Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord röhejes sztorikban, elképesztő beszólásokban, szürreális pimaszságokban gazdag élete során volt püspök, herceg, Franciaország külügyminisztere és miniszterelnöke. Neve egybeforrt a diplomáciai trükközéssel, túlélte az 1789-es forradalmat és a napóleoni háborúkat, a világ összes kenőpénzét elfogadta még attól is, aki nem adott neki, diplomataként szolgálta a császár hódításait, majd később ellene szövetkezett külföldi vezetőkkel. Mindenkire és az ellenségeikre is felesküdött, és bár sokan a mai napig köpönyegforgatónak tartják, mások szerint mindent a hazájáért tett. És mindig képes volt emlékezeteseket mondani.
Úgy tartják, Talleyrand nevét csak így, magában emlegették – ahogy azt szokás mondani, hogy isten vagy sátán. Bárkivel találkozott, az első alkalom után emlékezett rá, a bicegő, sétapálcás, éles nyelvű arisztokratára. Victor Hugo például azt írta róla: nemes volt, mint Machiavelli, kiugrott pap, mint Fouché (Napóleon rendőrminisztere), szellemes, mint Voltaire, és sánta, mint az ördög.
1754-ben Franciaország egy előkelő családjában látta meg a napvilágot, dongalábbal született, mely a családjában öröklődő betegség volt, ám a XVIII. században egy nemes ifjú számára hatalmas hátrány. Akkoriban egy arisztokrata ifjú csillogó fogadásokra járt, táncolt, vívott, lovagolt, vadászott – a sántikáló Talleyrand-nak mindez elérhetetlen volt.
Mikor a reflexek helyett az eszedet élesíted
Nem maradt hát más számára, mint a tanulás. A Francia Királyságban erre főleg az egyház keretein belül volt lehetőség, ezért, bár nem volt hívő, zsigeri opportunistaként nyilván a papi pályát választotta, hogy aztán 1788-ban, a nagy francia forradalom kitörése előtt egy évvel már hitetlenként legyen Autun megye püspöke.
Persze egyházi pálya ide vagy oda, számos szerelmi kalandba bonyolódott bele,
karrierjét pedig sokszor segítették a szeretői is. Humorával és csillogó intellektusával sok nőt meghódított. A Sorbonne Egyetemen afféle baráti kör is szerveződött körötte, melyet az elmésség, romlottság és nővadászat társaságának neveztek,
és noha liezonjainak hamar híre ment, Talleyrand-ot ez nem zavarta. Sőt elbagatellizálta: „Párizs olyan város, ahol könnyebb egy nőt megszerezni, mint egy jó kápláni állást.”
Állítólag találkozott az öreg Voltaire-rel is, aki halálos ágyán megáldotta, és hosszan beszélt hozzá. Mivel a politikus nem tudta megjegyezni idős példaképe szavait, ezért mikor ismerősei a találkozásról kérdezték, mindig csak a helyet mutatta meg a fején, ahol a nagy gondolkodó hozzáért.
Antihős, akiről könyveket kell írni
A francia forradalomban persze meglátta a lehetőséget: bejutott a Nemzetgyűlésbe, és részt vett az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának megfogalmazásában, illetve az egyházi földek államosításában, amiért a pápa végül kiátkozta.
Kora Forrest Gumpja volt: úgy tűnik, mindenhez köze volt, és nem zajlott történelmi esemény a világban anélkül, hogy a háttérben Talleyrand ne fogott volna kezet épp egy fontos emberrel.
A jakobinus diktatúra idején azonban már ő is gyanúsnak számított, feslett erkölcse és korruptsága közismertté vált, így jobbnak látta egy időre elhagyni Franciaországot. Először Angliába ment, ahonnan hamar szintén kiutasították, úgyhogy az Egyesült Államokba hajózott, miközben azt morogta sértődötten:
„Leshetik, hogy én még egyszer forradalmat csinálok mások hasznára!”
De eddigre az Újvilágban is híre ment a diplomata problémás erkölcseinek, amire ő dacosan provokációval válaszolt: egy fekete rabszolganővel sétált Philadelphia utcáin, karonfogva. Talleyrand-nak mindvégig honvágya volt, ráadásul az amerikaiak gondolkodásával és szokásaival sem tudott azonosulni.
Sosem leplezte ellenszenvét az ország lakóival kapcsolatban, amit jól illusztrálnak a következő elszólásai: „Amerika olyan ország, ahol harminckét vallás van ugyan, de a vendéglőkben csak egyetlen étel, és az is rossz. Hallani sem akarok egy olyan országról, melyben senkit sem találtam, aki ne lett volna kész arra, hogy eladja nekem a kutyáját. Mikor több millió acre kiváló föld mellett egy férfi pecázni jár, ez a szellem és a jellem veleszületett hibája, és a kormányzatnak aktívan arra kellene törekednie, hogy más irányba terelje.”
Zseniálisan röhejes sztori az opportunizmus botránkoztató győzelméről
1797-ben hazatért, ahol a forradalom utáni kormányzat felkérte külügyminiszternek. Csodálatos történet már ez is: mikor felajánlotta a kormánynak a szolgálatait, annyira volt rossz híre, hogy a kinevező Direktórium öt tagja közül három korruptnak tartotta, a negyedik korruptnak és tolvajnak, az ötödik korruptnak és tolvajnak és árulónak. És mindennek ellenére megkapta a megbízást.
Miután pedig megtudta a jó hírt, az érdekében eljáró barátok és szeretők előtt a közismerten korrupt Talleyrand így kiáltott fel:
„Az állás a miénk! Most aztán vagyont kell szerezni, óriási vagyont!„
Az üldözött-megvetett püspök hirtelen Franciaország egyik legfontosabb emberévé vált. Ezzel kapcsolatos, örök érvényű bölcsessége döbbenetesen időtálló: „A hazaárulás csupán dátum kérdése.”
Talleyrand nem is hazudtolta meg magát: még a kor normáihoz képest is egészen abszurd mennyiségben nyúlt le lóvékat. A korabeli sajtó szerint két év alatt mintegy 13 650 000 frank kenőpénzt fogadott el különböző országoktól olyan államügyekre, melyek egyébként is a feladatkörébe tartoztak.
Csak a spanyoloktól és az osztrákoktól egy-egy millió koronát kapott nemzetközi szerződések elintézésének vagy épp meggyorsításának zálogaként. Kapzsisága kis híján háborút még kirobbantott, mikor három amerikai követet hazaküldetett, mert nem hoztak neki egy kis édességet a kereskedelmi szerződéshez.
Bonaparte és a sánta úr
A fentiek után nem meglep, hogy Talleyrand-nak kulcsszerepe volt Napóleon uralkodásában, majd persze a bukásában is. Korán
felfigyelt az ifjú Bonapartéra, kettejük kapcsolata pedig végigkísérte Franciaország akkori történetét. Egész addig támogatta a császárt, míg folyamatos háborúi és fenntarthatatlan hódításai el nem kezdték nyomasztani.
Talleyrand többször próbálta őt önmérsékeltre bírni a külföldi hadjáratait illetően – sikertelenül, amiről így számolt be: „Jobban tartok egy száz birkából álló hadseregtől, melyet egy oroszlán vezet, mint egy száz oroszlánból álló hadseregtől, amelyet egy birka vezet.”
Mikor világossá vált, hogy a franciák hosszú távon esélytelenek lesznek az ellenük fellépő nemzetközi koalícióval szemben, természetesen ismét mezt cserélt. 1807-ben aztán úgy döntött, hogy lemond diplomáciai megbízásáról, sőt az orosz cárral és az osztrák császárral is szervezkedett Napóleon ellen.
Van az a jelenet a Torrentében, mikor a címszereplő a Real Madrid drukkereit meglátva letépi a saját nyakából imádott Atletico Madridjának sálát, és cipővel, szenvedélyes erőszakkal tapossa bele a sárba-mocsokba, nehogy meglássák rajta. Na, körülbelül ez lehetett Talleyrand, mikor megérezte a Grand Armée-re leselkedő nemzetközi veszélyt. Duncan
1809-ben állítólag az alábbi, dühös párbeszéd is lezajlott Bonaparte és Talleyrand között: „Maga nem más, mint szar selyemharisnyában.„ „Milyen kár, hogy egy ennyire nagy ember ilyen neveletlen!„
A sors elképesztő iróniája, hogy a Párizsba bevonuló I. Sándor cár így 1814-ben már annál a Talleyrand-nál vendégeskedett, aki korábban a forradalmat, a köztársaságot és Napóleont is szolgálta.
Talleyrandot később sem hagyta el a humora, XVIII. Lajos 1820-as bukását például így kommentálta: „Úgy tűnik, hogy balszerencsét hozok azoknak, akik nem törődnek velem.” 1838-ban hunyt el, 84 éves korában, de még megérte az 1830-as második forradalmat, ami után az új király, Lajos Fülöp került az ország trónjára. Talleyrand magától értetődően rá is felesküdött, korrekten megjegyezve: „Felség, ez a tizenharmadik esküm.”
Alakjához városi legendák és tévhitek kötődnek. A leggyakoribb vád vele szemben a hajmeresztő korrupción túl a hazaárulás, és az elvtelenség, bár utóbbi kettő kapcsán a történészek manapság már inkább arra hajlanak, hogy ezek eszközök voltak, hogy biztonságot teremtsen Franciaországnak.
Az viszont biztos, hogy pénzéhségét nehéz volt csillapítani. Még közel száz évvel a halála után, 1934-ben is kerültek elő újabb bizonyítékok tisztességtelen pénzügyeiről. Kiderült, hogy már dúsgazdagon,
közel 80 évesen is simán elfogadott 20 ezer font kenőpénzt a hollandoktól egy nemzetközi földvitában úgy, hogy az ellenérdekelt felet képviselte. Csak úgy, szinte megszokásból.
Szerelmi élete miatt szintén sokan megvetették, így nem csoda, hogy hamar elterjedt a pletyka, miszerint a neves festő, Eugène Delacroix nem más, mint Talleyrand balkézről született gyermeke. Ezt a legendát azóta többen megcáfolták már, mégis kiirthatatlannak tűnik.
Sok lexikonban találjuk még Talleyrand neve mellett azt a mondást, miszerint: „Ez több mint bűn, ez hiba!” Bár ez a bon mot igen frappánsan hangzik, minden valószínűség szerint nem az ő szájából hangzott el. Ellenben halála után elterjedt egy másik, ami tökéletes képet fest munkásságáról. Így hangzik: „Talleyrand meghalt? Csak nem? Érdekes volna tudni, mit akar ezzel.”