Önfeláldozó férfibarátságok, sírig tartó szerelmek, hősies vérontás – ha már láttad az összes nyugati lövöldözős-bunyós alapvetést, érdemes Kelet felé tekintened. Hoztunk 8 karfamarkolós klasszikust Hongkongból, amelyeket szerintünk minden akciófilmrajongónak javallott beadni.
Ha valaki még nem látott hongkongi akciófilmet, valószínűleg tátva marad a szája az elsöprő, mégis poétikus, lenyűgözően megkomponált brutalitás láttán: nem véletlen, hogy az amerikai filmrendezők időről időre visszatérnek az ázsiai klasszikusokhoz ihletért. Azonban a nyugatiak természetesen nem tudják lehozni azt festői őrületet, amelyet az úgynevezett heroic bloodshed (hősies vérontás) alzsánerébe tartozó alkotásokban látni.
Úgyhogy ha unikális akciófilmeket keresel, amelyekben az érzelmektől nem félve (sőt: néha melodramatikusan), repkedő golyók közt mesélnek a hősiességről, maszkulinitásról, barátságról, családról és lojalitásról, akkor
mindenképp megéri elmerülni a HK-akciómozik neonfényes, überstilizáltan erőszakos világában.
Fontos: Bruce Lee és Jackie Chan klasszikus filmjei direkt nem szerepelnek a listán. Természetesen imádjuk őket, azonban ezeket aránylag sokan ismerik – inkább olyan gyűjtéssel készültünk, amelyen itthon egy fokkal kevésbé ismert, de még viszonylag könnyen levadászható akciómozik szerepelnek. Több film például fullosan elérhető a Youtube-on angol felirattal – ezeket természetesen beágyaztuk a cikkbe.
Az alkotásokat nem rangsoroltuk, mivel mindegyik nagy hatású, mérvadó mestermunka, különböző értékekkel – kronologikus felsorolással készültünk.
#1 Lángoló város (City on Fire, 1987)
Oké, kezdjünk a kötelező triviával: Quentin Tarantino ebből a filmből nyúlt nyert ihletet a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) készítésekor – azonban Ringo Lam remekműve
nem csak a géppuskaszájú exvideótékás miatt érdemes a figyelemre.
Egy csoportos rablás során egy bűnöző meggyilkol egy beépített zsarut, a rendőrség pedig ezek után minden erejével azon van, hogy megtalálja a bandát. Az egyik felügyelő ezért arra kéri legjobb emberét, az aranyszívű csajozógép Ko Chow-t (Chow Yun-fat), hogy épüljön be a csapatba, és buktassa le a banditákat.
Ezek után persze minden elcsesződik, ami elcsesződhet: nemcsak Ko Chow magánéletét tépázza meg az akció, de a küldetés során összehaverkodik az egyik bandataggal (Danny Lee) is, így választania kell a bajtársiassága és a hivatása közül.
Lam kőkemény, görög tragédiákat idéző, de pátoszmentes eposzában nincsenek hősök, és összemosódnak az oldalak: a kopók sokszor nagyobb rohadékok, mint a gazemberek, a bűnözőkről pedig néha kiderül, hogy kíméletlenségük és kisiklott életpályájuk ellenére vérkomoly elvekkel bírnak.
A Lángoló városban néha megjelenik a remény és az emberség egy-egy komikus betét vagy bromance-jelenet erejéig, azonban mivel nem egy hollywoodi akciófilmről van szó, végig érezni, hogy bármi is lesz a végkimenetel, mindenki csak veszíthet.
#2 The Big Heat (1988)
Hányatott sorsú akcióthriller: a filmmogul Tsui Hark (Peking Opera Blues, Kínai történet) először producerként felügyelte a filmet, és Andrew Lamra bízta a rendezést, aztán kirúgta Lamot, akitől Johnnie To vette át a stafétát – majd Hark a forgatás nagyját levezényelő Tót is kipenderítette, és maga fejezte be a filmet.
Ezek után nem meglepő, hogy a The Big Heat dramaturgiailag kissé faramuci – To szerint Hark szinte naponta átírta a forgatókönyvet –, azonban mivel nyaktörő tempót diktál,
az első pillanatban torkon ragadja a nézőt, és a következő másfél órában szinte alig hagyja levegőhöz jutni.
A sztori nem fontos (zsaruk üldöznek gengsztereket, akik meg akarnak gazdagodni, mielőtt a britek visszapasszolják Kínának Hongkongot), itt minden az akcióról szól.
Dühös, felfegyverzett férfiak, akiket semmi nem tántoríthat el attól, hogy megbosszulják meggyilkolt bajtársaikat: a film véletlenül sem finomkodik, patakokban folyik a vér, és senkit sem véd plot armor, bárkit eltalálhat egy eltévedt golyó. Kaotikus pokoljárás – ahogy azt csak Hongkongban tudják.
#3 A bérgyilkos (The Killer, 1989)
John Woo talán a leghíresebb hongkongi rendező – a kiváló, főleg művészfilmekben utazó Wong Kar-Wai mellett –, aki meghatározó klasszikusokat tett le az asztalra szülőhazájában, mielőtt összecsomagolta volna vérfoltos batyuját, hogy Hollywoodban próbáljon szerencsét.
Mesteri akcióthrillere – ahogy a címből leszűrhető – egy bérgyilkosról (Chow Yun-fat) szól. A részben Jean-Pierre Melville A szamuráj (Le Samourai) és Martin Scorsese Aljas utcák (Mean Streets) című klasszikusai ihlette mesterműben már megjelenik a rendezőre jellemző összes stílusjegy, amelyeket később az amerikai filmjeiben (például az Ál/arcban vagy a Mission: Impossible 2-ben) maxolt ki: a lenyűgözően koreografált akciójelenetekben lassítva röpködnek a fehér galambok, miközben
öltönyös férfiak a levegőben vetődve egyszerre két, szinte kifogyhatatlan tárú pisztolyból szórják a golyót ellenségeikre.
A film modernkori asszaszinja – aki csak rosszarcokat tesz el láb alól – mindig megbízhatóan osztja a halált, azonban egy küldetése során bakot lő: egy bárban zajló leszámolás során véletlenül megsebesíti a klub énekesnőjének szemét.
A lánynak a sérülés miatt szemműtétre van szüksége, különben hamarosan megvakul – és mivel Esmeraldával ellentétben senki sem szervez neki adománygyűjtést, a bérgyilkos, hogy jóvátegye a malőrt, elvállal még egy utolsó melót, hogy összeszedje a pénzt a beavatkozásra.
Azonban, ahogy az a fikciós történetekben megszokott, a végső megbízás nem megy zökkenőmentesen: hősünknek egyszerre kell felvennie a harcot az utána kajtató rendőrökkel és bűnözőkkel.
A kezdetben magányos farkas gyilkos sztorija hamarosan szerelmi történetbe fordul, majd szinte észrevétlenül buddy-akciófilm lesz belőle – azonban ezek a váltások teljesen organikusan illeszkednek a cselekménybe. Yun-fat és Danny Lee a Lángoló városhoz hasonlóan ismét rabló-pandúr párost játszanak, ezúttal azonban fordított felállásban.
Az A bérgyilkos az egyik legjobb film, ami a férfibarátságról készült – és senki nem olyan menő, mint a Wayfarer-napszemüveges, sötét öltönyös, bajszos Yun-fat, ahogy böszme távcsöves puskával csipázik motorcsónakjáról.
A magyar-angol cím amúgy kicsit snassz, az eredeti (喋血雙雄) sokkal kifejezőbb: körülbelül azt jelenti, hogy Vérmocskos páros.
A filmben 149-en harapnak fűbe, és – egy szívrohamot leszámítva – jellemzően ólommérgezés vagy robbanás okozza a halálukat. Ha már ólom: A bérgyilkosban van
minden idők legférfiasabb lőttseb-kezelési jelenete – puskaporral és cigarettával. Ne próbáld ki otthon.
Érdekesség, hogy az utcai jeleneteket többnyire engedély nélkül forgatták, a járókelők pedig azt hitték, valódi rablásokról van szó, és rendőrt hívtak a stábra. Szerencsére a kiérkező zsaruk nagy Woo-rajongók voltak, így hagyták dolgozni a mestert.
#4 A fegyverek istene (Hard Boiled, 1992)
John Woo még összehozott egy utolsó filmet Hongkongban, mielőtt Amerikába költözött – ez lett az A fegyverek istene. Pazarul sikerült a búcsú a különleges közigazgatási területtől – sokak szerint minden idők egyik (?) legjobb akciófilmjét sikerült megalkotnia. A rendező hallgatott kritikusaira: sokan ekézték, hogy korábbi mozijaiban glorifikálja a gengsztereket, ezért úgy döntött, hogy
hongkongi hattyúdalában a gazfickók helyett a rendőrséget dicsőíti.
Így született meg a nagyivó, szabályokra fittyet hányó, szabadidejében klarinétező, Tequilának becézett Yuen Ho-yan felügyelő (Chow Yun-fat) figurája. A kemény nyomozót részben Piszkos Harry és Bullitt inspirálta, azonban
Ho-yannak nincsen karó a seggében, így sokkal szerethetőbb amcsi felmenőinél.
A sztoriról sokat nem mondanánk – főleg, hogy Woo-ra jellemzően módon filmezés közben alakult ki a szkript –, elég annyi, hogy itt is beépített rendőrös-triádos cuccról van szó, amelyben a rendező tényleg elmegy a falig. A film csúcspontja egy körülbelül 40 perces (!) akciójelenet, amelyben sikerül totálisan leamortizálni egy kórházat – és ahogy a HK-sztoriknál szokás, a betegek sincsenek biztonságban. Sőt.
Bár a film talán érzelmileg egy fokkal kevésbé stramm, mint A bérgyilkos vagy Woo 1990-es remekműve, a háborús elemekkel operáló Golyó a fejbe (Bullet in the Head), adrenalinpumpáló akciójeleneteivel – 309-en (!) hagyják ott a fogukat a filmben – etalonnak számít a műfajban.
Készült hozzá folytatásként egy Stranglehold című, kimondottan klassz videójáték is 2007-ben, amely Tequila újabb ólomzáporos kalandjait meséli el. A projektet maga Woo felügyelte, és természetesen Yun-fat szinkronizálja játékbeli felügyelőt is.
#5 A Hero Never Dies (1998)
Johnnie To talán legjobb művét akkor érdemes igazán megnézni, ha az ember már látott néhány heroicbloodshed-mozit, ugyanis az A Hero Never Dies gyakran parodizálja az alzsáner toposzait – miközben egyszerre tiszteleg is a vérgőzös hongkongi akciófilmek előtt.
A történet két rivális bűnözőről (Leon Lai és Ching Wan Lau) szól: ugyan ellenséges gengszterfőnököknek melóznak, sokéves, mindent kibíró barátságot ápolnak. A tesztoszteronfűtötte banditák szabadidejükben előszeretettel futnak össze egy-egy durván túltolt metaforikus farokméregetésre:
ha arról van szó, szétverik egymás lakását, és akár a kocsijukat is lezúzzák, hogy bizonyítsák tökösségüket.
A két arc azonban komoly csávába kerül, amikor főnökeik összeállnak, cserben hagyva korábbi jobbkezeiket. Csak barátnőik (Fiona Leung és Yoyo Mung) önfeláldozó szeretetének köszönhetik, hogy életben maradnak – és természetesen bosszúra szomjaznak.
A Hero Never Dies tele van abszurd jelenetekkel, amelyekkel To dekonstruálja a hasonló alkotások jellegzetességeit, azonban nem esik át a ló túloldalára, és nem fordul öncélú paródiába a dolog: az elszállt akciójelenetekkel teli film nemcsak humorával és kúlságával rántja be a nézőt, de emocionálisan is odaver.
Akad benne például egy brutális gyomrossal felérő, torokszorító, mégis visszafogott haláljelenet, amely – mindenféle explicitség nélkül – örökre beégeti magát az ember retinájába.
#6 A misszió – Halott üzlet (The Mission, 1999)
Johnnie To mozijában az öreg triádfőnök túlél egy durva merényletet, ezután pedig felbérel öt testőrt, hogy védjék meg őt az életére törő gyilkosoktól. A szakemberekből összeverbuvált csapatban akad gengszterkedő nightclub-tulaj, feltörekvő bűnsegéd, mesterlövész exstrici, magányos fegyverszakértő és hidegvérű mesterfodrász (!) is. A munkatársakból hamarosan haverokká, majd barátokká válnak, azonban a meló próba elé állítja őket.
Bár a film bővelkedik az izgalmas golyózáporos snittekben – amelyek a John Woo-féle akcióbalettekkel ellenben szinte realisztikusak és statikusak –, a legemlékezetesebb jelenetben senki sem süti el a pisztolyát: a vérprofi, rezzenéstelen arcú testőrök a papírgalacsin-focival múlatják az időt, miközben az irodai folyosón várják, hogy főnökük befejezze a mítingjét.
A rövid életkép közelebb hozza a nézőhöz a karaktereket, egyszersmind bemutatja, hogyan kovácsolta őket barátokká a közös meló:
szavak nélkül, nézésekből is megértik egymást.
A HK-akciófilmek jellemzően finoman szólva sem a naplementében elvonulós eszképizmust képviselik – A misszió viszont kimondottan feelgood-mozi, amit bármikor szívesen letol az ember.
#7 Szigorúan piszkos ügyek (Internal Affairs, 2002)
A Szigorúan piszkos ügyek annyira bejött Martin Scorsesének, hogy A tégla (The Departed) címmel remake-elte a sztorit – azonban hiába zseni Scorsese, hiába az Oscar, az OG-film bizony durván odaveri az újraértelmezést, így
akkor is feltétlenül ajánlott megtekinteni a hongkongi alapdarabot, ha már milliószor láttad az amerikai verziót.
Andrew Lau és Alan Mak csodálatosan fényképezett kultuszmozija – amely kis buddhizmussal meghintve, finom allegóriával mesél a hongkongi lakosok kínai visszacsatolás utáni idegőrlő identitásválságáról – amely egy dupla beépülés történetét meséli el.
Egy ifjonc zsaru (Tony Leung) beépül a triádba, míg szinte vele egyidőben egy fiatal gengszter (Andy Lau) beáll a rendőrök közé, hogy főnökének kémkedjen. Ennél többet nem érdemes tudni a fordulatos sztoriról, amely elsöprő érzelmi összetettséggel regél a hűségről, barátságról, családról, lojalitásról, árulásról, nyugtalanságról – és a végtelen szenvedésről.
#8 SPL: A bosszúhadjárat (SPL: Kill Zone, 2005)
Egy agytumorban szenvedő, a törvényt kissé nagyvonalúan kezelő zsaru (Simon Yam) visszavonulása előtt szeretné rács mögé csukatni ősellenségét, a mindenható gengszterfőnököt (a legendás Sammo Hung) – csapatának a-cél-szentesíti-az-eszközt modus operandija viszont nem annyira fekszik az utódjának, a 10/10-es bőrzakóban nyomuló Donnie Yennek.
Az amúgy képregényesen elnagyolt történet érdekessége, hogy javarészt apák napján játszódik: ezt kihasználva különböző apa-gyermek dinamikákat mutat be, hogy demonstrálja, mennyire meghatározó tud lenni egy ember életében az apai nevelés (vagy épp a hiánya).
Persze azért nem sématerápiával felérő, transzgenerációs átadásokat és kötődéstípusokat kutató alkotásról van szó,
ennyire azért nem megy mélyre a film, de kimondottan érdekes dolgokat vet fel.
Az SPL még a HK-filmekhez képest is bizarr befejezést kapott, ami mégis működik, mert passzol a film túlzásoktól hemzsegő világához.
A listán szereplő többi alkotáshoz képest viszonylag szűkmarkúan bántak az akciójelenetekkel: ennek oka, hogy az SPL-t eredetileg krimi-thrillernek szánták. Csak akkor változtattak a koncepción, amikor Donnie Yen (aki az utóbbi időben inkább hollywoodozik, például a Zsivány Egyesben vagy a John Wick 4-ben láthattad, ahogy nem lát) beszállt a produkcióba.
Yen nemcsak színészként, hanem akciókoreográfusként is beleadott mindent, és sikerült elérnie, hogy bővítsék a büdzsét, így belefért két extra akciójelenet. Az egyikben természetesen a kungfu nagytesójának tartott Sammo Hung is demonstrálja, hogy masszív felépítése ellenére villámgyorsan megreguláz bárkit – azonban
az SPL tetőpontja nem a finálé, hanem Donnie Yen és Wu Jing kés vs. viperás, csonttörős csörtéje.
Ha a teljes filmet esetleg nem adnád be, a jelenetet akkor is érdemes csekkolnod, mivel minden idők egyik legjobb sikátoros bunyójáról van szó (természetesen Roddy Piper és Keith David napszemüveges marakodása mellett).