A stand up comedy amellett, hogy szórakoztat, a társadalmi dialógus, az érzékenyítés, meg úgy egyáltalán a világra való reflektálás egyik leghatékonyabb eszköze lehet(ne) – feltéve, hogy el mered hagyni a komfortzónádat. Minden másra ott a sóderklub.
A humor, ezen belül a stand up comedy is azon területek közé tartozik, ahol alapvetően a férfiak dominálnak. Főleg nálunk, ahol az egész műfaj még mindig gyerekcipőben jár, és kábé annyira horzsol, mint egy szilikonból készült körömreszelő. Persze nem azért írom ezt a cikket, hogy a magyar viszonyok fikázásának kényelmében dagonyázzak, vannak hazai kedvenceim, egyikükkel interjúztunk is:
Ráadásul én csak a fősodort ismerem, meglehet, hogy eldugott csehók underground openmic-esetjein már hirdetik az igét a jövő hazai Dave Chapelle-jei (bár ezt erősen kétlem).
Társadalmilag egyszerűen még nem tartunk ott.
George Carlin napra pontosan 14 éve halott, de egyévadnyi dumaszínházban sincs annyi spiritusz, mint az alábbi két percben, és nincs is az a magyar impresszárió, aki kockáztatná, hogy a püspöki kar esetleg összevonja a szemöldökét:
Félreértés ne essék: nem az a bajom, hogy akik a magyar stand up élvonalában vannak, nem elég kemények – egy Kőhalmitól vagy egy Bödőcstől nyilván totál hiteltelen lenne a Carlin-féle mocskos szájú blaszfémia, őket olyannak szeretjük, amilyenek. A bajom az, hogy akik igazán keményeket mondhatnának, nem jutnak el az élvonalig. Vagy azért, mert nem is léteznek, vagy azért, mert nem kapnak esélyt.
Nekem úgy tűnik, hogy a magyar standup-szcéna túlnyomórészt a komfortzónán belüli együttröhögésről szól, ahol a többség biztonsági játékot játszik, és ahol a poénbingó legfőbb tételei nagyjából a következők: a nők szarul vezetnek, és a külsejükkel vannak elfoglalva, a romák viccesen beszélnek, a bevásárlás unalmas, a politikusok idióták, és egyébként is mindenki zsigerileg alkesz, mivel sportolni buzis. Plusz-mínusz 1-2 unásig ismert sztereotípia. Az üdítő többletet legfeljebb a középszintű érettséginél hangyányival összetettebb kulturális utalások és a közös történelmi traumák kibeszélése adják.
Komédia = tükör
Pedig szerintem az igazán jó stand up az, amikor a folyamatos nyerítve röhögés mellett legalább egyszer vállalhatatlanul idiótának érzem magam.
Az a komikus, akit egy óra alatt egyszer sem küldenék el a jó édesanyjába, az nem is dolgozik meg rendesen a pénzéért.
Nem azért gondolom ezt, mert perverz módon élvezem az önértékelésem porig rombolását, hanem azért, mert számomra az jelenti a minőségi szórakozást, ami valamiféle katarzist ad, ami rátapint valami érzékeny pontra, és ami kicsit új megvilágításba helyezi a világ dolgait, akár olyan áron is, hogy a legbiztosabbnak hitt nézeteimet teszi próbára. Ezért védem kivont pallossal Dave Chapelle-t és Ricky Gervaist, ezért várom vissza Louis C.K.-t, miután kellően megbűnhődött a kéretlen recskázásokért, és ezért írom most ezt a cikket ezekről a stand upos csajokról, akik alkalmasint nagyon is szembe mennek nevezett úriemberek némelyikével.
Arról lehet vitatkozni, hogy össztársadalmi szinten mennyire visz előre az identitásalapú politizálás, a stand up comedyben viszont
az identitás maga a bölcsek köve.
Lehetsz akármilyen jó történetmesélő, lehet akármilyen tűpontos a set-up line és tökéletesen időzített a punchline, ha az egészet nem tolod át egy szűrőn, ami csak a tiéd, vagyis nem érvényesül egy sajátos perspektíva, akkor megette a fene az egészet. Ezért tudnak ásító unalomba fulladni más területen nagyon is tehetséges előadók próbálkozásai a stand uppal.
Az alábbi komikusnők mindegyike egészen sajátos látásmódot képvisel. Amit mondanak, az időnként gyomorszájon vág, máskor felfordul tőle a gyomrom, de a legerősebb érzés bennem mégiscsak az, hogy talán boldogabb világban élnénk, ha ezeket mindenki hallaná. És persze ékes bizonyítékát adják annak is, hogy létezik női humor a fájdalmasan középszerű, ellenben totál túlértékelt Amy Schumeren túl is.
#1 A mélyenszántó: Hannah Gadsby
Ha a woke szótól előbb megy fel a vérnyomásod, mint hogy tudnád mit jelent, és legszívesebben az égről is leszednéd a szivárványt, akkor valószínűleg ő lesz számodra a legrágósabb falat. Egy autizmussal élő, leszbikus, negyvenes nő „Ausztrália segge alól”, Tasmániából, ahol a kilencvenes évek második feléig bűncselekmény volt a homoszexualitás.
Ha a standup-spektrum egyik vége Dave Chapelle, akkor a másik véglet Gadsby, nem véletlen, hogy a Netflix többek közt az ő nevével védekezett a Chapelle kitörlését követelő támadások alkalmával. Ezt egyébként Gadsby ki is kérte magának a gyűlöletbeszéd szabadon eresztett vérebének titulálva Chapelle-t. Utóbbi kitétellel én a legmesszebbmenőkig nem értek egyet, ellenben mindkettejüket zseniális humoristának tartom, és
ha én lennék a Netflix, tutira megtalálnám a módját annak, hogy egy színpadra kerülhessenek Chapelle-lel, és a törzsi háborúzás helyett korrekt és lehetőleg szórakoztató módon feszüljenek egymásnak a poénok.
A legmókásabb pedig az, amikor Gadsbyt is eléri az őrület, és megkapja, hogy nem eléggé leszbikus a műsoraiban:
Jóllehet az elfogadás, az egyenjogúság és szabad szerelem woke-izmussá torzult eszméje mára egy csutkára megnyitott és magára hagyott locsolócsőként csapkod össze-vissza, az egésznek a gyökere mégiscsak egy nagyon is érhető düh, aminek sok-sok évtizednyi megaláztatás és frusztráció áll a hátterében. Amit sokkal jobban megérthetsz, ha veszed a bátorságot, és megnézed Gadsby első show-ját, a Nanette-et – ami sajnos csak angol felirattal hozzáférhető.
A műsor a szó legszorosabb értelmében véve nem is igazán stand up comedy, sokkal inkább egy monodráma, Gadsby kritikusai szerint pedig leginkább egy átszellemült TED-előadáshoz hasonlít. Maga a komika is belátja, hogy amit csinál, az sokkal inkább az őt ért fizikai és szexuális erőszakot feldolgozó terápia, mint szórakoztatás, ezért ki is szállt egy időre, hogy a jóval emészthetőbb Douglasszel térjen vissza.
Gadsby egyébként művészettörténetből diplomázott, ezt remekül használja is a műsoraiban, többek közt akkor, amikor a jó stand upot a kubista festészethez hasonlítja. Az ugyanis egyszerre több nézőpontból igyekszik ábrázolni a világot akár olyan áron is, hogy az így születő festmény nem lesz a szó hagyományos értelmében szép. Vagy akkor, amikor azt igyekszik érzékeltetni, milyen az élet autistaként:
És a fentiek után talán nehezen hihető, de az egész nő alapvetően nagyon szórakoztató, főleg, ha bírod az ausztrál akcentust, meg a kicsit intellektuálisabb humort.
#2 Az ordenáré: Ali Wong
A 40 éves, vietnámi és kínai felmenőkkel bíró Ali Wong egészen más tészta. Mocskos szájú, igazi locker room talk, amit nem biztos, hogy valaha is hallani akartál, de ha mégis odafigyelsz, olyan tudásra teszel szert a női nemről, amit máskülönben soha nem szerezhetnél meg a társasági vagy a szerelmi életed számottevő károsodása nélkül.
Testnyílások, testnedvek, emésztés és szexualitás, minden ami a csövön kifér, mindez egy aprócska nő szájából, aki három show-jából kettőt terhesen vett fel.
Wong minden olyan kérdésre választ ad, amit egy jól nevelt úriember feltenni sem merne, és amiről a csajok is csak nagyon szűk körben és/vagy nagyon sok szesz elfogyasztása után beszélnek.
Például valószínűleg soha nem nézel többé pornót ugyanazzal a szemmel, miután Ali elmeséli, hogyan néz ki valójában egy férfi, amint éppen az arcára élvez:
Persze az altesti humor és a tabudöntögető nyíltság (egy ponton a művésznő hüvelyváladékának állaga is terítékre kerül) még önmagában nem tenné szórakoztatóvá Ali Wong show-it. Ami az érdekességét adja, az a sajátos identitás, melyben természetesen nagyon erősen jelen vannak az ázsiai tradíciók, amik keverednek a szexuálisan nagyon aktív és szabados húszas évek tapasztalataival (például alkalmi kufirc egy hajléktalannal), hogy az egész aztán a felnőtt élet, a házasság, az anyaság és mindeközben az autonómia megőrzésének dilemmáiban csúcsosodjon ki.
Mindeközben persze Wong a patriarchátusnak is nekimegy, de szerencsére nem az unalmasan leckefelmondós feminista nyomasztást tolja. Ehelyett olyan szabadszájú, olykor kifejezetten közönséges humorral spékeli meg ezt is, hogy a röhögéstől szinte el is felejtjük, mekkora szopóroller tud lenni, ha nőként akarsz érvényesülni egy férfiak uralta világban:
Abszurd módon Wong abból él, ráadásul nem is rosszul, hogy ország-világ előtt teregeti ki a legintimebb testi és magánéleti dolgait, ráadásul egy játékfilmje is megy Netflixen (Always Be My Maybe), de mindeközben egy tök átlagos anyuka is, aki tízes csomagokban veszi az akciós bugyit, és aki egy second handes Tom Ford-ruhában nyomja le a harmadik Netflix-specialt, mert ahol csak lehet, megfogja a pénzt.
Wong sokat beszélt eddigi show-iban Harvardon végzett férjéről, és arról, milyen szerinte egy érett házasság. Ezek szerint mégsem működött olyan jól a dolog, ugyanis nemrégiben jelentették be, hogy válnak. Én pedig már tűkön ülve várom a következő, szingli anyás specialt.
#3 A jókislány: Taylor Tomlinson
Ha csak egy műsort nézel meg ennek a cikknek köszönhetően, javaslom, Tomlinson Look at You címmel futó, második Netflix-show-ja legyen az. Főleg,
ha hozzám hasonló X-generációsként te sem érted, mi a tosz bajuk van folyton ezeknek a millieniálisoknak, akik velünk ellentétben már minden lehetőséget megkaptak,
mégsem képesek felmutatni harminc év alatt egy igazán felszabadultan átbulizott estét sem, nemhogy bármilyen értékelhető achievementet.
Taylor Tomlinson abban az évben született, amikor én érettségiztem, és a csaj maga a fehér privilégium. Középosztálybeli, heteroszexuális, keresztény, szőke, egy gimis romkomban ő lenne a cheerleader, és még csak utálni se lehet, mert mindehhez még értelmes is. Tomlinson zsenialitása az átlagosságában rejlik, abban, hogy minden fakszni nélkül, egy-két explicit kifejezéstől eltekintve lényegében tök szalonképesen beszél arról, mennyire para felnőtté válni.
Úgy beszél
testről és lélekről, párkapcsolatokról és szexualitásról, a konvenciók tarthatatlanságáról, olyan egyszerű, de mégis tűpontos bölcsességgel szemléli a világot, ami a nyugdíjkorhatár közelében is csak keveseknek adatik meg,
pláne 25-30 évesen. Egyik személyes kedvencem a csokis mazsolás eszmefuttatás, ami az olyan párokról szól, ahol az egyik fél aránytalanul dögösebb, mint a másik:
Persze hamar kiderül, hogy Tomlinsonnak is traumák sora kellett ahhoz, hogy a színpadon kössön ki: bigott, vallásos nevelés jó sok veréssel, az édesanyja halála, és mindenekelőtt az az érzelmileg rideg környezet, amiben soha nem érezte magát elég jónak vagy szépnek, és amiben egyenes út vezetett a szorongáson és az öngyilkos gondolatokon át a bipoláris személyiségzavarig.
Minderről teljes természetességgel beszél, és közben úgy érzékenyít, hogy a röhögéstől fel sem tűnik. Miközben ezt a helyes szőke lányt nézed, észrevétlenül értékelődik át benned sok minden, amit eddig gondoltál női szexualitásról, mentális betegségekről és mindenekelőtt a helyes szőke lányokról. Vagy éppen a test eltárgyiasításáról, ami egész más fényben tűnik fel, ha a megszokottól eltérően ezúttal egy férfi testrészre irányul:
Gadsby, Wong és Tomlinson műsorait megtalálhatod a Netflixen.
Legutóbbi nagyobb stand upos cikkünk: