Míg a ’90-es és a 2000-es évek trendjei a női tökélyt – kiváltképp a divat világában – a nullás mérettel azonosították, addig manapság egyre-másra találkozunk olyan kampányokkal és publicisztikákkal, amelyek harcosan küzdenek a „fatshame”-jelenséggel. Ezek fő célja, hogy meggyőzzék arról a nőket: itt az ideje, hogy végre elfogadják magukat úgy, ahogy vannak, és szeressék a testüket akkor is, ha nem olyan tökéletesek, mint a magazinok címlaplányai. Eddig még oké.
A cél nemes, és a szándékot is értem. Rengeteg horrorisztikus sztorit hallottunk már anorexiás tinédzserekről, akik nem elégedettek magukkal, és akiket nem lehet arról meggyőzni, hogy a Photoshop olyan csodafegyver, amivel bárkiből lehet szépségkirálynő egy-egy kép erejéig (még ha a valóságban nem is biztos, hogy felférne a dobogóra). No, meg ott van a profi modellek világának sötét oldala is, ahol csontsovány Kate Mossok lejtenek a kifutókon méregdrága ruhákban, majd amikor senki nem figyel oda, úgy esnek össze az éhségtől, mintha gyomron vágták volna őket.
(L)enni vagy nem (l)enni
Értem én, hogy valamit tenni kell. Ám van egy olyan érzésem, hogy, mint az élet oly sok területén, itt is mintha kezdenénk átesni a ló túloldalára, vagy ahogy valahol nemrég hallottam: „túltoltuk a biciklit”. Elég a legnépszerűbb online magyar női magazinokat végiggörgetni, csupa-csupa olyan cikkel találja szembe magát az ember lánya, amiben egészen nyilvánvalóan túlsúlyos nőkről, csajokról fennhangon hirdetik, hogy ez az igazi nő, és ilyen meg olyan gyönyörű az ilyen női test.
Mára eljutottunk odáig, hogy míg egy nyilvánvalóan elhízott nőről sem illik kimondani, hogy KÖVÉR, addig bárki bármilyen kontextusban szemrebbenés nélkül az arcába vághatja egy alapvetően normális testalkatú nőnek, hogy csúnya, sovány, csontkollekció, vézna, etc.
Ha meg ne adj’ isten valaki veszi a fáradtságot, megemeli a seggét, és vérrel-verejtékkel bombatestet gyúr magának, az már egyenesen maga a sátán, a női nem ellentéte, akinek biztos semmi gondja, dolga az életben, meg egyébként is úgy borzalmas, ahogy van. Mégis mi a fene történik itt? Attól, hogy a fejlett világ jelentős részén óriási egészségügyi probléma az elhízás, sőt, kvázi általános jelenség (Magyarország is előlépett a legkövérebb nemzetek nem túl dicsőséges sorába), ne gondoljuk azt, hogy aki már nem követi ezt a trendet, az valami egészen fura lény, aki valami egészen fura egészségtelen életet él, és biztos megtagad magától mindent, ami az élet sava-borsa.
„Mindenki, akinek vaginája van”
Talán éppen ennek apropóján a héten egy amerikai plus-size modell, Ashley Graham nyilatkozott egy olyat, hogy nem szereti azokat a véleményeket, amelyek őt a maga plus-size valójában „az igazi nőként” aposztrofálják. Merthogy – mondja – természetesen valamennyi nő igazi nő, a ruhaméretétől függetlenül, és rengeteg természetesen vékony és gyönyörű nő van, aki nem kevésbé érdemli meg az „igazi” jelzőt. Ahogy az egyik kommentelő találóan megjegyezte, „igen, mindenki, akinek vaginája van, igazi nő, és pont.” A magam részéről azonban nem elégednék meg ennyivel. Úgy látom, hogy a túlsúlyt pozitív színben feltüntetni, és követendő példaként propagálni ugyanakkora felelőtlenség, mint a tökéletesség ideáját kergető nőket belehajszolni étkezési rendellenességekbe. Az egészségügyi oldalát nem kell taglalni, mindannyian jól ismerjük már a népegészségügyi következményeit és a trendeket (az Egyesült Államokban például már több a kórosan kövér ember, mint az enyhén túlsúlyos). De bizonyára nagyon szerencsés üzenet a nőtársadalom felé, hogy „elégedj meg azzal, amid van, ne is akarj magadon változtatni, sőt, utáld azt, aki megpróbálta, és sikerült neki!” Merthogy az igazi probléma ez. Ezek a cikkek, képek, kampányok az elhízott nők millióinak talán pillanatnyi megnyugvást nyújtanak azzal, hogy meggyőzik őket arról, nincsenek egyedül, sőt, lám-lám, 90 kilósan is lehet valaki modell. Majd a cikk kapcsán lehet egy jót fröcsögni a „nemvalódinőcsontkollekciókról”, akik persze egy igazi pasinak sem kellenének (jó ég, ezen még magam is felröhögtem). Majd visszaülni a puha kanapéra egy zacsi chipsszel. Viszont van egy rossz hírem: az olcsón szerzett elégedettség nem tart sokáig, a megjelenésünk miatti fájdalmas önmarcangolás azonban igen. Érdemes lenne egy statisztikát látni arról, hogy egy Ashley Graham–Gisele Bündchen összevetésben vajon hány nő szeretne inkább az előbbi lenni.
Tedd fel a kérdést!
Mennyivel produktívabb és inspirálóbb az üzenet, ami szerint bárki bármit elérhet, ha küzd érte? És őszintén bevallani, hogy igen, nehéz lesz, és nem, nincsenek csodaszerek. De mégis megéri. Megéri magadért és az egészségedért. Én sem voltam mindig sportos. Én is fröcsögtem a csinos csajokra. És én is rosszul éreztem magam a tükör előtt. Talán pont ezért tudom, hogy változtatni mindig megéri. És súlyzóval a kezemben is maradtam igazi nő.