Az evolúciós biológia szakértői szerint a férfiak a nőket a külsejük alapján, míg a nők a férfiakat a kompetenciáik alapján tárgyiasítják. Azaz párválasztás során bizonyos kritériumokat vizsgálnak az ellenkező nemben, ami nem morális, hanem episztemológiai kísérlet, melynek sikeressége a válási rátákat tekintve 50-50. Hogyan teljesítenek ennek alanyaként azok a férfiak, akik a kinézetükkel még azt a minimumot sem hozzák, hogy az ördögnél egy fokkal szebbek legyenek? Milyen esélyeik vannak, ha nem izgatóan csúnyák, mint mondjuk Vincent Cassel, hanem valóban, és minden kétséget kizáróan ördögtől valóan néznek ki? Lehetnek mégis vonzók? Új női szerzőnk, Kessel Krisztina roppant szórakoztató, helyenként meghökkentően személyes részletekkel spékelt listája következik.
Az a feltevésem, hogy az ilyen férfiak hosszú távon csak olyan nőknek kellenek, akiknek valami miatt egyáltalán nem számít a külső. (Cserébe sokkal inkább számít valami más kompetencia, vagy annak hozadéka: a pénz.) A magam részéről alapból olyannyira nem vagyok ilyen, hogy 16 évesen egyszer hazáig követtem egy fiút, mert olyan szépnek találtam.
Mint egy héttel később kiderült, modell volt, és mint néhány további héttel később kiderült, meglehetősen buta. Így a kapcsolat rövid volt, de tanulságos.
A külső nem elég nekem sem, ahogy a legtöbb nőnek; de lehetséges egyáltalán vonzódás, ha a külső egyenesen mínuszos? Kivételes esetekben igen.
A következő úri- és vademberek fejét személy szerint éveken keresztül nem akarnám nézni, de szívesen vendégül látnám őket, kellő mennyiségű alkohol után, akár az ágyamban is. Hogy miért? Az talán kiderül, abból, hogy mi az, ami érdekes vagy vonzó bennük. Szubjektív lista következik.
#1 A vadállat: Klaus Kinski
A videót, amelyben a legendás némát színészóriás, aki egyébként törpe, egy hozzá képest enyhének számító dühkitörést produkál, a csodálatosan sztoikus Werner Herzog rendező narrálja (akinek elmélkedését a csirkék butaságáról semmi nem tudja felülmúlni a rendezői nyilatkozatok kánonjában, és ami azonnali megtekintést érdemel századjára is).
Kinski egy hatalmas legenda, nemcsak szülőhazájában, de az egész világon, és ezt tényleg nem csak annak köszönheti, hogy egyébként zseniális színész volt, ugyanis abból több is van, csak általában simulékonyabb a természetük. Fogalmam sincs, miért, de már kislánykoromban imádtam a fejét, ami úgy nézett ki, mintha betépett volna a Teremtő, amikor azt mondta, hogy legyen.
Kinskiben az a vonzó, hogy semmilyen gátat nem szab az őrületének és azt hiszi, hogy ez „belefér”. Érdekes módon, akik vele dolgoztak, szintén elfogadták a miniatűr vicsorgó színészdiktátor egomán tirádáit. Ahhoz, hogy valaki ezt meg tudja tenni embertársaival, és ők cserébe még csodálják is, valamit tudni kell.
Lehet, hogy ebben maga a bátorság a vonzó, hogy meg meri tenni – adódik a kérdés.
De a válasz az, hogy nagyon nem. Ha egy részeg ember őrjöng a sarki kocsmában, az taszító: az őrjöngésnek is meg kell adni a módját. Csak akkor működik kellőképpen, ha látjuk a paradoxot, hogy egy 50 kilós sápatag ronda csávó, akit bárki egy horgossal kiütne olyan hosszasan, megszakítások nélkül, a maga módján ékesen tudja nyomni a megalázó trágárságokat, mintha egy szkriptet mondana fel. Esetében a vonzalom forrása: az irigység erre a képességre.
#2 A bátor neurotikus: Lars von Trier
Bár Trier nem olyan mértéktelenül csúnya, mint a többi versenyző, azért egy dologban, ami számít, mégis vezet: rémes alakja van. A filmművészet szerintem legjobb rendezője néhány hónappal ezelőtt a privát Instáján felhívást tett közzé, amelyben társat keres: felsorolta, hogy gyógyulófélben levő alkoholista, a mentális egészsége sincs rendben, valamint parkinsonos.
Tinikorom óta követem a munkásságát, tehát mindig is tisztában voltam vele, hogy nem egy Ryan Gosling, de még így is sokkolt, hogy mit tett vele az idő, illetve a betegség. Ettől függetlenül, azonnal írtam is neki, hogy barátnőnek ugyan nem, de ápolónak megyek, ha tíz-tizenöt év múlva kéne majd.
Az év egyik nagy öröme volt, hogy erre még egy udvarias elutasítást is kaptam.
Azonban ha csak egy kicsit fiatalabb lenne a saját apámnál, akkor mentem volna. Az összes rondaférfi közül Trier az egyetlen, akit minden fajta kritikára képtelenül csodálok. A többi esetében az az érzésem, hogy ha nem is olyan jól, mint ők, vagy olyan durván, mint ők, de én is képes vagyok arra, amitől ők különlegesek. Trier esetében senki, megközelítőleg sem tudja azt csinálni, amit ő.
#3 A nemes idióta: III. Károly
A britek királya sok szempontból igazán nevetséges figura, sőt végiggondolva szinte semmi nincs benne, ami ne lenne az. Számtalan kínos sztoriját ismeri a fél világ, és nem átalott arról is halálosan komolyan beszámolni, hogy kávés beöntéseket lő a hátsó felébe. Életének legnagyobb részében az volt a feladata, hogy a királynőnek a fia legyen, és ez meg is látszott rajta: realitástól teljesen elszakadt, és ezt meggyőződéssel képviselő ronda férfiról beszélünk.
Szegény Károly apja kifejezetten helyes volt, az anyja sem volt csúnya, de rajta nyilvánvalóan kiütköztek a Windsor család belterjes házasodási szokásainak következményei. Annyit megtehetett volna, hogy a fülét a fejéhez közelebb műtteti, de nem, neki nem volt rá szüksége.
A külsejét tekintve annyit meg kell hagyni, hogy fiatalkorában a lehengerlően csúnya feje egészen pompás testen ült.
Hasonlóan Kinskihez.
Károlyban is az a vonzó, hogy az ember azt gondolja, hogy ilyen egyszerűen nem létezik; és akkor kiderül, hogy de igen, és ami pedig érdekes, az, ha férfiból van, potenciálisan lehet szexuálisan vonzó: ebben az esetben valószínűleg azért, mert az ember szívesen móresre tanítaná.
#4 Az antihős: Slavoj Žižek
Megállás nélkül szipog, hortyog, fröcsköl a nyála, hurutosan köhög, izzad és még kövér is. A szlovén Tamás Gáspár Miklós azonban rendkívül népszerű, és meggyőződésem, hogy annyi entellektüel kékharisnyát vihetne ágyba, amennyit még Faludy György is szégyellt volna. Miért? Hát ebből a videóból kiderül:
Az amcsik veszélyesnek tartják, mert még mindig nem jutottak túl a kommunizmusparájukon, de Žižek alapvetően borzasztóan szerethető figura, mert/pedig mindent utál: az „I hate life” és az „I’d prefer not to” csak a jéghegy csúcsa azoknak a szlogenszerű dolgoknak, amik kibuknak belőle.
A punkattitűd alapvetően vonzó, bár nem vagyok benne biztos, hogy minden nőnek az, viszont még sokkal inkább érdekes, ha egy akadémikusból tör elő, nem pedig egy mezei rocksztárból.
Utóbbinál alapvető elvárás, hogy szabotálja saját magát, különben éppen azzal szabotálja magát, hogy nem teszi.
Egy filozófustól viszont óvatoskodást, visszafogottságot, rendezett gondolatokat és külsőt várnánk. Žižek ennek az antitézise, és minden, ami valaminek az antitézise, az megkívánja, hogy eljussunk a szintézishez.
#5 A pokolba ingázó: Nick Cave
Nick Cave-nek nagyon szép szeme van, de nincs álla. Nem az, hogy kicsi, gyakorlatilag nincs; ilyen szempontból veri még Vlagyimir Putyint is. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, nem szép, nem átlagos, hanem ronda. Viszont: egy olyan világhoz van hozzáférése, amihez nekem nincsen. Ez persze sok csúnya emberről elmondható, ettől még nem fogom vonzónak találni őket.
Cave azért lehet férfiként vonzó, mert speciálisan olyan dologról és olyan perspektívából kommunikál, ami megérzésem szerint férfidolog.
Nehéz lenne Cave dalszövegeinek témáját egy bekezdésben összefoglalni, de mintha az élet fájdalmas oldalát tudná olyan módon megragadni és esztétizálni, hogy az embernek egyenesen megjön a kedve, hogy eltöltsön némi időt a pokolban.
Egyszer egy Pecsa-koncerten Cave megfogta a kezemet. Akkoriban még bajusza is volt, ami különösen röhejesen nézett ki, mégis úgy éreztem, hogy Cave keze, amit megfogtam, az Isten lába.
#6 A bűntelen vesztes: Shane MacGowan
Alapvetően nincs messiáskomplexusom, és egyáltalán nem találom érdekes feladatnak, hogy egy, a világot és az életet kezelni képtelen férfit babusgassak. Van, azonban az a szint a férfiszánalmasságot tekintve, ahol ez valódi kihívás lenne. Ez pedig a Shane MacGowan-szint. MacGowan bárki és bármi is lehetett volna, B-listás rocksztáron túl, ha nem gyakja le a testét mindenféle szubsztanciával gyerekkora óta.
Ugyanakkor az az egyenesség, ami a Pogues frontemberéből áradt a saját lúzerségével kapcsolatosan is, megkapó.
Fogatlan csúnyasága egyenesen transzcendens volt, és érdekes vállalkozás lett volna megküzdeni helyette is a kaszással.
#7 A test diadala: Jeremy Allen White
Jeremy Allen White amerikai színész, Calvin Klein számára készült reklámfotója nemrég hatalmasat ment, és ahogyan nők millióinak, úgy engem is arra késztetett a hüllőagyam, hogy
azonnal teherbe kell esni.
Addig azonban nem mentem el, hogy leguglizzam a csodás fotó alanyát, ellenben egyszer csak megláttam valami díjkiadóról készült videón, és emlékezetem a nevére.
Megállapítottam, hogy azzal a reklámmal átvertek, manipuláltak és csőbe húztak, mert a színész inkább hasonlít egy meglepett, agresszióra hajlamos pontyhoz, mint bármi máshoz.
Az ok, amiért mégis vonzó, a kitörölhetetlen első benyomás. Ha a fejét látom meg először, biztos, hogy továbbgörgetem a testét. Most már persze késő: az ominózus fotó hatására akár egy Zeppelin is lehetne a feje helyén, akkor is tetszene.
#8 A kétségtelen győztes: Michael Schumacher
1994-ben, kislánykoromban nagy Forma 1-rajongó voltam. A testvéremmel együtt drukkoltunk: ő Schumachernek, én Sennának, mert Senna szépséges volt, és még sok minden egyéb is; többek között még abban a szezonban meghalt a pályán, így maradt Schumacher.
Én már akkor azzal voltam elfoglalva, hogy hogyan lehet valaki ennyire végtelenül ronda, de az volt a közmegegyezés, hogy nem egy szépség, de nem is ronda. Én tartom, hogy Schumacher a valaha élt emberek egyik legszerencsétlenebb arcúja volt, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna vonzó.