Ha unod a modern horrorfilmeket, és már rommá nézted a kötelező alapvetéseket, itt van jópár egészen különleges rémfilm. (Ahogy az első horrorfilmes összeállításunkat, ezt is főmunkatársunk, az az NLD jegyzi, aki maga is gyakorló horrornovella-szerző, műveit itt és itt olvashatod.)
Bár manapság a horror többedik reneszánszát éli, és évente érkeznek figyelemre méltó, igényes művek a zsánerben – a világ minden tájáról –, ritka köztük az igazi gyöngyszem: kevés olyan emlékezetes horrorfilm készül, amely felveszi a versenyt a klasszikusokkal. De mi van akkor,
ha valaki már százszor látta Az ördögűzőt, a Psychót, a Sikolyt és a Halloweent?
Összeszedtünk néhány olyan klasszikus, fontos horrorfilmet, amelyet mindenképp megéri végigborzongania azoknak, akik jobban elmerülnének a vérben, szörnyekben és sikolyokban gazdag zsánerben.
#1 Ne nézz vissza! (Don’t Look Now)
Nicolas Roeg 1973-as filmje mai szemmel is rendkívül nyugtalanító: egy házaspárról szól (Donald Sutherland és Julie Christie), akik egy családi tragédia után az olaszországi Velencébe költözve próbálnak új életet kezdeni, azonban egy váratlan találkozás és egy gyilkosságsorozat mindent megváltoztat.
Daphne du Maurier azonos című novellájának adaptációja percenként borzolja az ember idegeit: a nyomasztóan filmezett vízivárosnak és a speciális vágásoknak köszönhetően a néző – a szereplőkhöz hasonlóan – nem tudja, kiben bízhat és kiben nem, így
az egész alkotást belengi a paranoia, amelyet nem oldanak fel a sokkoló végkifejletig.
Nem mellesleg van a filmben egy ikonikussá vált szexjelenet, melyről többen azt hitték – hiába bizonygatták a stábtagok az ellenkezőjét –, hogy a főszereplők nem színleltek, hanem valóban egymásnak estek az ágyban. Julie Christie akkori férje, a híres filmszínész Warren Beatty annyira komolyan vette a dolgot, hogy egy bulin ököllel ment neki emiatt a nála jóval kisebb Nicolas Roeg rendezőnek.
#2 Tágra nyílt elme (From Beyond)
H.P. Lovecraft a horrorirodalom meghatározó (egyben megosztó) alakja, akinek a művei mai napig inspirálják a szárnybontogató és befutott írókat egyaránt. Történeteiből számos jobb-rosszabb adaptáció készült, és a Tágra nyílt elme is ezek közé tartozik – legalábbis papíron.
Stuart Gordon és Brian Yuzna 1986-os filmje – szintén ők készítették a Re-Animator című, kiváló Lovecraft-újraértelmezést – ugyanis csak ihletet nyert az író egyik novellájából, aztán saját képükre formálták azt. (A hardcore Lovecraft-rajongók közül ezért sokan fújnak a Gordonra és Yuznára, mert tiszteletlennek érzik a filmjeiket.)
Lassan építkező, hátborzongató kozmikushorror-sztori helyett teljesen agyament, rendkívül undorító, néha zsigerien félelmetes, testhorrorelemekkel operáló filmet raktak össze, fillérekből, lenyűgöző(en gusztustalan) praktikus effektekkel.
A 85 perces film szinte rögtön beindul, és azután csak fokozza a tempót egészen az eposzi fináléig. A sikolykirálynő Barbara Crampton és Jeffrey Combs párosa pedig – mint mindig – fantasztikus.
#3 Porontyok (The Brood)
A kanadai testhorrorkirály-rendező, David Cronenberg (Videodrome, A légy, Erőszakos múlt) egy húzós válás után úgy döntött, dühét és csalódottságát celluloidformában dolgozza fel, így alkotva meg életművének (egyik) legjobb filmjét. A Porontyok lassan építkezik, sokáig bizonytalanságban hagyva a nézőt, de
aztán rálép a gázra, és bizarrnál bizarrabb jelenetekben mutatja be, milyen kártékony lehet az őrült szülői ragaszkodás.
A mocskosul erős lezárás pedig mai szemmel nézve is megbotránkoztató.
#4 Deadline
Az 1980-as Deadline – amelyben a Porontyokkal befutott kislány, Cindy Hinds is fontos szerepet játszik – rendhagyó film: tele van az érára jellemző teljesen bizarr, vérmocskos szegmensekkel (vérszomjas apácák!), ennek ellenére
mégsem színtiszta horror, hanem inkább szívfacsaró dráma.
A történet egy horroríróról (Stephen Young) szól, aki munkája miatt teljesen elhanyagolja a családját, ez pedig szörnyű következményekkel jár. A Deadline hányatott sorsú film, amelyet elkészülte után öt évig nem tudtak bemutatni, és hamar eltűnt a süllyesztőben, de szerencsére ma már egyre többen ismerik fel erényeit.
#5 Jelenség (Phenomena)
Dario Argento elsősorban kitűnő giallo–filmjeiről (lényegében az olasz thrillereket nevezik így) és Sóhajok (Suspiria) című, természetfeletti horrorjáról híres, azonban a filmográfiájában több olyan minőségi alkotás is akad, amely sajnos nem került reflektorfénybe.
Ilyen a gyönyörűen fényképezett, 1985-ös Jelenség is, amely ugyan tartalmaz giallo-elemeket, de alapvetően természetfeletti horror, tele elszállt, mégis félelmetes momentumokkal. Argento folyamatosan fokozza az őrületet, és amikor már azt hinnéd, nincs tovább,
tizenkilencre lapot húz, és bead egy olyan finálét, aminek papíron nem kéne működnie – mégis sikerül lehoznia.
Nem mellesleg ebben a filmben játszott először főszerepet a csodálatos Jennifer Connelly, mellette pedig a Halloweenből jól ismert Donald Pleasence is felbukkan – rengeteg rovar és egy híressé vált majom társaságában.
#6 Az élőhalottak visszatérnek (The Return of the Living Dead)
George A. Romero Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead) című, 1968-os horrorja ugyan nem az első zombifilm (a filmtörténészek az 1932-es, Lugosi Béla főszereplésével készült White Zombie-t tartják az alzsáner legelső mozgóképes alkotásának), azonban ez az a mű, amely berobbantotta a járkáló élőhalottas mozikat Amerikában, és számos filmkészítőnek adott sorvezetőt saját zombis alkotásának elkészítéséhez.
Ezek közé tartozik az 1985-ös Az élőhalottak visszatérnek is, amely konkrétan címmel hivatkozik is Romero opuszára, és azt állítja, hogy a film igaz történet alapján készült,
aztán pedig hamar kiderül, hogy az agyra éhes élőhalottak sztorija még korántsem ért véget.
Dan O’Bannon (az Alien írója) azonban nem másolni akarja a hatvanas évekbeli klasszikust: véresen komoly, megrázó film helyett teljesen eszelős horrorvígjátékot készített, amelyet nem lehet elégszer újranézni. Az a film, amit a legjobb haverokkal nézni, együtt röhögve a mesterien megírt, morbid marhaságokon és álmélkodni a világ legindokolatlanabb filmes meztelen jelenetén (a mindig remek Linnea Quigley előadásában).
Ebben az alkotásban szerepel a valaha megalkotott egyik leghíresebb zombi, Tarman is: az emlékezetes fizimiskájú szörnnyel indult az agyzabáló élőhalottak toposza (előtte még nem voltak ilyen válogatós gourmet-k, és más testrészekből is bőven falatoztak).
#7 Az ártatlanok (The Innocents)
Henry James 1898-as, A csavar fordul egyet (The Turn of the Screw) című kisregényét legalább húszszor (!) feldolgozták már eddig mozgóképes formában – például Mike Flanagan is újraértelmezte a A Bly-udvarház szelleme (The Haunting of Bly Manor) című Netflix-sorozattal –, azonban a közvélemény (és amúgy ezen sorok írója) szerint is
Jack Clayton 1961-es filmje a legjobban sikerült adaptáció.
A fekete-fehér, gótikus pszichohorrorfilm idegtépően lassan bontakozik ki, és a néző gyomrát már az elején is szorítja a nyugtalanság, amely aztán hamar félelemmé, majd rettegéssé alakul. A Deborah Kerr főszereplésével készült Az ártatlanok nemcsak a kísértetházas alzsáner egyik legkiválóbb darabja, de sokak szerint a világ egyik legijesztőbb horrorja – hiába múlt el hatvanéves, még most is simán befosatja az embert.
#8 Dellamorte Dellamore (Dellamorte Dellamore/Cemetery Man)
Az olasz Michele Soavi – aki Dario Argento mellett tanulta ki a szakmát – 1994-es filmje egy rendhagyó, zsánereken átívelő, iszonyatosan abszurd és közben torokszorítóan szomorú alkotás egy temetőőrről (Rupert Everett), akinek az a feladata, hogy egy jól irányzott fejlövéssel/baltacsapással helyükre tegye a sírokból időnként kibotorkáló, újraéledt halottakat.
A férfi élete magányos, csupán csekély értelmű segédje van mindig mellette, legjobb barátja pedig egy ügyintéző, akivel legtöbbször csak telefonon tartja a kapcsolatot. A helyzet azonban megváltozik, amikor szerelmes lesz – ezután
egymást követik a bizarr, sírva röhögős, álomszerű jelenetek, a néző pedig sosem tudja, mire számíthat a következő pillanatban.
A Tiziano Sclavi képregényalkotó – a magyarul is olvasható,, fantasztikusan jó Dylan Dog sorozat szerzője – sztorijából készült, szürreális és melankolikus Dellamorte Dellamore egyedi szerzői remekmű, amelyhez nincs hasonló a filmtörténelemben, és minden megtekintésnél tartogat valami újdonságot az embernek. Nem véletlenül Martin Scorsese egyik kedvenc filmje.
Ha inkább a modernebb rémfilmeket részesíted előnyben: