A második világháború vége felé, 1944 decemberében váratlanul német ellentámadás indult az angolszász szövetségesek csapatai ellen az Ardenneken keresztül. A 101-es légideszant-hadosztály emberei egyik napról a másikra Bastogne városában rekedtek, amelyet a dermesztő hidegben minden oldalról ellenség szorongatott. Parancsnokuk, Anthony McAuliffe azonban tartotta bennük a lelket és kitartott, a németek fenyegetéseit pedig egy penetránsan frappáns üzenettel hárította el.
Houffalize egy nagyjából kétezer fős kis település Belgium déli részén. Főleg fakitermeléssel és állattenyésztéssel foglalkozó lakói nagy örömmel fogadták 1944 őszén, hogy a négy évig tartó német megszállás végre véget ér: az amerikai és brit csapatok szeptemberben könnyedén söpörték ki a Harmadik Birodalom erőit a környékről.
Úgy tűnt, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba. Az emberek nyugodtan kezdtek dolgozni, helyreállítani az összecsapások miatt keletkezett károkat, a gyerekek iskolába mentek, a lányok pedig nagyon örültek a rágógumival és konzervekkel csencselő amerikai katonák látványának. Senki sem tartotta reálisnak a távozó német katonák fenyegetését: „Meglátjátok, hamarosan visszajövünk!”
Hitler utolsó dobása
Néhány hónap relatív nyugalom után aztán váratlanul ismét Panzerek, Tigrisek és Királytigrisek bukkantak fel az álmos kis vallon falvak mellett. Kezdetét vette az Unternehmen Wacht am Rhein (nagyjából: Őrjárat a Rajna mentén) elnevezésű hadművelet, melynek célja az volt, hogy egy utolsó nagy offenzívával a németek éket verjenek az angolszász szövetségesek csapatai közé, eljutva ezzel Antwerpen kikötőjéig.
Hitler azt remélte, hogy ezzel sikerül a nyugati támadást megakasztani és fegyverszünetet kérni tőlük, míg birodalma maradék erejével végre teljesen a Szovjetunióra tud majd koncentrálni.
A terv sikerében annak kidolgozói (Gerdt von Rundstedt és Walter Model) sem hittek igazán, annál inkább a végrehajtással megbízott Wehrmacht- és Waffen-SS-parancsnokok. Közülük különösen nagy ismertségre tett szert Joachim Peiper, aki december 17-én Malmedy mellett az elfogott és lefegyverzett amerikai katonák közül 84-et agyonlövetett.
A legendás százegyesek élén
Anthony Clement McAuliffe 1898-ban született az Egyesült Államok fővárosában. Katonai kiképzését a West Point hadiakadémián szerezte, melyet rögtön az első világháború után a gyakorlatban alkalmazhatott is: 1918-ban Európába hozták, ahol módja volt számos egykori csatahelyszínt megszemlélni.
Szolgálata idején egy ideig katonai járművek fejlesztését felügyelte, melyek közül az „általános célokra” készült terepjárók futottak be nagy karriert.
Ezek a kocsik lettek a ma is ismert dzsipnek az elődei, melyek neve, általános célokra kifejezés angol fordításából (general purposes), pontosabban annak angol rövidítéséből: GP (ejtsd: dzsípí), ered.
McAuliffe később fegyverek fejlesztésében is részt vett. Hozzájárult például a tankelhárító kézi rakéták, azaz a bazookák teszteléséhez, majd elterjesztéséhez az Egyesült Államok hadseregében.
A második világháború idején a nagy karriert befutó 101-es légideszant-hadosztályhoz helyezték. Ők voltak (címerük alapján) a Vijjogó Sasok (Screaming Eagles). A normandiai partraszállás hajnalán őket dobták le az ellenséges vonalak mögé, hogy előkészítsék a terepet a tenger felől érkező társaiknak. McAuliffe később részt vett a kudarcos Market Garden-hadműveletben is: ekkor egy siklórepülővel szállt le Hollandiában.
1944 őszén vezényelték Belgiumba, ahol Maxwell D. Taylor tábornok helyetteseként szolgált. Felettesének decemberben haza kellett utaznia az Egyesült Államokba, hogy részt vegyen egy tiszti konferencián, ezért a Bastogne városában berendezett főhadiszálláson McAuliffe vette át az irányítást. Aztán december 16-án – ígéretükhöz híven – a németek visszatértek.
Hó és halál
A támadás váratlansága és ereje az első napokban meglepte az amerikaiakat. Helyzetüket nehezítette, hogy az évszázad egyik legkeményebb tele ekkor köszöntött be – ráadásul épp a hegyvidéken voltak. A 101-esek harcai ekkor kísértetiesen hasonlítottak a keleti fronton lezajlott összecsapásokra.
McAuliffe-nek és embereinek össze kellett kapnia magukat: megszervezni a katonák és a lakosság élelmiszer- és vízellátását, a sebesültek részére kórházat nyitottak a város egyik nagyobb épületében
(ez ma kínai étteremként működik), harcállásokat (ún. rókalyukakat – foxholes) ástak a környék erdeiben, ahol a sokszor mínusz húsz fokos hidegben kellett figyelni az ellenség érkezését.
A bastogne-i lakosoktól fehér lepedőket kölcsönöztek, hogy azzal takarják le járműveiket, fegyvereiket, rejtekhelyüket – ez azonban csak ideig-óráig nyújtott biztonságot a katonák számára, hiszen néhány óra havazás után megfagytak, így minden apróbb mozdulatnál recsegni kezdtek.
A németek kihasználták ellenfeleik meglepettségét és a lehető legdurvább módszerekkel igyekeztek megtörni moráljukat. A fenyvesekben rejtőzködő amerikaiakat gyakran úgy próbálták meg kiugrasztani a rókalyukakból, hogy a fejük feletti fenyőfákat szétrobbantották, így a szanaszét szálló repesz- és faszilánkok sokakat megsebesítettek.
Otto Skorzeny, a Mussolini kiszabadításáért, valamint ifjabb Horthy Miklós elrablásáért felelős sebhelyes arcú SS-tiszt hatékony diverzánsakciót szervezett:
elfogott és halott amerikai katonák egyenruhájába bújtatta néhány angolul jól beszélő emberét, akik igyekeztek minél több felfordulást csinálni.
McAuliffe és tisztjei ezek miatt vezették be a mindennapi jelszócsere intézményét, mely során olyan dolgokat kérdeztek a katonáktól, amelyet csak egy valódi amerikai tudhat (például hogy ki nyerte az idei szezon baseball-döntőjét).
A német ajánlat és a váratlan válasz
December 22-én Heinrich Lüttwitz, a Bastogne-t ostromló német erők parancsnoka két követet küldött McAuliffe-hoz egy levéllel. Ebben az állt, hogy ha megadják magukat, akkor elkerülhetik a totális megsemmisülést. A válaszra kétórányi gondolkodási időt kaptak.
McAuliffe első felindulásában csak annyit mondott, hogy nuts, ami az angol szlengben körülbelül annyit jelenthet itt, hogy frászt (vagy épp: f…szt). Abban minden tisztje egyetértett, hogy az ilyen típusú ultimátumot nem szabad komolyan venni, így már csak az erre adandó választ kellett megfogalmazni.
Ekkor jött a képbe McAuliffe titkára, aki javasolta, hogy mi lenne, ha a parancsnok úr első reakcióját írnák csak bele a levélbe. Így született meg a híres válaszlevél:
1944. december 22.
A német parancsnoknak:
FRÁSZT! (F…SZT!)
Az amerikai parancsnok
Mondani sem kell, hogy Lüttwitz, mikor a két követ átadta neki az üzenetet, nem értette, ami a papíron van. Angolul ugyan beszélt, de a szlenget nem igazán értette, így végül egy hadifogoly magyarázta el neki annak értelmét.
A Bastogne-ban rekedt 101-esek minden nap az eget kémlelték. Innen várták ugyanis az erősítést, melyet Patton tábornok hozott el nekik – addig azonban ki kellett tartani. A legtöbb katona a szentestét valamelyik rókalyukban vacogva töltötte, míg a tisztek csak egy rövid, meghittnek nemigen nevezhető karácsonyi vacsorát tartottak a főhadiszállás egyik barakkjában.
Ezt követően McAuliffe meglátogatta a hidegben fagyoskodó katonáit, ahol örömmel újságolta Lüttwitzcel folytatott üzenetváltását. Mondani sem kell, hogy a tréfa nagy derültséget keltett a 101-esek között, akik még jobban megszerették parancsnokukat, és ami még fontosabb: erőt adott nekik a folytatáshoz.
A karácsonyi ajándék sem késett sokat: december 26-án, délután öt óra előtt pár perccel megjelentek Patton tábornok csapatai Bastogne térségében, és elkezdték a németek visszaszorítását. A város felszabadult.
A háború után
A német fegyverletételt követően McAuliffe még tíz évig Európában maradt: ő lett az itt állomásozó amerikai erők parancsnoka. A fokozódó hidegháborús hangulatban az NSZK engedélyt kapott, hogy újra hadsereget állítson fel, melynek kiképzésében McAuliffe is részt vett.
A tábornok 1956-ban vonult nyugállományba a hadseregből. Még pár évig egy vegyipari cégnél dolgozott tanácsadóként, miközben számos interjút adott, fogadásokon vett részt, és ápolta a háborús győzelem emlékét, amelyhez ő maga is hozzátett.
Háborús tetteinek mind Belgiumban, mind az Egyesült Államokban híre ment. Az ardenneki hadműveletről először 1949-ben készült játékfilm Csatatér (Battleground) címmel. Ebben már utaltak McAuliffe híres levelére, bár őt magát személyesen nem láthattuk. A moziban az 1968-as A halál ötven órája (Battle of the Bulge), a tévében pedig a 2001-es Elit Alakulat (Band of Brothers) című sorozat szintén megjelenítette a tábornok németeknek címzett válaszüzenetét.
Anthony McAuliffe 1975-ben hunyt el hetvenhét évesen. Sírja az arlingtoni katonai temetőben található. Bastogne-ban a mai napig hagyomány, hogy december harmadik hétvégéjén a városháza erkélyéről politikusok, veteránok, illetve meghívott amerikai diplomaták diókat szórnak a lent álló tömegbe, ezzel emlékezve McAuliffe híres mondására.
A városnak egyébként számos pontján ott díszeleg a nuts felirat, legyen szó hotelről, kávézóról vagy étteremről. A főtér pedig ki másról lehetne elnevezve, mint a tábornokról, aki hetekig védte a várost az ellenségtől.
Korábbi cikkünk McAuliffe feletteséről, a legendás Patton tábornokról: