, sőt, Sorry című dalában – bár nem név szerint – konkrét utalást tesz a kérdéses hölgy személyére:
„He only want me when I’m not there,
He better call Becky with the good hair.”
Persze, ahogy az ilyenkor Hollywoodban lenni szokott, a bomba robbant: egyre-másra születtek a Becky valódi kilétét találgató cikkek, majd a cáfolatuk; bukkantak fel 5 perc hírnévre szomjazó insta celebek, akik homályos utalásokkal igyekeztek a világ tudtára adni, hogy ők a Beyoncé−Jay-Z-házaspár életének megrontói, majd ugyanilyen gyorsasággal igyekeztek posztjukat törölni. Mivel az igazságot leginkább ismerő két fél hallgatásba burkolózott, többen azon a véleményen voltak, hogy az egész egy ügyes marketingfogás, és része az új lemez körüli felhajtásnak.
Legalább mondd meg, kivel!
A rajongók reakciói is vegyesek voltak, közülük azonban egyre hangosabbá vált az a tábor, amely megdöbbenését fejezte ki, mondván, ha egy olyan nőt is megcsal a férje, mint Beyoncé, aki látszólag tökéletes, és akivel az eddig külvilág számára láttatni engedett momentumok alapján ideális házasságban élt Jay-Z, akkor bizony veszni látszik minden. Oda a mesevilág. Mi vár ránk, átlagos, halandó nőkre, asszonyokra?
És bár valóban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a ránk a címlapokról mindig tökéletesen mosolygó sztárok élete tökéletes, a sors időről időre értésünkre adja, hogy ez bizony közel sincs így. Az elmúlt években számos olyan botrány látott napvilágot, amelyben közismerten gyönyörű és sikeres sztárfeleségeket vagy barátnőket csalt meg párjuk, gyakran egészen érthetetlen módon, hihetetlen és látszólag indokolatlan körülmények között.
5 bizonyíték arra, hogy nincs menekvés
1. Ben Affleck vs. Jennifer Garner
A sajtóban korábban gyakran „Bennifer”-ként emlegetett korábbi álompár 2015-ben jelentette be, hogy 10 év házasság után elválnak, vélhetően a színész hűtlensége miatt. Az egyébként három gyermekkel büszkélkedő Afflack hódításai széles skálán mozognak, a náluk dolgozó dadától a színésznő Anna Kedrickig. Rossz nyelvek szerint egyébként Afflecknek nem most gyűlt meg először a baja a hűséggel, korábbi menyasszonya, Jennifer Lopez is hasonló indokkal vetet véget kapcsolatuknak, miután tudomást szerzett arról, hogy vőlegénye meghitt kapcsolatot ápolt egy sztriptíztáncosnővel. Kicsit közhelyes…
2. Jude Law vs. Sienna Miller
A színész nem egészen egy év házasság után csalta meg gyönyörű feleségét, a 33 éves színésznőt, Sienna Millert, akivel az Alfie című film forgatásán ismerkedett meg. A házasságtörésre a családi dadával került sor, aki Law korábbi kapcsolatából született gyermekeire vigyázott. A botrány 2005-ös kipattanása után (amit egyébként az illető dadus szellőztetett meg a médiában), hosszas sárdobálását követően végül 2006-ban váltak el, de nem végleg. 2009-ben ismét egymásra találtak, kapcsolatuk azonban ekkor sem bizonyult tartósnak, 2011-ben véget ért.
3. Tony Parker vs. Eva Longoria
A leginkább a Született Feleségekből ismert színésznő 2007-ben kötött házasságot a San Antonio Spurs kosarasával, Tony Parkerrel, válásukat pedig 2011-ben mondták ki hosszas jogi csatározások után. Bár a válás okaként kibékíthetetlen ellentéteket jelöltek meg a felek, a média sokáig a férj hűtlenségétől volt hangos, és bár azt kezdetben maga a színésznő is tagadta, a bizonyítékok megszellőztetése után (a Parker telefonjából megszerzett sms és Facebook-üzenetek) már nem az volt a kérdés, hogy sor került-e hűtlenségre, hanem az, hogy a párkapcsolat során hányszor.
4. Jesse James vs. Sandra Bullock
A People magazin által 2015-ben a világ leggyönyörűbb nőjévé választott (??? – a szerk.) színésznő 2005-ben kötött házasságot a már ránézésre is „rosszfiú” típusú celeb motorépítő és tévés személyiség Jesse Jamessel. Bár a házasság szilárdnak és szerelmesnek tűnt (tarkítva a férj korábbi kapcsolataiból született gyermekek felügyeletéért folytatott pereskedésekkel), Bullock 2010-ben beadta a válókeresetet, miután egyre-másra kerültek napvilágra férje hűtlenkedései, megspékelve mindezt egy kellemes kis alkoholizmussal. Évekkel később megírt önéletrajzi könyvében James hűtlenségét azzal magyarázta, hogy
Bullock annyira jó volt, hogy nem merte elhinni, hogy igaz.
A nő tökéletessége bántotta az egoját, nem volt képes benne teljesen megbízni. Ahha.
5. Eric Benet vs. Halle Berry
Úgy tűnik, az Oscar-díj nem a legjobb ómen a színésznők számára, ha házastársi hűségről van szó. Az elismerést Sandra Bullockhoz hasonlóan szintén elnyert Halle Berry 2001-ben ment hozzá második férjéhez, az énekes és dalszerző Eric Benethez, akitől 2005-ben vált el. Berry szerelmi élete finoman szólva is viharos, a pletykák szerint első férjétől is annak hűtlensége miatt vált el, Benetet pedig diagnosztizált szexfüggősége hajtotta újabb és újabb kalandok felé annak ellenére, hogy otthon egy igazi macskanő várta. Egyébként a színésznő harmadik házassága sem volt diadalmenet, volt benne erőszaktól kezdve gyermekelhelyezés miatti pereskedésig minden, így csak remélni tudjuk, hogy mostani párja mellett végre nyugalomra lelt a még mindig csodás Halle.
Same old shit
Ha mindezek alapján azt gondolnánk, hogy a megcsalás valami új hullámos jelenség, amely a 20. század vége óta egyre nyitottabbá és pörgősebbé vált életünk hozománya, erősen tévedünk. Meggyőződésem, hogy mióta létezik a társas kapcsolat intézménye (bármilyen keretek között), azóta létezik a hűtlenség is. Csak korábban egész egyszerűen nem illett róla beszélni. Így még sokan azt állítják, hogy a nyíltan szexualitás-központú modern világunk egyet jelent a monogámia halálával, én úgy gondolom, hogy
a monogámia nem tud elhalni, hiszen sosem létezett.
Még a történelmi léptékkel nézve nem is olyan régmúlt Angliájában, a 18. században egy feleség a férj tulajdona volt, aki, ha esetlegesen házasságtörést követett el, a férjnek jogában állt kártérítési keresettel élni azzal a férfivel szemben, akivel neje felszarvazta. Hogy hasonló esetben a feleség mit tehetett? Tűrt és elfogadott, lehetőség szerint csendben. A női egyenjogúságért folytatott hosszú és eredményes csaták sora adott csak kellő bátorságot és erőt a nőknek, hogy ne vegyék természetesnek férjeik hűtlenségét.
Hogy miért van ez? Miért nincs holtodiglan-holtomiglan az ágyban is? Tini lányként úgy gondoltam, hogy ha egyszer megtalálom a nagy Ő-t, a lelki társamat, vele bizony tökéletes lesz minden. Mindketten kiteljesedünk a másikban, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Olyan részét a mesének, hogy a királyfi időről időre elviszi egy körre a szomszédos tartomány királylányát is, el se tudtam képzelni. Így felnőttként gyakran értetlenül nézek az életre.
Verdikt
Bár nem áll szándékomban a megcsalás kérdéséből nemek csatáját kerekíteni, nagy általánosságban elmondható, hogy míg a nők esetében a hűtlenség mozgatórugója inkább lelki eredetű, a férfiak esetében sokkal nagyobb szerepet játszik a testiség. Mondhatjuk úgy is, hogy a pasik kódolva vannak a vadászatra, az új dolgok meghódítására, ösztönösen keresik a kalandot még akkor is, ha a partnerük a világ legjobb nője és a legodaadóbb társ egyben. Van ennek valamilyen mélyebb antropológiai háttere is, ami összefügg a fajfenntartás elemi ösztönével, de valljuk be, ez mégsem túl nagy vigasz, ha éppen arra gondolunk, ahogy az általunk szeretett férfi bőre egy másik nő bőréhez ér. Nőként nehéz ezt megérteni, elfogadni meg főleg. A hozzám hasonló mimózalelkű hősszerelmeseknek meg talán az egyik legkeményebb gyomros tud lenni a szembesülés, hogy a királyfi bár imádja tökéletes kis királylányát, ha másképp nem is, de gondolatban ki-kilovagol portyázni idegen tájakra.
Irvin D. Yalom amerikai pszichiáter és író írta az Amikor Nietzche sírt című regényében: „…annyi gyönyörű nő van, és mindegyikre jut egy szerencsétlen, aki unja kefélni…”. Hát, ennyi.