Lappföld svédországi részén járva próbáltuk ki a Toyota sportos kabátba öltöztetett SUV-ját és közben megismerkedtünk Észak-Európa Szilícium-völgyével.
„Stockholmtól 900 kilométer nyélgázon, észak felé” – egy ismerősöm röviden így helyezte el a térképen Luleå-t, amely valószínűleg csak kevesek bakancslistáján szerepel úti célként, sőt, bizonyára sokan a létezésével sincsenek tisztában.
Európa Szilícium-völgye
Pedig ez a Nagykanizsa-méretű, az Északi sarkkörtől kevesebb mint egyórányi autóútra fekvő város az európai Szilícium-völgyként is ismert régió egyik fontos központja, többek között itt található a Facebook – pontosabban annak anyacége, a Meta – első, az Egyesült Államokon kívüli adatközpontja, amely legalább százmillió felhasználót szolgál ki.
A városkának emellett saját műszaki egyeteme és színházi főiskolája is van, valamint a svéd légierő is állomásoztat itt egy vadászgépes ezredet, így nem számítanak ritkaságnak az ember feje felett elhúzó Gripenek.
A Botteni-öböl szinte legészakibb csücskében lapuló kisváros a maga jégbe fagyott mivolta ellenére abszolút kozmopolita hangulatot áraszt.
A főutcán egymást érik a világmárkák üzletei, köztük a skandináv dizájn teljes spektrumát felvonultató lakberendezési és ruhaboltokkal, a szembejövő helyiek között pedig nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a vastag technikai ruházatba burkolt, bálnavadász-külsejű népek, illetve a skandináv minimalizmusba burkolt stíluskirályok.
Sokat elmond a svédekről, ha elárulom: még a Bishop’s Arms nevű brit pub ránézésre bő hatvanas pultosa is egy nyakig kivarrt, fauxhawk-frizurás hipszter bácsi; hiába, a jóléti társadalomban bizonyos életkor felett sem felejtik el a stílust.
A svédektől amúgy van mit tanulni, de őket azért persze segítik a helyi adottságok is. Luleå környékén ugyanis szinte minden elektromosságot igénylő eszközt megújuló energia táplál, amelynek jelentős része – az ország áramfogyasztásának közel fele – vízierőművekből érkezik. Így nem csoda, hogy a méteres hóval borított erdő közepén is hasít a 4G, a szállodai szobához tartozó chipkártya fából készül, és egy cigicsikk nem sok, annyi szemetet sem láttunk az utcákon.
Ja, egyébként a svédek a sokak hátán a szőrt felállító genderőrületből sem csinálnak nagy ügyet: mindenhol koedukált a mosdó/wc, ami a legtöbb esetben egyszemélyes, azaz senki sem akadhat fenn azon, hogy épp ki hova ment be.
Egyébként pedig az Egyesült Államokban már a hetvenes-nyolcvanas években ismert közös helyiségre kell gondolni, ahol középen áll egy nagy mosdósziget áll, a két oldalon lévő kabinokba pedig bárki bevonulhat, intézni a dolgát.
Na, de nem azért utaztunk bő fél napot a jeges északra, hogy lakberendezési vagy energiagazdálkodási témában értekezzünk, hanem azért, hogy kipróbáljuk, mennyire él meg a jég hátán a Toyota aktuális közönségkedvenc terepjárója, a világ legnépszerűbb SUV-jának számító Toyota RAV4. Persze nem holmi sima változatról van szó – azt már a Zöld Pálya csapata letesztelte – hanem annak különleges változatáról, a Toyota RAV4 GR Sportról.
GR, azaz Gazoo Racing – teljesítmény mindenek felett
Időzzünk el egy picit a GR rövidítésnél: ez a két betű a Toyota Gazoo Racing nevű részlegét takarja, amely a japán márka teljesítményre kihegyezett autóit fejlesztő csapat, akik többek között a FIA WRC rali-világbajnokságban, a brit túraautó-szériában, vagy épp a nürburgringi 24 órás versenyeken induló autóikat hergelik fel.
A Gazoo Racing különösen közel állt a Toyota nemrég leköszönt, de április elsejéig még pozíciójában maradó elnöke, Tojoda Akio szívéhez, aki maga is beült néha a versenygépek volánja mögé, Kinosita Morizo álnéven.
Tojoda úr irányítása alatt a japán márka szinte minden modelljéből megszületett egy-egy GR Sport modell, mely a versenyzés világának hangulatát csempészi a Toyota egyébként inkább megbízhatóságról ismert autóiba.
Így született meg a Toyota RAV4 GR Sport, amelyet Luleå hóval és jéggel borított útjain, sőt, ennél különlegesebb helyszínen próbálhattunk ki.
Mielőtt azonban erre rátérnénk, kapunk egy eléggé felsőpolcos vacsorát a Savoy Hotelben: a koreai fúziós konyha elsőre meghökkentően hangzik a svéd Lappföldön, amíg meg nem tudjuk, hogy a hozzávalókat, amennyire csak lehet a környékről szerezték be. Így a homár-sashimi alapjául szolgáló páncélosokat a jeges Botteni-öbölből halászták, a gímszarvas-steak is a helyi erdők terméke, egyedül pár egzotikusabb fűszer érkezett ennél távolabbról.
Az ínyenc vacsorára és a bőséges reggelire szükség is van: 7:30-kor már teljes felszerelésben indulunk egy másféle közlekedési eszköz kipróbálására. Ekkor egyébként még koromsötét van, ennyire északon ilyentájt a Nap 8:45 környékén hajlandó előbújni a horizontról, délután fél 3 után nem sokkal pedig el is köszön. Ennek ellenére a hajnali, illetve alkonyi fények sokkal hosszabb ideig láthatóak az égen, mint az innen nézve a trópusoknak számító Magyarországon.
Kutyaszánon a Toyota erőgépe felé
A helyiektől megtudjuk, hogy egyébként szokatlanul enyhe az időjárás, ami nulla fok körüli hőmérsékletet jelent, az érkezésünk előtt egy héttel még -13 környékén táboroztak a hőmérők higanyszálai.
A teljes kép érdekében azért meg kell jegyezni, hogy a hazaindulásunk reggelén -7 Celsius várta a szabadba kilépőket, érdekes módon azonban sokkal szárazabb hideget lehet átélni a svéd északon, mint Magyarországon bárhol, így ez kevésbé érződik csípősnek, mint a nyirkos 0, -1 körüli hazai klíma.
Vissza az említett alternatív közlekedési eszközhöz: már messziről hallani a kutyák csaholását, ugyanis kutyaszánnal visznek minket az autóinkhoz.
Az első meglepetést maguk a négylábúak jelentik, mivel szinte mindenki a jellegzetes megjelenésű husky fajtájú szánhúzókra számított, ehhez képest lényegesen kisebb testfelépítésű és szinte teljesen eltérő külsejű jószágokkal találkozunk.
A mi szánunkat terelgető joviális dán fiatalembertől azonban megtudjuk, hogy egytől egyig szibériai husky az összes kutya, ők sem tudják, miért ennyire különfélék.
A startponton még idegesnek, sőt, hisztérikusnak tűnő állatok egyetlen másodperc alatt csendesednek el, amint a vezéreb nekiindul. Nyolc-kilenc kutya húzza maga után a jókora szánt, amelyen négy felnőtt, plusz a hajtó foglal helyet – a kényelmes utazótempó nagyjából 20 kilométer/óra lehet, bár ezt csak érzésre írjuk, a lényeg, hogy nem sétatempó.
Egyetlen vakkantás sem hallatszik, a kutyák teszik a dolgukat – ahogy a hajtótól megtudjuk, itt szó sincs az állatok kihasználásáról, ők tényleg élvezik a szánhúzást, olyannyira, hogy ha a sorban valaki renitenskedne, az komoly letolásra számíthat a vezérkutya részéről.
A durván húszperces kaland során a Balti-tenger jégpáncélján haladunk (erre még visszatérünk), a célba érve
a kutyák azonban olyan természetességgel kezdenek fetrengeni a hóval borított jégtakarón, mintha csak a kedvenc pokrócukra heveredtek volna le a kandalló előtt.
Utóbbi persze csak költői kép, a hajtótól ugyanis megtudjuk, hogy ezek a jószágok bizony a szabadban alszanak, legyen akármilyen hideg is.
A táplálékuk is ennek megfelelő: fagyasztott hús a menü, amiből a hosszabb túrákra 40-50 kilós téglákat visznek magukkal, ebből csapnak le egy-egy darabot a kutyáknak, akik vígan elrágják a jeges húsdarabokat, majd elszenderednek a hómezőn, hogy reggel folytassák a szánhúzást. Kemény meló lehet.
Minek híd, ha a befagyott tenger?
Mi azért örömmel ülünk be a Toyota RAV4 GR Sport fűthető üléseibe, hogy elinduljunk az első úti cél, a Klubbvikken vitorláskikötő felé. A havas-jégbordás úton jó szolgálatot tettek a XVII. századi finn könnyűlovasokról elnevezett Nokian Hakkapeliitta szöges abroncsok, amelyek úgy ragasztották az útra a bő 1,7 tonnás autót, mintha száraz aszfalton közlekedtünk volna.
A különleges gumikra azért is szükség volt, mert a Klubbvikken felé vezető úton elérkeztünk egy olyan szakaszig, amivel magyar autóvezetők viszonylag ritkán találkoznak. A Luleå mellett található Sandön-szigetre ugyanis nem vezet híd, ezért a befagyott tengeren kellett átautózni.
Ez errefelé megszokott mutatvány, a Balti-tenger ugyanis fehér jégsivataggá változik a tél beálltával, a rengeteg apró szigetet, illetve a nagyobb tengeröblök partjait ilyenkor nem kompok kötik össze, hanem a jégen alakítanak ki átkelőket. A jégen való autózásnak szigorú szabályai vannak, az egymást követő autók között minimum 50 méteres követési távolságot kell tartani, a maximális megengedett sebesség pedig 30 kilométer/óra.
Amúgy a nem túl távoli Észtországban is előfordul, hogy a tenger jegén kell közlekedni,
ők azonban 40-70 közötti tempót javasolnak, mert szerintük épp a 25-40 km/h közötti tartomány az, ahol a jég integritására nézve veszélyes rezgések jöhetnek létre.
A jégen természetesen tilos megállni, emellett szóban és táblákon is figyelmeztetnek rá, hogy a jégen való áthaladás idejére ki kell kapcsolni a biztonsági övet, hogy ha baj lenne, könnyebb legyen kimenekülni az autóból – az egyébként olyan hideg vízbe, ahol még a legjobb esetben is néhány percig lehet életben maradni.
Ennyi felvezetés után azért kissé antiklimatikus volt az áthaladás a pár száz méteres szakaszon, mivel gyakorlatilag ugyanolyan érzés volt, mint az ide vezető jeges-havas úton közlekedni. Azért ott volt a tudat, hogy épp néhány centi törékeny víz választ el a biztos haláltól, de nem ez volt a tesztút legizgalmasabb része.
A Klubbvikken kávézójában egy kis lélekmelegítés várt ránk, a már említett enyhe idő miatt azonban itt nem volt befagyva a tenger, ezért az izgalmas látványnak ígérkező jégtörőket sem láthattuk akcióban. A rövid pihenő után viszont újra visszaültünk a Toyotákba, hogy meglátogassuk Gammelstad kisvárosát, amely az UNESCO világörökségi védelme alatt áll.
Az apró település egyfajta svéd skanzenként is felfogható: a falu közepén álló templom épült meg először, a pirosra festett egyenfaházakat már azok húzták fel, akik ide érkeztek a misére, és utána nem akartak egyből visszaindulni a 20-30 kilométerre fekvő Luleåba.
A házak java a mai napig magántulajdonban van, a tulajdonosoknak pedig vállalnia kell az állagmegőrzést és a karbantartást. Itt találkoztunk a magyarként talán legszürreálisabbnak tekinthető objektummal: egy szabályos gémeskúttal is.
Valamint itt csodálhattuk meg közelről a csaknem minden parkolóhelyen megtalálható elektromos töltőt, amely azonban nem a legújabb elektromos autók töltésére szolgál: a helyi járművek 12 voltos indítóakkumulátorát tartja melegen, hogy reggel is be lehessen lökni a járművet.
Szürrealitási verseny az ökofarmon
A rövid kulturális kitérő után egy gyors ebéddel folytatjuk a Bondgården Bälinge ökofarmon, ahol gyakorlatilag minden hozzávaló a látóhatáron belülről érkezik, ezzel csökkentve a különféle fogások ökológiai lábnyomát. A szürrealitási verseny második helyezettje is itt jön szembe: a minimalista skandináv stílushoz hibátlanul passzoló, ám eredeti funkcióját tekintve enyhe tévedésnek tekinthető hófehér tűzoltókészüléket mindenki megbámulja.
A kiadós ebéd után bő kétórás további vezetés várt ránk, még egy kis jégúttal, illetve a skandináv naplemente látványos fényeivel. Az első blikkre fagyos vadonnak tűnő erdei utakon itt-ott feltűnik egy-egy lakóház, amely nem csak afféle hétvégi viskó, komoly, de nem hivalkodó építmények bújnak meg a fenyők között.
Még van valamennyi természetes fény, amikor elérjük Brändön kisváros környékét, ahol újra járművet váltunk. Ezúttal azonban nem vidáman csaholó szánhúzó kutyák várnak, hanem telivér motoros szánok és a befagyott Balti-tenger. Ismét felhúzzuk a reggel kapott overálokat, amit ezúttal bukósisakkal is kiegészítünk.
Felvezető instruktorunktól megkapjuk az eligazítást: az ő nyomát kell követni, kivéve, ha azt látjuk, hogy felveri a vizet, ez ugyanis azt jelenti, hogy a tenger jegén összegyűlt valamennyi víz, ilyenkor érdemes kisebb kerülőt tenni.
Itt jóval közvetlenebb a jégen való közlekedés élménye a 60-as, de akár 90-es sebességnél az arcunkba vág a jeges menetszéltől és a rázkódástől, amit a hepehupásra fagyott jégpáncél okoz.
Valaki megkérdezi, hogy mégis mennyi jég van alattunk, mire az instruktorunk az ujjaival mutatja, hogy körülbelül 3 centi. Erre többen elsápadnak,
mire nevetve hozzáteszi, csak viccelt, nagyjából fél méteres jégrétegen állunk. Ez azért megnyugtató.
A szűk egyórás program során a tenger közepén sötétedik ránk. Egészen különleges érzés a kopár jégsivatag, amelyet csak itt-ott szakít meg egy-egy kisebb sziget, akad olyan is, amelyen egyetlen apró ház található és ég a villany, tehát valaki otthon van. Érdekes elképzelni, hogy milyen lehet egy ilyen házba hazaérni az átdolgozott nap után.
Végül a jóval komfortosabb Brändön Lodge vár minket, ahol jól esik beülni a szauna melegébe, utána pedig a szabadtéri jacuzziban csobbanni egyet – igaz, a 40 fokos vízből a jeges svéd estébe kikászálódni nem a világ legkellemesebb dolga, így erősen motivált az ember, hogy minél előbb az öltözőbe siessen.
Másnap, a már említett -7 fokos reggel fogad, a nap viszont 7.30-kor még épp, hogy csak elkezdte kiszínezni a horizontot. Egy utolsó gyors séta a tenger jegén, majd irány a repülőtér. Felszállás előtt még elsőbbséget kell adnunk a svéd légierő két Gripenjének, mielőtt a levegőbe emelkednénk.
A világ legnépszerűbb SUV-ja
A Toyota RAV4 GR Sport a márka eladási mutatók alapján jelenleg a világ legnépszerűbb SUV-ja, amelynek öntöltő hibrid és tölthető hibrid (PHEV) változata kapható GR Sport kivitelben. Előbbi lelke egy 2,5 literes négyhengeres szívó benzinmotor, 222 lóerővel, ennél valamivel izmosabb a PHEV-változat, amely összkerékhajtással érkezik, 306 lóerő a teljesítménye, egy töltéssel pedig nagyjából 75 kilométert tud megtenni, tisztán elektromos üzemmódban.
A GR Sport csomag látványosabb külsőt kapott, kissé agresszívabb lökhárítóval és 19 hüvelykes, fekete küllős felnikkel. A GR logó az ehhez a változathoz tervezett hűtőrácsról és az autó hátuljáról is visszaköszön. A beltér visszafogott, nyoma sincs a tuningautókra vagy sportcsomagos extra felszereltségre jellemző piros varrásoknak és hasonlóknak.
A sötétszürke szín a leghangsúlyosabb, mégsem lesz tőle unalmas hangulata a beltérnek. Kifejezetten kellemes tapintásúak a felhasznált anyagok, a GR logó itt a kormányon, és jóval diszkrétebben a fejtámlákon jelenik meg.
A sofőr előtti műszeregység természetesen digitális, a középkonzolra pedig egy 12,3 hüvelykes érintőképernyő is került.
Bár automata váltós, ebbe az autóba még rendes váltókar került, nem holmi tárcsa vagy gombsor, így a kezelése is kellemes.
Mellette az üzemmódválasztó gombot találjuk, amelyen a takarékos, a normál és a sport mód mellett kiválasztható a havas úton használható beállítás is.
A SUV menet közben rendkívül stabil, ami részben a szöges gumiknak, részben pedig a Gazoo Racing szakértői által sportosabbra hangolt futóműnek köszönhető. Félreértés ne essék, ez nem egy versenyautó, hanem továbbra is egy kényelmes, családi járgány, ez a kis sportosság azonban jól áll neki. Gyorsulási versenyt nem fogunk vele nyerni, cserébe megbízhatóan teszi a dolgát, de a terepen sem fog zavarba jönni.
Ez volt a téli autós úti riportunk a svéd Lappföldről, a Zöld Pálya szerkesztőjétől, Andersen Dávidtól. Ez pedig a nyári volt Toszkánából főszerkesztőnktől, Duncantől: