A nemzetközi nőnap ellentmondásos ünnep, ami eredetileg a női egyenjogúság napjaként indult még 1917-ben, de mostanára – miután a női jogok tekintetében, legalábbis a nyugati világban meglehetős előrelépések történtek – némileg átalakult a nők afféle általános, egyben kötelező felköszöntésévé. Ezzel az „elmosódással” aztán némileg jelentőségét is vesztette az egész, férfitársaink többsége is inkább csak letudja, de mi nem így szeretnénk. Bemutatjuk inkább Jenette Vasquez közlegényt, Kathrine Switzer maratonfutót, Delia Derbyshire és Lzzy Hale zenészt.
Három szerkesztőnk és egy főmunkatársunk nőnapi vallomása következik egy-egy olyan nőről vagy nőalakról, akire felnéznek.
Duncan – Jenette Vasquez közlegény
Amikor James Cameron még nem azon nyavalygott, hogy a tesztoszteron méreg, amit ki kell izzadnod a szervezetedből, még képes volt erős karaktereket írni közhelyesség nélkül. Az 1986-os Aliens (A bolygó neve: Halál) Vasquez közlegénye még nem női privilégiumokért harcolt, hanem az egyenlő kockázat jogáért.
Érdemei, önfeláldozó hősiessége és megismételhetetlen karizmája miatt a filmtörténet egyik legikonikusabb mellékszereplője lett. Vasquez a sértődés helyett odab.szó, a gúnyolódásra szellemes riposzttal válaszoló amazon, aki a tiszteletet nem gyermeteg követelőzéssel, hanem egyenrangúságának demonstrálásával vívta ki.
A zabolátlan női energia, ami nem kér kiváltságokat, ha bátorsága a halállal szemben megmérettetik. Páratlan fegyelmű, a legkegyetlenebb vészhelyzetben is helytálló, fantasztikus nő, halála pedig a ’80-as évek sci-fijeinek fenyegető kiszámíthatatlanságában válhatott igazán kultikussá.
A saját magát egy katonatársával az alagútba berobbantó, az utolsó töltényig a fájdalomtól visítva is harcoló fenevad, a sebesült Vasquez, aki egyetlen pillanatig sem picsogott, de fél méterről szájba lőtte a savat okádó monsztrozitást, gyerekkorom egyik legizgalmasabb és legfontosabb figurája volt.
Az alkotó nem akarta többnek mutatni férfi társainál, éppen ezzel emelte fel: Vasquez nőként volt pontosan ugyanannyi, mint a többi marcona veterán; a katarzist pedig férfi és nő marokba szorított gránátja katalizálta felemelő szimbolikával.
Utolsó mondata, a „you always were an asshole, Gorman” beleégett az emlékeinkbe.
Lakinger Béla – Kathrine Switzer
Nemhogy ma, de már a nyolcvanas években is nevetségesnek tűnhetett volna a kérdés, hogy le tud-e futni egy nő egy maratont, mert hát nyilván, akár sokkal hosszabb távot is. Valójában nem sokkal több mint fél évszázada történt meg először, hogy egy nő hivatalosan végigfutott egy versenyt, és nem volt könnyű kiharcolnia a lehetőséget.
Kathrine Switzer fű alatt, keresztnevéből csak a kezdőbetűt leírva nevezett be az 1967-es Boston Marathonra, de a versenyigazgató, Jock Semple futás közben kiszúrta, és le akarta tépni a rajtszámát. Edzőjét, Arnie Briggst félrelökve rontott rá Switzerre, akit a barátja, Thomas Miller saját testi erejét kihasználva mentett meg. Konkrétan egy bodicsekkel odébb taszajtotta a fickót. Az emlékezetes jelenet fotókon is megvan, ugyanis pont az újságírókat szállító autó mögött történt:
Switzer történetében több dolog is lenyűgöző. Mindenekelőtt a hite:
nemhogy az emberek többsége, de a saját edzője is meg volt arról győződve, hogy a női szervezet „túl törékeny” egy ilyen kihíváshoz
(bár rögtön hozzátette, ha edzésen megcsinálja, akkor támogatja a nevezését, és úgy is tett). Aztán a bátorság, hogy szembement a verseny szervezőivel, az állhatatosság, amivel kitartott az inzultus ellenére is. És végül persze maga a teljesítmény, hiszen férfiakkal együtt edzve készült fel a korábban sohasem látott próbatételre.
A Boston Marathon 5 évvel később engedélyezte a nők indulását, olimpiai szám pedig 1984-ben lett a női maratonfutás.
Zoidberg – Delia Derbyshire
Rengeteg agyalás után igyekeztem egy nem túl magától értetődő személyt választani. Tekintve, hogy magam is foglalkozom elektronikus zenével már az ezredforduló óta, a 2001-ben elhunyt Delia Derbyshire-re esett a választásom, aki nőként igazi úttörő volt abban, amit csinált.
Deliát egyetemistaként alapvetően a matematika és az zeneművészet mozgatta. Az elektronikus zene iránti érdeklődése valahol ott kaphatott szikrát, amikor 1958-ban ellátogatott a brüsszeli világkiállításra és volt szerencséje megtapasztalni Edgard Varèse Poème Électronique című művét Le Corbusier pavilonjában.
Ez az elektronikus zene, az építészet és a vizuális művészet úttörő fúziója volt, és mély hatást gyakorolt Derbyshire-re. Egy évre rá azonban, amikor a Decca lemezkiadóhoz jelentkezett munkára,
az akkor mindössze 22 éves Deliának azt mondták, hogy a cég nem foglalkoztat nőket a stúdióiban.
Delia ezért az ENSZ-hez ment Genfbe és ott dolgozott egy darabig, mielőtt visszatért Londonba, hogy a Boosey & Hawkes zenei kiadónál helyezkedjen el. De innen már nem volt visszaút.
1960-ban Delia stúdióvezető gyakornokként csatlakozott a BBC-hez. Ezen a téren kiválóan teljesített, de amint lehetősége nyílt rá átkérte magát az akkor induló radiofonikus műhelybe. Hallatlan visszalépést kért, de ennek ellenére teljesítették, azzal a feltétellel, hogy rendszeresen helyettesítenie kell a stúdióvezetőt.
Íme, egy lebilincselő felvétel a BBC archívumából, amelyen az úttörő hangmérnök, Delia Derbyshire – aki kollégájával, Dick Millsszel együtt megvalósította Ron Grainer híres Doctor Who-témáját a radiofonikus műhelyben – bemutatja, hogyan is keletkeztek azok a jellegzetes elektronikus hangok, és bemutat néhány olyan folyamatot és technikát, amelyet ezeknek a hangoknak a beépítésére használtak a műhelyben:
NLD – Lzzy Hale
A 40 éves Elizabeth Mae Lzzy Hale IV a modern rockzene egyik legemblematikusabb női frontembere: a Halestorm énekes-gitárosaként elképesztő döggel adja elő a banda slágereit – volt szerencsém élőben is látni: földbe döngölt intenzitásával és színpadi jelenlétével. A reszelős hangú Hale kiváló dalszerző és gitáros is: nem véletlenül választotta őt a legendás Gibson gitármárka első női nagykövetének, a zenész pedig saját gitármodellt is tervezett a márkának.
A Grammy-díjas Hale – akit amúgy többször is a rock/metál egyik legdögösebb nőjének választottak – inspiráló, jó humorú személyiség, tele energiával, aki mindig azon van, hogy segítse, motiválja és felkarolja a fiatal, szárnybontogató művészeket és a női előadókat – miközben nem fél beszélni arról sem, ami a színfalak mögött zajlik.
Mindig kendőzetlenül nyilatkozik félelmeiről, depressziójáról, szorongásáról és imposztorszindrómájáról, #RaiseYourHorns nevű internetes kezdeményezésével pedig több ezer rockzenészt és rajongót sikerült arra biztatnia, hogy őszintén beszéljenek mentális problémáikról. Szerintem
Hale korunk egyik legjobb rockzenésze,
engem gitárosként, dalszerzőként és emberként is egyaránt inspirál.
4 fontos cikkünk, amit nőkről írtunk
Manapság, mikor bizony mutatnak jelek rá, hogy az úgymond „jó értelemben vett” hagyományos női (és amúgy férfi-)értékeket kikezdik bizonyos jelenségek, érdemes időről időre határozottan rögzíteni, hogy mik ezek. Persze nem arra gondolunk hagyományos értékek alatt, hogy a nők dolga a szülés és a konyhai helytállás, illetve tágabb értelemben a családi tűzhely hivatásszerű őrzése, hanem ezekre:
Szeretjük, hogy még mindig tudunk hinni a házasságban, és ezt alátámasztandó lankadatlan kutatjuk azokat a példákat, melyekkel ezt hitelesen alátámasztjuk. Legyenek azok akár ismert emberek szétszakíthatatlan kötelékei, vagy akár fiktív frigyek és feleségek:
Egyik legfontosabb emberi tulajdonságnak tartjuk az emberi tartást és az ebből következő méltóságot, ami biztos pontként mutat utat, ha kihívásokkal nézünk szembe, és akkor is a földön tart, ha sikeresek vagyunk, de akkor is, mikor kudarcokat kell feldolgozni.
Férfimagazinként szinte napi praxisunk, hogy férfi közszereplők, véleményformálók méltóságos tetteit és mondásait idézzük vagy akár elemezzük, hiszen az olykor csökönyös-nyakas férfiak többségének férfi példákkal úgymond hatékonyabban lehet megmutatni ezen alapvető érték fontosságát. Ezért is éljük meg szinte ünnepként, mikor végre eljön az ideje, hogy végre nőkről írjunk:
Azt gondoljuk, hogy a valódi szépség belülről fakad (aminek persze hogy része a méltóság is), de szemforgatás lenne eltagadni, hogy a puszta esztétikumért is odavagyunk. Az alábbi cikkben messziről indulva, de hamar megérkezve az ember csodálatosságának eklatáns részeként értelmezzük a női szépséget: