Ernest Hemingway már életében legendává vált. Túlélt öt háborút, két repülőgép-katasztrófát, négy autóbalesetet és ugyanennyi feleséget. A huszadik században sokak szemében ő volt A Férfi, egyben az, akire ma igyekeznek rásütni a toxikus maszkulinitás bélyegét. Nyilvánvaló emberi hibái ellenére Hemingway az elmúlt száz év megkerülhetetlen alakja, akinek páratlan írói munkássága mellett életútja is kész regény.

Ernest Hemingway 1899. július 21-én született az Illinois állambeli Oak Parkban. Édesanyja valamilyen furcsa oknál fogva lánynak akarta nevelni, így Ernestine-nek becézte mások előtt, haját és ruházatát egyaránt kislányosra alakította. Talán ez is az oka annak, hogy később valamiféle lázadásból az akkor kifejezetten férfias elfoglaltságokat kereste: a vadászatot, a bokszot, a háborút.

Sokan az anyjához való viszonyával magyarázzák a nőkkel kapcsolatos hozzáállását is.

Katonaként és/vagy haditudósítóként több háborút is megjárt. Ott volt az olasz fronton az első világháborúban, ahol komoly lábsérülést is szenvedett. Sebeibe cigarettacsikkeket nyomkodott, majd megmentett néhány olasz katonát is, amiért később kitüntetésben részesült. Háborús élményeit, valamint egy ápolónővel folytatott románcát az 1929-es Búcsú a fegyverektől című regényében dolgozta fel.

A húszas években Párizsban élt, majd egy itteni lap számára tudósított a görög-török háborúról. Franciaországban barátkozott össze nagy példaképével, F. Scott Fitzgeralddal. Furcsa páros lehettek: a kifejezetten maszkulin Hemingway mellett Fitzgerald visszahúzódó alakja meglehetősen eltörpülhetett.

Állítólag egy alkalommal úgy próbálta meg neki visszaadni önbizalmát, hogy a vécében összemérték szerszámaikat, így A Nagy Gatsby írója is megbizonyosodhatott arról, hogy nincs oka szégyenkezni.

Sajnos a barátság hamar véget ért, ami mögött bizonyára némi szakmai féltékenység is volt Hemingway részéről.

A háborúk aztán később is sorra megtalálták őt. Tudósított a spanyol polgárháborúból, német tengeralattjárókra vadászott a haditengerészekkel Kuba partjainál, de jelen volt a normandiai partraszállásnál is – ahol még sebet is kapott. Ez utóbbi esetnél ott volt a híres magyar származású fotós, Robert Capa is, akit Hemingway később azzal vádolt, hogy nem akart neki segíteni, mert így ő készíthette volna az első felvételt a világhírű író holttestéről.

Bár a kritikát egész életében rosszul viselte, általában sikerült türtőztetnie magát. Sértődöttsége csak egy alkalommal fordult át tettlegességbe, amikor Max Eastman a bikaviadalról szóló leírásai alapján férfiatlansággal vádolta. Találkozásukkor Hemingway (akit ekkor már leginkább Papa becenevén szólítottak) először az ingjét tépte fel, hogy mellkasszőrzetével bizonyítsa férfiasságát, majd pofonvágta és a földre vitte a kritikust. Később persze sajnálatát fejezte ki viselkedése miatt.

És ha már kritika: hosszas várakozás után a világ irodalmi grémiuma is elismerte munkásságát.

1953-ban Pulitzer-díjat kapott Az öreg halász és a tenger című kisregényéért, majd egy esztendő múlva már az irodalmi Nobelt is átvehette… volna, ha nem zuhan le ekkor Afrika felett egy repülőgéppel.

Az élete során szerzett sok sérülés, valamint a temérdek alkohol nem volt jó hatással Papa vérnyomására. Az ötvenes évek orvostudománya ekkoriban előszeretettel alkalmazott ilyen esetekben elektrosokk-terápiát, ami nem sokat segített a korosodó írón, de cserébe még memóriavesztést is okozott nála.

Mary, Hemingway negyedik felesége igyekezett minden fegyvert elzárni előle, 1961-ben azonban mégis a kezei közé került a pincekulcs. Papa így már hozzáférhetett ahhoz a vadászpuskához, amivel végül golyót röpített saját fejébe – folytatva ezzel az apja által elindított szomorú családi „hagyományt”.

Legutóbbi His-storynk: