Egyedül lenni nem jó. Főleg akkor, ha már egy közösre tervezett jövő vált semmivé, akár egyik napról a másikra. Az összezuhanás ilyenkor nem megúszható, de a legmélyebb gödörből is ki lehet mászni, és mint tudjuk, örökké nem eshet az eső.
Az utóbbi lassan három évben (mióta nyakunkba szakadt a covid) sokakban alaposan átértékelődött mindaz, amit a párkapcsolatokról, illetve az általában véve az interperszonális viszonyokról gondoltak, és sok helyen lehetett olvasni arról is, hogyan ugrott meg a válások, szakítások száma a kényszerű bezártság alatt.
Minderre persze tekinthetünk egyfajta megtisztulásként is, mondván, hogy amit tönkretett pár hónapnyi bezártság, az valószínűleg egyébként sem állt annyira biztos lábakon. Azok a párkapcsolatok pedig, amik túlélték ezeket a vészterhes időket, valószínűleg megerősödve várják, hogy élet visszatérjen egy normálisabb kerékvágásba.
Különösen akkor verheti oda az embert egy szakítás, ha nem egy tét nélküli románc ér véget, hanem a közös jövő helyett kell újratervezni az életet. Minél mélyebb a kötödés, annál jobban fáj, amikor véget ér a kapcsolat. És akkor még nem is beszéltünk az olyan logisztikai, jogi és egyéb érzékeny problémákról, mint a gyerekek elhelyezésének és nevelésének, illetve a különböző ingó és ingatlan vagyontárgyak kezelésének kérdése.
Elgyászolni az elképzelt jövőt
Amikor egy párkapcsolat véget ér, akkor nemcsak egy új jelennel kell szembenézned, hanem fel kell dolgoznod az eddig elképzelt jövőd elvesztését is. Vagyis meg kell szoknod egy új valóságot.
Ez a folyamat pedig nagyon hasonlít ahhoz a gyászmunkához, amit egy számodra fontos személy elvesztésekor kell elvégezned ahhoz, hogy tovább tudj lépni. Bármennyire is teátrálisan hangzik, el kell gyászolnod a jövőről alkotott elképzeléseidet, csak így lehet esélyed egy teljes és elégedett életre és egy kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatra.
Hogy ez a folyamat mennyi ideig tart, sok mindentől függ. Nem mindegy, hogy te szakítottál, téged dobtak, vagy egyszerűen csak elfáradt a dolog, és közös megegyezéssel köszöntetek el egymástól. Nem mindegy, hogy van-e harmadik személy, vagy nincs, egy új kapcsolatba szállsz át, vagy a szinglilét vár. Nagyon nem mindegy az sem, hogy mennyire forrtak egybe a hétköznapjaitok, vannak-e gyerekeitek, közös lakás, közös autó, kutya, macska, egyebek.
Az viszont bizonyos, hogy a gyászmunka érzelmi stádiumai nem fognak elkerülni, még akkor sem, ha úgy tűnik, szemed se rebben, emberesen leporolod a vállad, és mégy tovább. Az intenzitás és az időtartam széles spektrumon mozoghat, de
a lelki maflás nem megúszható.
És nem is érdemes ellenállni neki, mert ha nem most küld a padlóra, akkor később, sőt minél inkább próbálod megúszni a dolgot, annál nagyobb az esélye annak, hogy az elfojtott érzelmek akkor robbannak majd ki, amikor nagyon nem kéne nekik. Például a következő párkapcsolataidat cseszik szét sorra.
A gyászmunka szakaszai nem elvágólagosak, sokszor egymásba csúsznak, és nem is feltétlenül ugyanabban a sorrendben követik egymást. Inkább tendenciák, és mindenekelőtt olyan mankók, melyek segítenek tudatosítani, hogy még a legreménytelenebbnek tűnő érzelmi pöcegödör alján sem vagy egyedül, lefelé és felfelé egyaránt sokan jártak már előtted ezen az úton. És amíg fel nem fedezik a bombabiztos párkapcsolatot garantáló életelixírt, addig követőid is bőven lesznek.
#1 Sokk és tagadás
Ha létezik jó szakítás, akkor annak legfőbb hozzávalója az egyértelműség: ha vége van, legyen vége. Nincs próbaidő, nincs búcsúszex, nincs nosztalgiából újra összebújás hirtelen ránk törő magányos estéken. Ez persze k…rvára nehéz és fájdalmas, nem véletlen, hogy sokan jó ideig megragadnak a szürke zónában, ami amellett, hogy a méltatlan helyzetek melegágya, gátolja azt a folyamatot, aminek a végén mindkét fél elindulhat egy új, boldogabb párkapcsolat felé.
Nyilván nem érdemes egy csapásra törölni a másikat az életedből és a telefonodból, de az kifejezetten üdvös, ha a különválás után egy ideig nem találkoztok, hogy lehiggadjanak a kedélyek, és legyen időtök beleszokni az új helyzetbe. Azt meg ugye mondanom sem kell, hogy a kéretlen hívások, lelkifurdalást keltő sms-ek és egyéb tartalmak nem segítenek a helyzeten, sőt akár örökre meg is mérgezhetik a jövőbeli viszonyt.
A kezdeti sokk egyébként nem is mindig jelentkezik látványos módon, különösen egy egész családot érintő váláskor gyakori, hogy a rengeteg menedzselnivaló teendő lendületből viszi tovább az embert, és akár évek is eltelnek, mire beüt az a bizonyos maflás. De előbb-utóbb be fog ütni, és az fájni fog.
#2 Érzelmi hullámvasút
Ez a szakítás legfájdalmasabb és többnyire leghosszabb szakasza, amikor gyakorlatilag bármi megtörténhet. Ahogyan az első sokk után kezd leesni a tantusz, hogy ezentúl minden másként lesz, esetleg elmúlik a kezdeti eufória, amit egy rossz kapcsolat vége jelent, akár percől percre is a legvégletesebb érzelmek között csaponghatsz.
A düh, a kétségbeesés és az akár korábban soha nem tapasztalt depresszió is normális ilyenkor (hogy milyen mértékig, arról kicsit később), és sokszor tűnhet úgy, hogy soha többé nem leszel már boldog az életben.
Aki szakított már valaha, az pontosan tudja, mennyire borzasztóan tud fájni ez a rész, és hogy az ember bármit megtenne azért, hogy ne érezze ezt a fájdalmat. De bármilyen fura, ezt is meg kell élned ahhoz, hogy továbblépj. Ráadásul a környezetednek is rossz látni, hogy szenvedsz, ezért hamarosan megtalálnak majd a jobbnál jobb tanácsok, amik bármennyire jóindulatúak is, nem nagyon segítenek rajtad.
A barátaid ugyanis nem feltétlenül azt mondják, amit hallanod kell, sokszor inkább azt, amit szerintük hallani szeretnél.
Nem azért, mert gonoszak, hanem, mert ők is bármit megtennének, hogy véget vessenek a szenvedéseidnek. Az igazán hasznos barát/rokon legfőbb ismertetőjegye éppen ezért az, hogy inkább hallgat, mint beszél.
Nem okoskodik, nem akar úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, egyszerűen csak ott van veled, sírhatsz a vállán, vagy tartja a homlokod a vécékagyló felett – attól függően, hogy milyen megküzdési stratégiát alkalmazol épp. Ha már itt tartunk: a feszültségoldó tudatmódosítás kézenfekvő megoldásnak tűnik, ideig-óráig nincs is vele baj, de az önpusztítás természetesen hosszú távon nem segít.
Azért olyan nehéz ez az időszak, mert ekkor tudatosul a kapcsolat vége, a másik személy elvesztése, és ahogyan egyre inkább oldódik a sokk, úgy válik egyre érezhetőbbé a fájdalom és a különböző negatív érzések. A rossz hír, hogy az érzéseket nem lehet legyőzni, sem egy kapcsolóval le-felkapcsolgatni őket. Az érzelmekkel egy dolgot lehet csinálni: megélni és megfigyelni, majd türelmesen megvárni, amíg feloldódnak.
Ezt persze könnyebb mondani, mint megcsinálni, és teljesen természetes, ha egy adott időpillanatban az érzelmeid megélése momentán néhány dolog földhöz vágását, sírást, ordibálást, vagy egyéb olyan dolgot jelent, amire utólag nem feltétlenül vagy büszke.
Ez rendben is van, amíg nem fenyegeti senki épségét, a sajátodat sem, ezért ha hajlamos vagy az érzelmeidet szélsőséges módon megélni, fontos, hogy amennyire lehet, teremts biztonságos környezetet a magad számára, legyél olyanok között, akikről tudod, hogy akkor is vigyázni fognak rád, ha te épp nem tudsz.
A jó hír pedig az, hogy
az érzelmekkel ellentétben a gondolatokat nagyon is lehet tudatosan változtatni,
sőt, minél inkább ki tudod vonni őket az érzelmeid befolyása alól, annál hamarabb gatyába rázódsz mentálisan.
Például bármennyire is eluralkodik rajtad az érzés, hogy te vagy a legnagyobb vesztes, a legostobább barom stb. a világon, akit képtelenség szeretni, és aki soha a büdös életben nem fogja már embernek érezni magát, próbálj mindig emlékezni mindarra, ami jó volt, amit te adtál a másiknak ebben a frissen véget ért kapcsolatban.
Elsőre hülyeségnek hangzik, de igaz, hogy ki tudod cserélni a negatív gondolatokat pozitívakra – ha nem is azonnal, idővel mindenképp, sőt tulajdonképpen ez az egyetlen módja annak, hogy a hajadnál fogva kirángasd magad a legmélyebb gödörből is.
#3 Elfogadás
A legvadabb érzelmi vihar is véget ér egyszer, és eljön az a pont, amikor higgadtan szembe tudsz nézni mindazzal, ami történt, és el tudod fogadni, hogy a párkapcsolaltod véget ért. Félreértés ne essék: a fájdalom még egy jó darabig nem tűnik még el, de már nem szenvedsz miatta, nem kívánod percenként, hogy bárcsak ne éreznéd azt, amit érzel.
Ez az a pont, ahol már higgadtan mérleget is tudsz készíteni, tárgyilagosan meg tudod vizsgálni, mi miért történt, mi az, amiben hibáztál, és mi az, amit érdemes tapasztalatként zsebre tenni ebből az egészből.
#4 Újratervezés
Amikor azt veszed észre, hogy újra nyitott vagy a világra, hogy napról napra több örömet élsz meg, akkor már tudhatod, hogy túl vagy a nehezén. Hogy ez mikor következik be, az nagyon változó, és nem érdemes siettetni, mert ahogyan arra utaltam már, az elvarratlan szálak, a nem megélt, elfojtott érzelmek utólag megbosszulhatják magukat.
Ez az a pont, amikor elindulhatsz egy új szerelem felé, de az is lehet, hogy épp annak jött el az ideje, hogy egy kicsit magad legyél. Ezt viszont senki más nem tudhatja rajtad kívül, itt is igaz mindaz, amit a barátokról és jóakarókról a 2. pontban írtam.
#5 Mikor fordulj szakemberhez?
Természetesen erre sincs centire kimért recept, egy pszichológus ismerősöm egyszer azt mondta, hogy egy érzelmileg kiélezett helyzetben kis túlzással minden viselkedés normálisnak tekinthető, amennyiben két-három hétnél nem tart tovább. Tehát ha a szakítás utáni napokban minden esete lealjasodsz a haverokkal, az érthető, de ha még három hét múlva is másnaposan ébredsz szennyes ruhahalmok közt, az nem oké.
Ha szkippelsz pár előadást az egyetemen, hogy egész nap beloopolva bömböltesd a közös számotokat, a lelked rajta, de ha bukod az egész félévet, vagy kirúgnak a melóhelyedről, mert hetek óta képtelen vagy ellátni a feladataidat, akkor van probléma. Ha pár hét után még mindig nem tudsz visszatérni a normális kerékvágásba, érdemes pszichológus segítségét kérni, aki átsegíthet ezen a szakaszon.
Azonnal kérj szakértő segítséget, ha visszatérő öngyilkos gondolataid vannak, ha valamilyen önsebző viselkedés jelenik meg nálad, vagy ha az érzelmeidet destruktív, a körülötted lévő emberekre vagy tárgyakra, illetve önmagadra veszélyes módon éled ki – különösen akkor, ha gyerekeid vannak. Ugyanez igaz a tartósan fennálló alvási és/vagy étkezési zavarokra is, vagyis mindenre, ami veszélyezteti az fizikai egészségedet.
Akkor is érdemes elgondolkodni egy esetleges terápián, ha azon veszed észre magad, hogy újra és újra ugyanazon mintázat szerint mennek gallyra a kapcsolataid és/vagy ugyanolyan nehezen állsz fel egy-egy szakítás után. Pszichológushoz fordulni egyébként nem a gyengeség jele, sőt ez a leghatékonyabb módja annak, hogy tartós sérülések nélkül dolgozz fel egy fájó szakítást.