A kisebb-nagyobb gyermekek alkalomszerű, kifejezetten nevelő célzatú meglegyintésének még mindig meglehetősen nagy az ázsiója mifelénk. Az atyai pofon természetesen nem csak az atyák kiváltsága, viszont a híresztelésekkel és a párás szemű múltba révedésekkel ellentétben az égvilágon semmilyen pozitív hozadéka nincs. Károkat viszont nagyon is tud okozni, szakember segítségével mondjuk el, hogyan.
Björn Thorsten Leimbach A férfiasság megélése című könyvében arról ír, hogy a statisztikák szerint a gyermekek közül a fiúkat jóval nagyobb arányban bántalmazza valamelyik szülő, és a bántalmazó nagyobb eséllyel az édesanya, mint az édesapa. Értsd: a pofon többnyire fiúknak jár, és többnyire az anyjuktól kapják, nem az apjuktól. Miért írunk erről? A Bronson.mennél fontosnak tartjuk a jelentős társadalmi ügyekről mélyrehatóan, az előítéleteket félretéve beszélni. Mostani cikkünk szerzője pedagógus és édesanya is, és értekezésében szakértőt is megszólaltatott a szülői abúzus kérdésében – a főszerkesztő.
Jennifer Lopez Netflixen nemrég bemutatott életrajzi dokujának számomra egyik legerősebb mondata volt, mikor a díva gyermek- és kamaszéveiről szólva megjegyzi, hogy
édesanyja annak idején a szart is kiverte belőle és testvéreiből.
A filmben megszólaltatott édesanya maga sem tagadja, hogy kemény volt a gyerekeivel, de meggyőződéssel vallja, hogy csak az ő érdekeiket nézte. Azt túlzás lenne mondani, hogy büszke a verésekre, de láthatóan meg van győződve arról, hogy közvetett módon az ő nevelési módszerei is hozzájárultak ahhoz, hogy JLo ma az, aki.
A fenti felütést azért tartottam fontosnak, mert véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az apák eleve erőszakosabbak, mint az anyák, vagy hogy a gyerekek verése valamiféle maszkulin jellegzetesség lenne. De talán a köztudatban élő, leegyszerűsítő sztereotípia miatt, miszerint a nőket az érzelmeik, a férfiakat meg a ráció irányítja, mégiscsak létezik a nevelő hatással bíró atyai pofon mítosza. Ami több, mint puszta fenyítés, valamiféle misztikus, szemfelnyitó hatással bír, embert csinál a gyermekből és hasonlók.
Ez a cikk azt a kérdést igyekszik körbejárni, hogy tényleg létezik-e a gyerekek fizikai megfenyítésének elfogadható és a gyereknevelés szempontjából hasznos módja (szpoiler: nem), illetve hogy milyen hatással van a szülői pofon (vagy egyéb fenyítési mód) arra, aki kapja, arra, aki adja és a felnövő gyermek későbbi kilátásaira.
Ami jár, az jár?
Az UNICEF 2017-ben készített reprezentatív felmérése szerint a magyarok 36 százaléka véli úgy, a szülők számára megengedhető, hogy fizikai fenyítést alkalmazzanak a gyerekeikkel szemben. 53 százalék egyértelműen elutasítja az ilyen nevelési módszereket, 11 százalék pedig nem tudott, nem akart válaszolni. Nézőpont kérdése, hogy ez a 36 százalék sok, vagy kevés, nyilván vannak kultúrák, ahol ez az arány magasabb, de azt talán kijelenthetjük, hogy
a gyerekek szülő általi fizikai fenyítése még mindig a magyar mindennapok része.
Az is érdekes, hogy ki mit tekint fizikai fenyítésnek. A fenékre verést például azon válaszadóknak a 41 százaléka is elfogadhatónak tartja, akik egyébként elutasítják a fizikai fenyítést mint nevelési módszert. Hajlamosak vagyunk mindezt valamiféle velünkszületett vagy nagyon erősen belénk vésődött kulturális kódnak tulajdonítani, pedig a tudomány azt, mondja, hogy ez nincs így.
Fehér Tibor Dániel gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológussal beszélgettem a témáról, aki elmondta, hogy Svédország példája azt mutatja, tudatos szemléletformálással a közvélekedés megváltoztatható.
A skandináv ország jogalkotói 1978-ban hirdettek zéró toleranciát a gyermekbántalmazás minden formájával, így a szülői fenyítéssel szemben is, mindezt úgy, hogy ekkor a lakosság körében még általánosan elfogadott volt a gyermekek szülők általi fizikai fenyítése mint nevelési eszköz.
Hosszú évekig tartó, nagyon komoly edukációval, mindenki számára hozzáférhető terápiás segítséggel és őszinte kommunikációval sikerült elérni, hogy a kilencvenes évekre a tendencia teljesen megfordult, és
ma már a lakosság túlnyomó többsége egyértelműen elutasítja a gyermekek testi fenyítését.
Ezzel párhuzamosan természetesen a gyermekbántalmazások száma is drasztikusan csökkent. Ezek a normák ugyanis nem faxon jönnek a mennyből, megfelelő mennyiségű idővel, energiával és persze pénzzel igenis lehet változtatni még ezeken az erős beidegződéseken is.
Büntetés vs. jutalmazás
Ha egy családban fizikai fenyítésre kerül sor, akkor az az esetek túlnyomó többségében azért történik, mert szeretnének véget vetni egy nemkívánatos viselkedésnek. Persze a szülők sokszor eleve irreális igényekkel fordulnak a gyerekeik felé. Nem sok értelme van például elvárni egy négyévestől, hogy szép csendben rajzolgasson egy órán át, vagy egy tizenöt évestől, hogy reggel nyolckor kipihenten, jókedvűen és csillogó szemmel üljön az első órán. De tegyük fel, hogy abszolút akceptálható igényeink vannak a gyerekeink felé, például nem szeretnénk, ha a szobában fociznának vagy tönkretennék egymás játékait, illetve a felnőttek cuccait.
Jó módszer lehet-e ebben az esetben a büntetés? Ami egyébként meglehetősen széles spektrumon mozoghat a jogosultságmegvonástól a testi fenyítésig – ide értve a sarokba állítást ugyanúgy, mint a fenékre verést vagy a pofozást.
A szakember elmondása szerint
a büntetéssel az a legnagyobb baj, hogy ugyan egyértelműen jelzi, mi az, amit nem lehet, viszont legtöbbször nem ad pozitív mintát az elvárt viselkedésre. A fizikai büntetésnek ráadásul nemcsak sokkal kevésbé hatékony, mint az elvárt viselkedés jutalmazása, hanem számos negatív hatása van az agresszorra és az agresszió elszenvedőjére egyaránt.
Tibor elmesélte, hogy egy kiskutyákkal végzett kísérlet során azt igyekeztek elérni, hogy az alanyok elkerüljék a kennel egy bizonyos részét, ezért ha odamentek, enyhe áramütést adtak nekik. Jó pár csípés árán az állatok megtanulták, mik a tiltott területek, és egy idő után kizárásos alapon rájöttek, melyek a kennel azon részei, ahol szabadon tartózkodhatnak. Ezzel szemben ha jutifalattal díjazták azt, amikor a kiskutyák az engedélyezett részre mentek, sokkal hamarabb sikerült elérni a kívánt viselkedést, ráadásul anélkül, hogy az alanyoknak fizikai bántást kellett volna elszenvedniük.
A pozitív megerősítés hatékonyabb nevelőeszköz!
Természetesen a gyerekek nem kiskutyák, és az eredményeket nem lehet egy az egyben emberekre is érvényesnek tekinteni, de a negatív és a pozitív megerősítés alapvető hatásmechanizmusait az embereknél is érdemes figyelembe venni. Egy kisgyereknél is hamarabb fogjuk elérni az elvárt viselkedést, ha például a szobában focizást nemcsak egy taslival, meg a labda elvételével „díjazzuk”, hanem egyrészt alternatívákat ajánlunk fel a gyermeknek a feszültség levezetésére (például birkózunk vele egyet, adunk neki egy párnát, amit bokszolhat stb.), másrészt dicsérettel vagy a jutalmazás egyéb módjaival megerősítjük, ha az elvárt módon viselkedik.
Azok a szülők, akik időnként odacsapnak a gyerekeiknek, többnyire azt állítják, hogy a testi fenyítés csak a legutolsó eszköz, ha már semmi más nem működik. A szomorú valóság azonban az, hogy az esetek túlnyomó többségében a próbálkozás kimerül a fejezd már be egyre hangosabb ismételgetésében. Ilyenkor
nem azért csattan el a pofon, mert kimerült a nevelési eszköztár, hanem azért, mert nincsenek is egyéb megküzdési minták az ilyen helyzetek kezelésére,
a szülők ezt hozták magukkal a saját gyerekkorukból, és egyszerűen fogalmuk sincs, hogyan lehetne másként csinálni. A svéd szemléletformálás épp azért lehetett sikeres, mert nemcsak azt tudatosította, hogy a verés rossz, hanem éveken át tartó edukációval megadták a szülőknek azt az erőszakmentes nevelési eszköztárat, aminek addig egyetlen alternatívája a testi fenyítés volt.
A kontroll illúziója
Az egyik legnagyobb tévhit a testi fenyítéssel kapcsolatban, hogy teljes mértékben kontrollálható, így ha éppen csak meglegyintjük a gyereket, éppen csak ráverünk a popsijára, hogy ne fájjon nagyon, de azért érezze, ki a főnök, éppen csak erősebben megszorítjuk a felkarját, hogy tudja, eddig, és ne tovább, akkor káros következmények nélkül érhetjük el a kívánt pozitív hatást.
Fehér Tibor Dániel szerint ezzel a hozáállással két nagy probléma van: nem tudható előre, hogyan reagál a gyermek, és nem tudható előre, hogyan fog reagálni a fenyítést alkalmazó szülő. Azt ugyanis senki, még a szülő sem tudhatja tűppontosan megbecsülni, mekkora az adott gyerek rezilienciája, vagyis mennyire rugalmasan tud reagálni a külvilág negatív hatásaira. Könnyen lehet, hogy
amit a szülő egy legyintésnek szán, azt az adott helyzetben a gyermek sokkal súlyosabbnak éli meg, és hosszabb távon sokkal nagyobb kárt okoz, mint a viselkedés, amit megregulázni kívántak általa.
Ráadásul a legtöbb esetben a szülő saját maga felett sem bír akkora kontrollal, mint gondolja. A tragédiával végződő gyerekbántalmazási ügyek többnyire ugyanolyan fenyítésként indulnak, mint egy „sima” pofon. Vélhetően
egy szülő sem úgy kel fel reggel, hogy aznap halálra fogja verni a saját gyerekét, egyszerűen csak kicsúszik a keze közül az irányítás.
Vagy azért mert eleve nem tiszta a tudata, például részeg, vagy annyira komoly impulzuskezelési problémái vannak, hogy azok egy adott helyzetben végzetes következményekkel járhatnak. Éppen ezért az egyetlen elfogadható és biztonságos út a testi fenyítéssel kapcsolatban a zéró tolerancia.
Ugyanakkor a pszichológus legfontosabb üzenete: ne önmagában a pofonról gondolkozzunk!
Az ugyanis soha nem elszigeltelten, derült égből villámcsapásként csattan el, hanem megágyaz neki a kapcsolati és a verbális agresszió, ami sajnos sokszor olyan családokban is a mindennapok része, ahol soha egy ujjal sem nyúlnak a gyerekhez. Amikor szeparációval fenyegeti a szülő a gyermeket, például azzal, hogy elviteti a gyámüggyel, ha így viselkedik (ilyennek konkrétan fültanúja voltam a minap), vagy szidalmazza, minősíti, megalázza, akkor az a gyerek érzékenységének szemszögéből bizony már bántalmazás.
Természetesen nem mindenkiből lesz gyerekgyilkos, aki valaha is lehülyézte a saját véreit, de egy olyan gyerekbántalmazási ügy sincs a hatóságok előtt, amit ne előztek volna meg az agresszió egyéb formái. Tehát ha egy család azon veszi észre magát, hogy mindennaposak a szidalmazások és a fenyegetések, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi állhat ennek hátterében, és akár szakember segítségét is kérni a megoldáshoz.
Ezt teszi az emberrel a gyerekkori bántalmazás
Amikor arról kérdeztem Tibort, hogy milyen hatással van a részt vevő felekre a bántalmazás, legelőször azt emelte ki, hogy minél korábban éli meg egy gyermek a bántalmazást, annál mélyrehatóbb károkat okoz.
Ha a síró csecsemőt erősen megrázzák, nem azért hallgat el, mert megtanulta a leckét, hanem azért, mert az idegrendszere nem tud mit kezdeni a sok ingerrel, ezért egyszerűen lefagy, aminek – főleg ismételt alkalmazás esetén – akár jóvátehetetlen neurológiai következményei lehetnek.
A csecsemő-, majd kisgyermekkorban kialakuló korai kötődés alapvető fontosságú a gyerekek fizikai és pszichés fejlődése szempontjából. Ha valaki nehezítetten tudja megélni ezt a kezdeti biztonságos, szeretetteli kötődést az anyához, majd később az apával és egyéb kötődési tárgyakkal való viszonyában, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy a későbbiekben nehezebben tud kiegyensúlyozottan, harmonikusan kapcsolódni másokhoz. Ebbe a korai kötődésbe nagyon bele tud rondítani a bántalmazás bármilyen formája, különösen ha az mindennapossá válik.
Amikor egy gyermek folyamatosan azt éli meg, hogy a(z elvileg) biztonságot adó szülők időről időre eltaszítják, fájdalmat okoznak neki, szidalmazzák, akkor pont újra meg újra törés éri azt a biztos bázist, amely hozzájárul ahhoz, hogy később erős, reziliens, empatikus, asszertív felnőtté válhasson. Lehet, hogy nem koszolja össze magát evés közben, mindig rendet rak maga után, és soha nem beszél csúnyán, de ha megszokja, hogy őt bármikor el lehet taszítani, és le lehet nyomni, csak azért mert gyerek, abból túl sok jó nem fog kisülni a jövőre nézve. Ráadásul a generációk óta öröklődő, káros indulat- és érzelemszabályozási minták is továbbadódnak, és jó eséllyel ő is ugyanígy fog bánni a gyerekeivel, hacsak nem próbál tudatosan változtatni rajta.
Ugyanakkor az atyai pofon az atyának sem jó.
Olyan férfiképet erősít meg ugyanis, ami irreális elvárásokat támaszt, mint például az érzelmek elnyomását, vagy azt, hogy az igazi férfi soha nem sír. Ha egy férfinak újra meg újra rideg, büntető attitűddel kell rendezni a problémákat, mert más eszköz nem áll rendelkezésre, ha nem élheti meg például a szelíd empátia hatásait, akkor nagyon nehezen fog boldogulni többek közt az olyan hierarchikus viszonyokban, ahol alkalmasint nem ő van magasabb pozícióban. Arról nem is beszélve, hogy az elfojtott érzelmek mennyi testi és lelki betegség kialakulásához járulhatnak hozzá.
Természetesen fontos, hogy legyen elérhető példakép, azonosulási minta.
Egy apa nemcsak úgy lehet erős, hogy ha nyomatékot akar adni egy életbölcsességnek, akkor lekever egy embereset, hanem úgyis, hogy háromszáznegyvenkettedszer is felemeli a gyerekét, ha kell, vagy soha nem unja meg a miérteket, vagy például úgy mutat példát emberségből, mint senki más.
Végezetül Fehér Tibor Dániel azt is kiemelte, hogy a pszichológia ma már egyre inkább rendszerelméletben gondolkodik az emberről, vagyis nem önmagában szemléli, hanem egy a biológiai lénytől a legszélesebb társadalomig tartó kontinuum részeként. Ezért
nagyon nem mindegy, hogy milyen normákra erősít rá a közbeszéd, a popkultúra vagy éppen a sajtó.
És természetesen az is fontos, hogy ne az ítélkezésen legyen a hangsúly, hanem a szemléletformáláson és azon, hogy a szakértő segítséghez mindenki egyenlően hozzáférhessen, ne csak egy-egy felkavaró tragédia kapcsán legyen beszédtéma a gyerekek testi fenyítése.