Hülye, aki gondolt már vezetéstechnikai tréningre, mégis halogatja

Szerző: Zoidberg

Akasztják a hóhért, mégis fülig ér a szája.

Egy darabig úgy voltam ezzel a sajtóúttal, melynek célja az volt, hogy bizonyítsák, ma már lehet elektromos autókkal is világjárni, hogy ez egy ilyen akasztják a hóhért típusú sajtóút lesz számomra. Mivel többször is nyilatkoztam a jelenleg elterjedt és egyre terjedő villanyautókról azokkal szemben állást foglalva, mert én még mindig belsőégésű, illetve másik oldalról hibrid- és hidrogéncella-párti vagyok.

Szövevényes és eseménydús munkavállalói karrieremnek hála, számos ilyen-olyan szakmai úthoz volt már szerencsém az elmúlt évtizedekben, de ezt itt rögvest a mindennek a legelején leszögezem, hogy ilyen príma szakmai, illetve sajtóúthoz még sosem volt szerencsém.

Ez a három nap könnyedén bekerült az Életem legjobb napjai című imaginárius memoárjaimba, pedig tényleg egyáltalán nem úgy indult. Háromnapnyi

feszengésre számítottam, pláne miután megtudtam, hogy jön pár góré is egy gigavállalattól – de nagyobbat nem is tévedhettem volna, néhány óra alatt mind haverok lettünk.

Első nap – 470 kilométer

Éjjel fél négykor simogató(nak szánt) dallamokkal csörgött a mobilom vekkere. Egy jó Dunakeszi-Budaörs trip várt rám, illetve ennek utolsó előkészületei, mint például a borotválkozás és a vonatjegyvásárlás. Imádott iszákos Subarumat meghagytam a családnak, és nekivágtam a meglepően zökkenőmentes tömegközlekedésnek. Igen, hülyén hangzik, de ralizni mentem Subaru nélkül. Reggel fél hétkor találkoztunk

a vadonatúj Mooncitynél Budaörsön, vagyis az innovatív elektromobilitás legújabb élmény-és tudásközpontjában.

Itt volt az első napra tervezett zöldrali rajtvonala is, és mindenre fény derült, amit nem kaptam meg korábban e-mailben. Némi eligazítás után párokra osztottak minket, és mindegyik duó megkapta a maga Volkswagen ID.3-asát az elkövetkező három napra.

Kiosztották az itinereket is, amelyek valóban a ralis itinerekhez voltak hasonlatosak – minden egyes manővert és utasítást tartalmaztak a Mooncitynél felállított rajttól egész a 250 kilométerre lévő, szlovákiai Danubiana múzeum parkolójáig. Az aktuális mitfahrernek nagyon kellett figyelnie, és érdemes volt telepítenie telefonjára a Rally Tripmeter alkalmazást, hogy azon figyelhesse a métert. Mutatom, hogy nézett ki:

Az itinerben megadott útvonalon, pecsételőhelyeken és megállási pontokon, illetve az azokhoz tartozó, játékos feladatokon kívül csak annyi volt előre megbeszélve, hogy Bábolnánál találkozunk, és kötelezően megitatjuk az akkumulátorokat az Ionity gyorstöltőknél.

A biztonság kedvéért kísérőautóink is voltak. A felvezető autón kívül a mezőnyt egy olyan kocsi zárta, amellyel egyben egy új szolgáltatást is teszteltek, egy komoly piaci rés lefedésének szándékával. Green Assistance néven egy

töltési segélyszolgáltatás bevezetése áll küszöbön az út közben lemerült villanyautósoknak.

Lényege, hogy egy speciálisan erre a célra átalakított – 50 kilowattos akkupakkal felszerelt – furgonnal bárhol képesek némi elektront pumpálni bármely villanyautóba, hogy az trélerezés helyett képes legyen a saját lábán eljutni a legközelebbi töltőig.

Ezt végül Bábolnánál teszteltük is a parkolóban, tekintve, hogy elég nagy volt a tumultus az Ionity-oszlopoknál, és nem akartunk még több időt veszíteni. Prímán működött a mobilgyorstöltés is, a mindenféle nációból való arrajárók mind a csodájára jártak.

Sokan odajöttek érdeklődni, beszélgetni, és kivétel nélkül mindenki el volt ragadtatva a megoldástól, mert valóban hasznos és hiánypótló. Egy osztrák vállalkozó egyenesen rákérdezett az átalakítás költségeire is, mert szöget ütött a fejébe, hogy milyen jól jönne neki egy ilyen a céges villanyflottájához. Egyébként ötvenmillió.

Az útvonal egészen páratlan volt, festői mellék- és földutakkal, olyan csodás állomásokkal tűzdelve, mint például Miklós Csabi szőlészete Csókakőnél:

Vagy a fenomenális kilátással megáldott, ám magányos melankóliában dolgozó délceg szélerőmű Bakonycsernye mellett:

De a nap igazi koronaélménye a szent őrült Linczmayer Balázs Mini-mennyországa volt Kisbajcson. A Linczy Mini Garage-ban még Balázs íróasztala is Miniből van, és az ingatlan területén nem lehet kettőnél többet lépni úgy, hogy ne essünk el egy verseny-Miniben. Itt a villámbeszélgetésekkel tarkított ámulás, bámulás és testületi lenyűgöződés mellett

lehetőségünk volt vezetni egy villanyautóvá alakított, régi Mini Coopert.

Már önmagában a puszta ötlet is perverzül érdekes, de a kocsi igazi extrája az, hogy készítőinek feltett szándéka volt megőrizni azt az igazi, hamisítatlan, imádnivalóan ósdi és fapados Mini-élményt, ami miatt annyi rajongója van ennek a karakán típusnak.

Így aztán még azt is megoldották, hogy elektromos létére kézzel kelljen benne váltani, ugyanazzal a rettenetes váltóval, amelyikkel még előző – belsőégésű – életében kellett. Azt hiszem, ezt az élményt egész életemre megemlegetem, nehéz volt elhinni, hogy épp a valóság történik velem.

Néhány órával később, száz kilométerre a szlovákiai Danubianától, ahol a fogyasztási verseny véget ért, még elköltöttünk egy késő délutáni ebédet Malackán a Plzenska Hodovna étteremben. Onnan már csak 120 könnyed kilométert kellett megtennünk, hogy megérkezzünk a Brno Automotodrom versenypályára, melynek parádés módon a kellős közepén áll aznapi szállásunk, a Grid Hotel.

Mondanom sem kell, egy hozzám hasonló benzinvérűnek örök élmény marad, hogy reggel versenyautók hangjára ébredhettem, kilátással egy grandprix-pályára.

Arról nem is beszélve, hogy a Grid Hotel recepciója egyébként így fest:

Második nap – 200 kilométer

A reggel egy egyórás szakmai kerekasztallal indult, amelyen a cseh Innogy szakértői is részt vettek, de ezután jött csak a java – sőt, az egész háromnapos villanytúra java. Délelőtt és délután, összesen négyórányi, a cseh Superdrive által remekül összeállított és új haverunk, Otakar által prímán levezényelt, intenzív vezetéstechnikai tréningen vehettünk részt kis ID.3-asainkkal a Masaryk versenypálya kifejezetten erre a célra épített Polygon tréningfelületén.

Ekkorra már a társaság is alaposan összekovácsolódott, így aztán szuper hangulatban telt ez a finoman szólva is baromi izgalmas, ám meglehetősen fárasztó, megterhelő program.

Már jópár éve terveztem – ám sajnos csak halogattam – részt venni egy ilyen képzésen, mert meg vagyok győződve a hasznosságáról – sőt, meglátásom szerint egy

alapfokú vezetéstechnikai tréningnek a vezetői engedély megszerzéséhez vezető úton is hangsúlyos állomásnak kellene lennie.

Persze ehhez megfelelő infrastruktúrára volna szükség, ami nem egyszerű matek. A Polygon egyébként mindent tud, ami kellhet ahhoz, hogy az ember minden szükségest megtanuljon önmagáról és autójáról.

A vonalvezetése ördöngös és gazdagon el van látva gonosz letörésekkel morcosított, vízzel elárasztható hajtűkanyarokkal, ravasz szintkülönbségekkel, milliónyi – random automata üzemmódban is működni képes – vízsugárakadállyal és rántópaddal, na és persze a speciális, vizesen extrém csúszós, jégpáncélt szimuláló felületekkel.

A mindig mosolygós Otakar nem kímélt bennünket, ez a vezetéstechnikai tréning nem csupán a nevében volt intenzív – jónéhány alkarban és vállban ütötte fel a fejét másnapra az izomláz. Ahogy azt kell, a sima vészfékezés ezer arcától indulva egyre összetettebb, egyre nehezebb, egyre kiszámíthatatlanabb, a valós közlekedési veszélyhelyzeteket és potenciális balesetforrásokat megidéző szcenáriókat ismertetett meg és gyakoroltatott velünk.

A délután már kifejezetten hardcore tréninggel ajándékozott meg minket, és mindannyian felbecsülhetetlenül hasznos tudással lettünk gazdagabbak. Volt, aki itt szembesült vele, hogy puszta ösztönből mennyire rosszul reagál bizonyos helyzetekre és történésekre, még akkor is, ha egyébként tudja, hogyan volna helyes.

Ezt átélni, megélni, értékelni és kiküszöbölni megtanulni komolyan életmentő lehet a közutakon. Így utólag már azt mondom, hogy minden pénzt megér egy ilyen tréning, és

hülye, aki gondolt már rá, mégis halogatja, ahogyan én tettem éveken keresztül.

Kemény helytállásunkat szervezőink ismét egy igen exkluzív esti szállással jutalmazták, csak ahhoz kellett még villanyautózni egy kicsit. Késő délután indultunk el Brnóból a szlovákiai Pezinokba, régi magyar nevén Bazinba, ahol egy kortárs műalkotásokkal alaposan telerakott, eredetileg XIII. századi kastélyban, a Palace Art Hotelben vendégeltek meg és szállásoltak el minket.

A vacsorát megelőző borkóstoló igazi reveláció volt többünk számára is – én még borkedvelőként és félig-meddig borértőként sem voltam tisztában vele, hogy mennyire jó borokat tudnak ezek a verdammte szlovákok, ha akarnak.

Ugyanitt megjegyezném, hogy rengeteg sommelier-vel volt már dolgom, de ez a fickó – akinek méltatlanul elfelejtettem a nevét – magasan a legjobb volt mind közül, pedig kissé nyűgösen fogadott minket, mert elég későn értünk oda. Beleköthetetlen rátermettséggel és hozzáértéssel beszélt nemcsak a borokról, de a kapcsolódó technológiai részletekről is, ami balzsam volt élelmiszermérnök füleimnek.

Harmadik nap – 250 kilométer

Mielőtt nekivágtunk volna a pozsonyi ebéddel megtolt hazaútnak, még meglátogattuk a kastélyban található Jawa-múzeumot is, nehogy véletlenül úgy üljünk be a kocsiba, hogy épp nem vagyunk lenyűgözve valamitől. Mondanom sem kell, hogy ahol motor van, és rá lehet ülni, ott én bizony ráülök.

Egyébként meglepően komoly tárlattal bír ez az aprócska múzeum – fene se gondolta volna, hogy egy szállodában egyszer ilyesmibe fogok botlani. Itt bizony – az út során először – én voltam az, akire a többieknek várnia kellett.

Már csak azért is, mert az Art Hotel névhez hűen, ahogy az egész kastélyt, úgy a Jawa-múzeum falait is kortárs festők alkotásai díszítették, én pedig pechjükre pont egy olyan benzinvérű vagyok, aki nagy kanállal eszi a képzőművészetet is.

Utolsó közös programunk egy igazi kulináris élmény volt, de nem akármilyen kilátással ám. Egy finedining-ebéd csábított bennünket Pozsonyba, az Ufóba.

Itt a bátraknak és a nem tériszonyosoknak – még evés előtt, természetesen – lehetősége volt részt venni egy úgynevezett Skywalkon, ami nem más, mint egy adrenalinfokozó túra a híd tetején lévő étterem külső peremén 95 méter magasságban sétálgatva és különféle bátorságpróba-gyakorlatokat teljesítve – szakképzett vezető segítségével.

Ezt az én közepes akrofóbiámmal még belülről nézni is erőteljes élmény volt, úgyhogy módfelett büszke vagyok arra a néhány útitársunkra, akik megcsinálták. És mindenki másra is, aki nem felejtett lenn semmit a kocsiban – ugyanis egy dolgot feltétlenül érdemes tudni az Ufóról: itt nincs olyan, hogy csak leszaladok valamiért a kocsiba, mert az itt egy félórás mutatvány.

Kellő mennyiségű adrenalinnal és osztályon felüli étellel eltelve innen már csak egy kötelező bábolnai Ionity-töltés volt hátra, mielőtt leparkoltuk az ID.3-asokat Budaörsön a Mooncitynél.

Jól bírták az igénybevételt a kis VW-k, és bár távolról sem tőről metszett utazóautók még ezzel a Pro-felszereltséggel sem, úti- és bajtársammal a típus mérsékelt szidalmazásával, de komolyabb panaszok nélkül abszolváltuk a három napot vele.

Bebizonyosodott, méghozzá a saját bőrünkön, hogy valóban lehetséges világjárni villanyverdával is, de tény, hogy körültekintő(bb) tervezést és némi előrelátást is igényel. Már ha nem kíséri az embert olyan parádés assistance, mint minket.

Itt van még jó kis kontent