Még mindig egészen elemi erejű ellenállás tapasztalható a mankle, vagyis a bokazoknis, loaferes stilóval szemben. Nézzünk szembe vele: olyanok vagyunk ilyenkor, mint a francia forradalomban a púderezett nemesek lehettek, amikor először megpillantották a suhanc sans-culotte-okat kaszával közeledni a párizsi utcákon, amint méltóztattak térdnadrág nélkül ellenük felvonulni. Fertő ez, az elvárható ízlés minimumának hiánya!

Nyáron általában két forró téma van minden magyarok internetén. Az egyik, hogy mennyibe kerülnek a dolgok a Balatonon idén, a másik, hogy már megint kint van „azoknak” a bokája az öltönynadrágból a száz fok Celsiusban. Érteni vélem az aggályokat, de azért túlozni sem kell.

Ha nagyon választanom kéne, hogy mit hoznék vissza a történelem nagy elfeledett férfiviseleteiből, az alábbi sorrendet állítanám fel. Első

az óriási karimájú, tollas kalap, ami D’Artagnannak és muskétás spanjainak volt. Elrettentő ereje nélkülözhetetlen lenne a belvárosi aluljárókban napnyugta után.

A második a hatalmas bíbor és királykék bársonypalást, amit bármikor a tiszteletlen jobbágyok arcába vethetsz pökhendin. Harmadik pedig a kivert bőr alkarvédő, hogy látványos mozdulattal háríthasd a feléd irányuló, alpári sértéseket.

A stílusnak arra az elkerülhetetlen ciklikusságára utalok cinikusan, ami okafogyottá teszi, hogy bármilyen trendet bármikor gagyinak vagy éppen öröknek bélyegezz. A legmenőbb divat is kínos lesz idővel, és a halhatatlannak hitt öltözetek röhejesnek tűnnek aztán. A mankle-lal is ez van. Eljöhet a nap, amikor a 35 fokban az utcán oxfordban sétálgató embert loaferes galerik nevetik majd ki hahotázva, amiért a forróságban is zárt cipőben hivalkodik. Majd rá 40 évre ismét a papucscipőt vetik meg a népek, mert ahhoz van kedvük épp. Úgy látom,

aki saját esztétikai igényeire ennyire kényes, azzal teheti a legtöbbet lelki egészségéért, ha más férfiak bokáján a szemét bizony nem legelteti.

A másik dolog pedig, hogy a kétezres évek elején még alig-alig láttunk fiatalokat zakóban, élére vasalt nadrágokban és patent cipőkben a város utcáin flangálni. Mármint az érettségi hetein kívül. Nem érdemes azért csesztetni egy generációt, amiért a 40 fokban a szövetnadrág tövibe’ bokazoknit húz; értékeljük inkább azt, hogy a kánikulában is próbál elegáns lenni, még ha át is értelmezi egy kicsit az elegancia fogalmát nekünk, öregeknek. Ahogy Schiffer Miklós mondta nekünk egy interjúban, a divatnak az is a dolga kicsit, hogy hülye legyen. Aztán majd lehet, hogy azokból a hülyeségekből lesznek a klasszikusok egyszer.

Az élére vasalás például bő százéves találmány, ami vélhetően a 19. század végén terjedt el szélesebb körben. Ha egy szövetnadrágot így viseltél volna a Pilvaxban 1848-ban,

a márciusi ifjak azzal rugdostak volna ki az ajtón, hogy haza lehet takarodni, Habsburg-kémecském.

Arról nem beszélve, hogy a rövidgatyából meg aztán végképp minden kilátszik a mankle-hoz képest, azt mégsem akarjuk leköpni nekifutásból a másodikról.

Vállalt hipokrita

Megértem egyébként a meztelen boka miatt fanyalgókat, mert magam is roppant kellemetlennek tartottam valamikor. Sőt, a feltűrt ujjú zakó miatt egyenesen ütni tudtam volna hatalmasakat pár éve, amikor azzal otrombáskodtak az utcán egyesek. Mert az már aztán tényleg nem több heccelésnél, aminek a bokaszellőztetéssel ellentétben még gyakorlati előnye sincs – viszont tönkreteszi az értékes ruhát. El is múlt.

Persze nem kell mindent tolerálni; ha rövidgatyóban jelenik meg valaki egy üzleti találkozón, arra például csak egyetlen valid reakció létezik: