A második világháború egyik legérdekesebb alakja az amerikai tábornok, George Patton. Kardot tervezett az USA hadseregének, első amerikaiként vezetett tankot még az első világháborúban, előre látta Pearl Harbort, és még olimpikon is volt – nálunk mégis alig ismerik.
Patton nyugati kultuszára jellemző, hogy az életéről szóló 1970-es film címe egyetlen szó: Patton. Nálunk ez a név kevesek érdeklődését keltette volna fel, ezért egy kevésbé jól csengő címmel (A tábornok) került forgalomba a film. Na, de ki ez az ember, akiért a mai napig fél Amerika rajong, és aki lovaglóostorral a kezében, oldalán két gyöngyberakásos revolverrel harcolta végig a nyugati frontot Afrikától Normandián át az Ardennekig?
Született katona
A skót eredetű Patton család számos politikust és katonatisztet adott az Amerikai Egyesült Államoknak. John M. Patton az 1840-es években Virginia kormányzója volt, fia a Konföderáció ezredeseként esett el a polgárháború harmadik winchesteri csatájában. Az unoka, idősebb George Smith Patton Kaliforniában csinált karriert: ő volt San Marino első polgármestere és Los Angeles kerületi ügyésze is. A Pasadenától nem messze fekvő San Gabrielben vásárolt magának egy szerény, 730 hektáros birtokot, ahol feleségével és fél tucat szolgálóval gazdálkodtak, lovakat tenyésztettek. Ezen a birtokon nevelkedett az 1885-ös születésű ifjabb George Smith Patton és húga, Anne.
A kis Georgie makacs, türelmetlen természetű fiú volt. E személyiségjegyeket később sem tudta levetkőzni, meggondolatlansága még katonai vezetőként is többször bajba sodorta. Az iskolában gyengébben teljesítők frusztrációját talán csökkenti, hogy életrajzírói úgy vélik, valamiféle figyelemzavara lehetett. Saját bevallása szerint nehezen tanult meg olvasni, jobban szeretett lovagolni, húgával saját pónilovuk volt a családi istállóban. Az olvasást végül a hadtörténet szerettette meg vele: állítólag már 7 éves korában megtanulta az Íliász egy-egy hosszabb részletét, és bújni kezdte a római hadvezérekről szóló történeteket. Otthonukban a falon lógott a két déli tábornok, Robert E. Lee és Thomas „Stonewall” Jackson képe.
Patton sokszor mesélte, hogy gyerekként őket képzelte Jézusnak és az Úristennek, és gyakran mondta el imáit a két arckép előtt.
Tovább adalék sajátos vallásosságához, hogy bár egész életében hívő kereszténynek vallotta magát, közben hitt a reinkarnációban is. Nem csak úgy általában, hanem egészen konkrétan: sokszor fejtegette, hogy már előző életeiben is harcos volt, és mondani sem kell, hogy elég jó helyekre vetette a sors – az őskorban ugyan csak mamutra vadászott, de később Hannibál, majd Caesar katonájaként született újjá, sőt harcolt Oroszlánszívű Richárd oldalán a keresztes hadjáratokban.
Hiába, a jó katonát minden korban megbecsülik!
Egyik költeményében a következőképp írt korábbi életeiről:
Sötét tükörbe nézve,
Örökké a jövőt kémlelem,
Örök harc lenne az én végzetem?
Halál, hogy harcosként szülessek újra,
Hogy ismét meghaljak és aztán újra.
1910-ben feleségül vette egy bostoni gyáros lányát, Beatrice Banning Ayert. Három gyermekük született: Beatrice, Ruth és George.
Az olimpikon
Ilyen előélettel nem lehet meglepő, hogy már 11 évesen a katonai pálya mellett döntött, később fel is vették a New York-i West Point katonai akadémiára. Tanulmányaival itt is küszködött, matematikából olyan siralmas eredményei voltak, hogy egy évet ismételnie is kellett. A sportban azonban kiemelkedő teljesítményt mutatott, remek öttusázó lett.
1912-ben ő képviselte hazáját a stockholmi olimpiai játékokon, 5. helyezést ért el. Jellemző, hogy nem volt hajlandó elfogadni az eredményt, még a bírákkal is vitába szállt: váltig állította, hogy a céllövés során nem elvétette a táblát, hanem kétszer találta el ugyanazt a pontot, ezért látszott eggyel kevesebb találat – ami, ne tagadjuk, egyszerűen tökéletes érvelés.
A vívás annyira érdekelte, hogy 1913-ban
saját kardot is tervezett az amerikai lovasságnak, amit a mai napig csak „Patton-szablyaként” emlegetnek.
Tűzkeresztség Új-Mexikóban
Bár az első világháború már 1914-ben elkezdődött, az USA három évig ki tudott maradni belőle. Ez azonban nem jelenti azt, hogy arrafelé nyugodt lett volna a helyzet: ekkor zajlott ugyanis a mexikói forradalom. Pancho Villa szabadcsapatai 1916 márciusában az Egyesült Államok határát átlépve betörtek Új-Mexikóba, és kifosztották Columbus városát. Wilson elnök a határhoz küldött egy expedíciós hadtestet, melyet John Pershing tábornok irányított. Patton az ő oldalán szagolt először puskaport, és ebben a konfliktusban kezdte el a rá jellemző módon övébe dugva hordani gyöngyház berakásos Coltját.
A határháború meghozta neki a hírnevet: többedmagával egy Dodge túrakocsiba pattant és üldözőbe vette Villa egyik alvezérét, Julio Cárdenast.
Az akció sikerrel járt: a „banditákat” lelőtték, holttestüket Patton a motorháztetőre szíjazva tette közszemlére.
Pershing megkedvelte a zabolátlan fiatal tisztet és maga mellett tartotta, sőt egy darabig úgy tűnt, hogy még sógorok is lesznek: a tábornok ugyanis pár hónapig jegyben járt Anne Pattonnel. A kapcsolatnak azonban véget vetett az európai háború.
A tank: szerelem első látásra
Németország korlátlan tengeralattjáró-háborúja, valamint Mexikónak tett ajánlatai 1917-re elérték, hogy az Egyesült Államok belépjen az első világháborúba az antant oldalán. Az Európába küldött expedíciós erőket ekkor ismét Pershingre bízták, aki természetesen vitte magával szárnysegédjét, Pattont is.
A 32 éves kapitány Franciaországba érve látott először páncélozott harckocsit. Ő volt az első amerikai katona, aki ilyet vezethetett.
1918 őszén a Meuse menti csatában mutatta be, hogy nagy jövő áll e fegyvernem előtt. Szolgálatáért megkapta a Bíbor Szív kitüntetést.
Európából hazatérve a gépesített hadviselés egyik leghangosabb szószólója lett, lobbitevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az USA-ban beinduljon a harckocsigyártás, az ehhez kapcsolódó megfelelő kiképzéssel.
A húszas-harmincas években több helyen is szolgált. Megfordult Bostonban, Washingtonban, és egy ideig még Pearl Harboron is állomásozott. Itteni tapasztalatai alapján írt egy újságcikket, melyben felhívta a figyelmet arra, hogy a támaszpont mennyire kiszolgáltatott a terjeszkedő Japánnak. Figyelmeztetése azonban pusztába kiáltott szó maradt.
1941 decemberében aztán bekövetkezett Patton jóslata: a japán erők lebombázták a Hawaiinál állomásozó amerikai erőket. Roosevelt elnök bejelentette, hogy az USA a tengelyhatalmak ellenfeleként belép a háborúba.
A nagy rivális: Monty
Patton ekkor már ezredesi rangban szolgált, és oda küldték, ahol a legnagyobb szükség volt harckocsizó szakértelmére: az afrikai hadszíntérre. Itt már javában folytak a harcok a Wehrmacht és Őfelsége szárazföldi hadereje között. Előbbit a hírhedt Erwin Rommel, utóbbit a legendás Bernard Montgomery tábornok irányította. „Monty” 1942 őszén az El Alamein-i csatában Tunéziáig szorította vissza a német erőket, kezdeti lendülete itt azonban kissé megakadt.
Patton épp időben érkezett: karizmatikus fellépésével sikerült rendeznie a szétszórt, kissé demoralizálódott erőket, majd megkezdték a németek kiszorítását Afrikából.
Egy brit katonatiszt állítólag azt mondta elismerésképpen Pattonnek:
„Ha száz évvel korábban születik, magából nagy hadvezér lehetett volna Napóleon seregében!”
A szerencsétlen nem tudta, kivel áll szemben. Az ezredes ugyanis mosolyogva csak annyit válaszolt: „De hát az is voltam!”
Sikerei ellenére Montgomeryvel szinte az első pillanattól kezdve utálták egymást. 1943 februárjában a szövetséges erők rövid továbbképzést tartottak a tisztjeiknek, ahol Montgomery vékony, idegesítő hangján hosszan értekezett a szervezés és felkészülés részleteiről. Patton, aki egyébként sem volt az a türelmes típus, látványosan végigunatkozta az egészet, majd hangosan megjegyezte:
„Lehet, hogy öreg vagyok, lehet, hogy lelassultam, még ostoba is lehetek, és tudom, hogy süket is vagyok, de ez a sok zöldség szerintem semmit sem ér.”
Miután így bevágódott brit kollégánál, 1943 nyarán kezdetét vette a Husky hadművelet, melynek célja Szicília elfoglalása volt. A két katonatiszt együttdolgozni kényszerült, ami továbbra sem volt súrlódásoktól mentes. Állandóan versenyeztek, hogy kinek a csapatai érnek előbb az áhított célhoz – így volt ez, például, Palermo esetében is.
Patton félt, hogy „Monty magának akarja a teljes dicsőséget”, ezért vakmerő módon, légi támogatás és a hírszerzés használata nélkül hat nap alatt bevette a várost. A tervezést és előkészítést preferáló birt kollégája természetesen roppant dühös lett. Személyesen akart vele találkozni, ezért odarepült hozzá, a gépe azonban majdnem balesetet szenvedett a leszállópálya rövidsége miatt. Monty a következőképp mesélte el a történetet egy barátjának:
„A minap majdnem meghaltam a repülőgépemben, amikor megpróbáltunk leszállni Palermo mellett, hogy találkozzak Pattonnal. Azt mondta, hogy rendben van a kifutópálya, de rövid volt.”
Pattont türelmetlen természete Szicília inváziója során a bukás közelébe sodorta, egy alkalommal ugyanis felpofozott egy sokkos állapotban lévő katonát. Az eset hamar az újságok címlapjára került Amerikában, ezért a vezérkar jobbnak látta egy ideig eltüntetni őt szem elől.
Az angliai büntetés
Így lett ő az 1944-es Fortitude egyik irányítója, ami a nyugati front egyik legnagyobb szabású elterelő hadművelete volt. A szövetségesek sikeresen elhitették a németekkel, hogy nem Normandiában, hanem a brit partokhoz közelebb eső Calais-nál fognak partra szállni.
Emiatt Dél-Angliában egy egész „szellemhadsereget” állítottak fel: számos épület, sátor és felfújható gumitank hitette el a német kémrepülőkkel, hogy az inváziós sereg ott gyülekezik.
Patton természetesen megalázónak érezte, hogy egy kamuhadseregnek parancsol. Június 6-a, a D-nap azonban számára is új lehetőségeket nyitott meg.
Normandiától az Ardennekig
A normandiai partraszállás után Patton hamarosan ismét versengeni kezdett a britekkel. Július végén Avranches-nál aratott látványos győzelmet –
a városka hálából emlékművet állított a tiszteletére, sőt egy hotelt is elneveztek róla.
1944 nyarán a falaise-i katlancsatában Patton, Montgomery, Omar Bradley, valamint a későbbi elnök, Dwight D. Eisenhower csapatai bekerítették és egy meglehetősen véres összecsapás során megsemmisítették a német erőket. Ezzel megnyílt az út Párizs visszafoglalására.
1944 végén Hitler megpróbálkozott egy utolsó nyugati manőverrel: a Wehrmacht és a Waffen-SS az Ardenneken áttörve próbálta meg visszaszorítani az angolszász erőket. Az amerikai csapatokat meglepte a decemberi támadás első hulláma, amit tetézett a zord hegyvidéki időjárás is.
Egy maroknyi amerikai még karácsonykor is Bastogne városát védte, majd januárban felbukkant Patton felmentő serege – nyomában természetesen Montgomeryvel. A támadás olyan jól sikerült, hogy szinte menetből sikerült elfoglalni Trier városát. Eisenhower, a szövetséges erők főparancsnoka óva intette Pattont ettől a hadművelettől, mert úgy vélte, hogy a rendelkezésére álló két hadosztállyal ez nem fog sikerülni. A város bevétele után Patton csak ennyit mondott:
„Elfoglaltam Triert két hadosztállyal. Nem kellett volna? Adjam vissza nekik?”
A baleset
Érdemei elismeréseképpen a szövetségesek őt tették meg Bajorország kormányzójának. A háború ekkor már a végéhez közeledett, ám új feszültségek törtek felszínre, melyek alapját a szovjetek terjeszkedése jelentette.
Patton számára ez roppant ellenszenves volt. Ő még azt is el tudta volna képzelni, hogy Németország egy gyors nácimentesítés után a szövetségesek oldalán hadba lépjen a Szovjetunió ellen. Ezt a véleményét nemcsak a sajtó képviselői előtt hangoztatta. Egy alkalommal, amikor egy szovjet tiszttel találkozott, a következőt mondta tolmácsának:
„Mondd meg ennek az orosz kurafinak… hogy én az ellenségeimnek tartom őket, és hamarabb vágnám el a saját torkomat, mintsem hogy együtt igyak az ellenségemmel.”
A jelek szerint nem véletlen, hogy katona lett belőle, nem pedig diplomata.,
Az efféle kijelentései miatt már Eisenhower is megharagudott rá, és jobbnak látta Pattont ismét áthelyezni valamilyen nyugodtabb környezetbe. Tapintatosabban tette, a Frankfurttól északra fekvő Bad Neuheim melletti 15. hadsereg parancsnokának nevezte ki, de Patton persze ezt ismét lefokozásként élte meg, hiszen ebben a térségben kevésbé katonáknak, inkább irodistáknak és szakácsoknak osztogathatott parancsokat.
1945. december 19-én fácánvadászatra ment Mannheim közelébe, amikor
a kocsija egy teherautóval ütközött, ő maga pedig nyaktól lefelé megbénult.
A balesetről sokan a mai napig sokan úgy gondolják, hogy valamilyen merényletféle lehetett a hidegháborús környezetben meglehetősen veszélyes tábornok eltávolítására. Patton éber állapotában még biztosítani tudta környezetét arról, hogy szerinte tényleg csak balesetről volt szó, két nappal később aztán embóliát kapott, és meghalt.
Testét nem vitték haza, felesége beleegyezett, hogy a luxemburgi amerikai katonai temetőben temessék el. Ezekben a fehér fejfákkal borított temetőkben az a szokás, hogy a katonák rangjuktól, származásuktól függetlenül egymás mellé kerülnek, hiszen a halálban mindenki egyenlő. Patton sírja azonban rövid időn belül zarándokhellyé vált, ami a temető gondozása szempontjából egyre több problémát okozott. Végül az a döntés született, hogy fejfáját külön helyezik és elkerítik a többiektől. Patton tábornok így ma is különcként nyugszik Luxemburgban, mintha seregszemlét tartana egykori bajtársai felett.
Fia, IV. George Patton, a koreai és a vietnámi háborúban szolgált, ő is megszerezte a tábornoki rangot. A család neve legutóbb azzal került Amerikában az érdeklődés középpontjába, hogy bostoni farmjukon az unoka, Bob, kannabisz termesztésébe kezdett.
Nagy történelmi figurák rovatunkból ajánljuk: