Az utóbbi évek legsikeresebb és legnépszerűbb előadóiból a többség a hiphop műfajában tevékenykedik, aminek felismerésére úgy magunkhoz kaptunk, mint kiskamasz, mikor rányitják a netet teljes sávszéllességben. Innen már csak pár logikus lépés vezetett el addig az euréka pillanatig, ahol is rá kellett jönnünk: ez a műfaj nem csak a zene iparát dominálja rendesen, de mellékágon a divatot is teljesen felforgatja.
Azzal ugyan nem mondunk újat, hogy a hiphop mint olyan körülbelül keletkezésének homályos kezdetei óta rátapadt a öltözködés világára (ha szigorúan véve a divatra még nem is), ezzel beállva abba a kígyózó sorba, amit a zeneműfajok hátán lovagló lifestyle trendek képeznek. Mára azonban ezen bőven túlléptünk és
egy olyan divatjelenséggel van dolgunk, ami teljesen egyedi az ipar történetében.
Volt itt arcpirító beef a felek közt, óvatos közeledés, full-on aktus a bereflektorozott színpadon, Versace dresszkódos esküvő, most meg már a veszélyesen tökéletes nász láttán azon agyalunk, hogy a gyerekek melyik szülőnél landolnak majd, ha bekövetkezik a válás. Kulturális mélyelemzés következik.
Popzene mint gyűjtőnév
Mi sem tudjuk, pontosan hogyan és mennyi idő alatt történt ez a radikális paradigmaváltás a „könnyűzenében”, de már 2017-re a legsikeresebb zenei műfaj toronymagasan a hiphop lett, ami arra késztet minket, hogy megálljunk egy pillanatra és elgondolkozzunk az életünkön. Ha kicsit is olyan vagy, mint én és próbálod általánosítások révén leegyszerűsíteni az életedet, akkor a populáris zenéről nagyjából úgy vélekedsz, hogy ami teszem azt a nyolcvanas években a glitteres, táncikálós diszkólóf*sz volt, a kilencvenes években meg a lagymatag bojbendes balladázgatás, illetve Shakira és egyéb egzotikus nevű hölgyek, az
mára mondjuk úgy írható le, hogy patikamérlegen kimért konzum-elektronika, amire egy aktuális beszájfényezett kis bimbó ráénekel.
Esetleg valami lewaxolt nyálgép akusztikus gitárral. Ezt nevezzük popzenének, mert erre indul be a nép, mivel ugyanúgy működik, mint a mekis kaja: egyszerű, émelyítően finom, és annyira műanyag, hogy perc alatt addiktot csinál mindenkiből.
Az égvilágon semmi probléma nincs ezzel, legyél akár megveszekedett rajongója egy-egy énekesnek, vagy csak nagy tűréshatárú, lezsibbadt rádiófogyasztó. Viszont közben érdemes tenni egy lépést hátra és realizálni, hogy
a 2010-es évek a populáris zene és a különböző kulturális rétegek, illetve műfajok ezerfokon égő olvasztótégelye lett,
ahol ugyanúgy dívik hiány esetén Ázsiából importálni a fiúbandákat, mint másodpercenkénti cenzúrával leadni a legújabb Post Malone trekket fő műsoridőben, hogy aztán a tömegek csak úgy hivatkozzanak rá, hogy ez rapzene.
És végülis igazságot lehet nekik adni, mert klasszikus hiphopból nem maradt sok. Különböző trap és grime alapokra tolják a legszínesebb társadalmi gyökerű gyerekek a sorokat, mi meg
tátott szájjal nézzük, hogy a letolt gatyás gengszternövendékeket ifjú gengszterleánykák váltották le – akik valamiért ugyanannyira szeretik dalolni az olyan szövegeket, amikben Gucci papucsokban lépnek bele épp az ő szájukba,
mint amennyire az ilyen számok szerzői szeretik leírni az ilyesmit. (Mack, ezt a mondatot hogy kéne most nekem szerkesztenem, hogy a Google algoritmus ne szántsa be a Bronsont, és hintse be a helyét sóval? – a szerk.) Azt akarom ezzel mondani, hogy a hiphop műfajának jogutódja nemcsak mainstream lett, de egyenesen populáris is. Mi sem teljesen értjük. Meg vagyunk lőve abban a kérdésben, hogy most ennek örülni kéne-e vagy sem, mindenesetre abban biztos lehetsz, hogy a divatvilág gyorsabban reagálja le a dolgot, mint ahogy te végigolvasnád ezt a bekezdést.
Rap-utáció
Azzal nem mondunk sok újat, hogy a zene és a divat világa az idők kezdete óta kéz a kézben jár, elég csak olyan életvitelszerű stílusokra gondolni, mint a rockabilly, a grunge, a rave, vagy a hippi és máris képben vagyunk a legismertebb variánsokkal, amik így is csak az egész paletta 0,1%-át fedik le. A hiphop annyiban fekete bárány ezen a téren, hogy körülbelül
a nulladik perctől adoptálta a legmegborítósabb streetwear trendeket, miközben a műfaj népszérűsödésével és a zenész urak pénzesedésével párhuzamosan bevonta a képletbe a luxusmárkák viseletét is.
A kettő szimbiózisa ekkor még enyhén szólva se volt működőképesnek mondható, mivel ugyan a nagy brandek örömmel reagálták le a popkulturális változásokat (mint például amikor a Versace vagánykodott hatalmas fuxokkal, aranyfogakkal és lógó, buggyos nadrágokkal a kifutón), fordítva viszont már mindenkinek a nyakába dobtak egy combos pereskedést, aki az utca szintjére visszarángatta azzal a reputációjukat, hogy a dalszövegekben dobálózott a neveikkel és még pofátlanul magára is kapta az emlegetett portékákat.
Pár évvel ezelőtt azonban minden megváltozott, amikor is egyértelművé vált, hogy a hiphop kultúra rendesen dominálja a fiatalságot és talán nem hülyeség a felvevőkör nagyjából felét kiszolgálni, akik újfent ezzel a műfajjal tudtak azonosulni. Elsőként a Mark Jacobs, a Louis Vuitton, illetve a Dior állt bele a dologba, mára pedig ha eldobsz egy követ, akkor bizton olyan luxusházon landol, ami fémjelre csapatta már egy billboard listás rapper nevét.
Márkátlan rappernek anyja se érti a szavát
Iparszinten ez az átalakulás úgy néz ki, hogy a nagy brandek igyekeznek lecsapni a legkülönfélébb előadókra egy-egy exkluzív kollab képében, ahogy azt amúgy bármilyen hírességgel tennék és tették is mindig, legyen szó színészekről, zenészekről, vagy modellekről. Ebbe a buliba nyilvánvalóan nem csak a high fashion divatházak szálltak be, hanem a streetwear, illetve a fast fashion is, mivel valakinek ki kell azt is szolgálnia, aki havonta a Spotify Premiumra kuporgat és néhanapján mellékesbe bebúrna valamit a kedvenc sztrímelt megmondóemberétől.
Itt leginkább
a Nike és az adidas nevei kerülnek elő, akik az egyszerűség és profitorientáltság jegyében legtöbbször sneaker kollabokkal,
vagy csak egyszerű „hordd a csukámat minden áldott kilépésedkor az utcára plíz” dílekkel jelentkeznek, mint ahogy teszi azt a pipás márka mostanában Drake-kel, vagy Travis Scottal, vagy tette az adidas, a Nike, meg a Reebok Kanye West-tel még a messiás komplexusos rapper fénykorában.
Apropó Yeezy: keresve se találhatnánk jobb példát arra, hogy egy saját márka mennyire jól tud működni, ha egy versenyképes, bejáratott név áll mögötte. Az adidas és Kanye szerelemgyerekeként indult vállalkozás mára szinte akár teljesen függetleníthetné magát atyjától, akkor is úgy kéne lapátolniuk a zsetont az utcáról, mint a zimbabwei hiperinflációban, mert a popkulturális beágyazódás ebben az esetben teljesen végbement.
De ezen kívül ott van még mondjuk a Shady Ltd. (Eminem), a Last Kings (Tyga), Trukfit (Lil Wayne), és még nagyjából kismilliárd kisebb-nagyobb brand, amiket természetesen leválasztunk a merchandise cuccokról, mivel az sose lesz a divat zászlóhordója, abban az esetben egy egyszerűbb marketing termékről van szó, míg egy saját márka túllép az adott előadón és egyeneságon erősíti a műfaj és az öltözködés közti relációkat.
Kulturális utcaharc
Ugyan a streetwear már jóval a hiphop előtt létezett, mégis rengeteg márka akkor került rivaldafénybe, mikor a különböző formációk és egyemberes alakulatok elkezdték hordani őket nem csak az életben, de a legkülönfélébb promóciós anyagokon anélkül, hogy feltétlenül zsíros szerződéseket kellett volna megköttetni a háttérben. Ennek ezek a márkák a fentebb említett okok miatt nyilván jobban örültek, mint luxusék, de az is elmondható, hogy nem csak brandek mentén határozható meg, hogy mit menőség hordani, hanem egészen az individuális ruhadarabok szintjéig.
Elég csak a hoodie + póló kombókra gondolni, ami úgy betonozta be magát a mindennapi viseletbe, hogy mára talán az is feledésbe merült, hogy kik popularizálták ezt a hullámot. Pedig egyes versenyzők egyenesen új szintekre is emelték a basic ruhatár ezen darabjait, ha például a Bape-t vesszük, vagy körülbelül bármit, amit az OFF-WHITE pakol a népek elé.
És ezzel meg is tettük a teljes utat, a kör ott zárul be, ahol az alacsony- és a magaskultúra összeér, aminek nagykövete egyértelműen a hiphop és az ahhoz kapcsolódó irányzatok.
Mostanában mindenhol azt vehetjük észre, hogy
a high fashion erősen rágyúr a streetwear megszilárdult elemeinek „kreatív” felhasználásra, olyan módon, hogy alapkellékeket áraznak be elérhetetlen összegekre. Ezzel teljesen elmossák a határt az amúgy ellentétes irányba haladó irányzatok között.
Ameddig a kétezres években még komoly harcok zajlottak afelett, hogy ezek a mocskosszájú rímbetyárok elkoptatják a koktélpartis, kifutós magamutogatást, addig ma már komoly üzletek köttetnek az OG influenszerek és az aranyba foglalt rongyrázók között. Ez mögött sok piacelemző és önjelölt okoskodó (lásd: mi) a streetwear lufi kipukkadását vizionálja, mert amikor már Virgil Abloh tervezett a Vuittonnak, akkor egy olyan klimaxot értünk el, ahonnan már csak lejjebb vezet az út. Most azonban – az apokaliptikus víziókat félretéve – örüljünk egy kicsit annak, hogy ez a zenei műfaj nemcsak az évezred divatházasságát hozta tető alá, de közben underdog szereplőből vált akkora kutyává, ami mindenkit csuklón harap, aki beugat.
