Ha valaki, akkor Johnny Neill igazán tudja, mennyire fontos érték a tradíció, ám azt is vallja, hogy innováció nélkül mit sem ér.
Alig írtam meg legutóbbi kalandjaimat a ginek és a tonikok világában, a Drink Station újabb igazi élményprogramot szervezett nekem – na jó, nem csak nekem. Meghívták ugyanis a brit gin-tradíció két lábon járó és remek humorú képviselőjét, Johnny Neillt, aki újságíróknak és bartendereknek tartott előadást, így alkalmam nyílt néhány pohár remek gin mellett beszélgetni is vele egy kellemeset.
Johnny egy nyolcadik generációs lepárlómester a Neill családban, és ő a világszerte egyre népszerűbb Whitley Neill alapítója, de nevéhez három másik gin-márka is fűződik: a J J Whitley, a Berkshire Botanicals és a szerelemprojekt Marylebone Gin, sőt ő viszi az ír Samuel Gelston’s whiskey-t is.
A Whitley Neill egy igazi sikersztori, amely onnan indult, hogy az ezredfordulót követő években Johnny fel szerette volna támasztani családi örökségét, így elkezdett receptúrákkal kísérletezgetni. Első London Dry típusú ginje 2005-ben született meg, amelyben
a helyi alapanyagok mellett dél-afrikai felesége hatására megtalálható a majomkenyérfa kellemesen citrusos ízú termése és a földicseresznye is.
Ezzel egyébként ő volt az első lepárlómester, aki úgynevezett nem hagyományos növényi összetevőket használt a London Dry-ban. Az első főzet mindössze hatszáz üveget adott ki, ám azóta a Whitley Neill a világ hatvan országában is jelen van már, forgalmát tekintve pedig jelenleg az első számú prémium gin-márka a brit piacon.
A lepárlóüzem 2012-ben költözött be London szívébe, abba a városrészbe, ahol annak idején megszületett a London Dry Gin stílus. Háromszáz éve, a nagy gin craze idején még egymást érték ott a lepárlóüzemek, ám ma már a Whitley Neill a környék egyetlen főzdéje, mely egyben bár és tudásközpont is. Rendszeresen szerveznek szakmai továbbképzéseket, de a betérő laikusok is főzhetnek náluk saját gint.
Johnny Neill abban hisz, hogy „a sikeres ginek titka az innováció, az örökség és a családi történetek”, így aztán leginkább ezekről a dolgokról beszélgettünk, miután metikulózus alapossággal végigittam a teljes Whitley Neill-szortimentet, nehogy véletlenül felkészületlennek tűnjek.
Hogy is van nálatok ez a családi szeszbiznisz?
Kétoldali szeszártalomnak vagyok kitéve, generációkra visszamenőleg. Az egyik nagymamám révén Thomas Greenall leszármazottja vagyok – ő az, aki annak idején a Greenall’s Gint alapította. Másfelől pedig a dédnagyapámé volt a Samuel Gelston’s Whiskey Belfastban, amit 1869-ben magától Samuel Gelstontól vásárolt. Édesapám ágán az ír whiskey nyolc generációra visszamenőleg van jelen a családunkban, egészen 1762 óta.
És te hogy jöttél a képbe, mi a személyes sztorid egy ilyen örökséggel a hátad mögött? Azt már mondtad az előadásodban is, hogy ginen nőttél fel, de tudom, hogy nem rézüst volt a jeled az óvodában.
Felnőtt életemet unalmas könyvelőként kezdtem, később pedig befektetési ügyintézéssel foglalkoztam. Apám a Greenall’s Gin igazgatója volt, de valójában ez nem sok hatással volt rám, mert még az 1970-es években elhagyta a céget. Igaz ugyan, hogy sok alkoholon nőttem fel, de soha nem volt igazán közöm az italbizniszhez. Viszont mindig is szerettem volna saját sörfőzdét alapítani, és emiatt elvégeztem egy rövid sörfőzőtanfolyamot Sunderlandben. De aztán nem találtam megfelelő helyszínt Londonhoz közel, és ahogy jobban ráláttam a mikrofőzdék gazdasági kihívásokkal teli világára, letettem a tervemről. Helyette elkezdtem inkább a ginnel foglalkozni, mert hát amúgy is itt nyomja a vállam az a sok a családi örökség. Elkezdtem beszélgetni lepárlómesterekkel, kiokosodni, hagyományt böngészni, ötletelni, tudod, hogy megy ez. Aztán elkezdtem kialakítani egy márkát, ami tiszteleg a tradíció előtt, ugyanakkor innovatív is, ez lett a Whitley Neill.
És hogy volt a Samuel Gelston’sszal? Szerintem megfigyelhető némi hasonlóság a két brand arculatában.
Miután elindítottam a Whitley Neillt, megpróbáltam egy kicsit bővíteni a portfóliót, és tágítani a horizontomat. Az ír whiskey vonalán indultam el, amit eleinte a Cooley Distillerytől szereztem be. Nem ismertem a Gelston’s márka történetét és azt, hogy honnan származik, ezért kutakodtam és nyomoztam családon belül is, és egyre több dologra leltem rá, egészen 1762-ig visszamenőleg. Ez 2007-ben volt, de majd’ tíz évbe tellett, míg megszereztem a szükséges finanszírozást, amivel újraindíthattam a márkát.
Most már esett szó a Samuel és a Neill nevekről is, úgyhogy tegyük össze: mesélj kicsit a filmsztár rokonodról, Sam Neillről.
Igen, mindenki imádja azt a fun factet, hogy ő az apám másod-unokatestvére: apám dédapja és Sam dédapja testvérek voltak. Egyébként Sam is alaposan beleásta magát a családtörténetbe, akárcsak én, és sokáig tervezgettük az együttműködésünket az italbizniszben. Ő ugye Új-Zélandon borászkodik, övé a Two Paddocks. Készítettünk egy single pot still whiskey-t, ami 21 hónapot töltött olyan hordókban, amelyekben korábban Sam Central Otago Pinot Noir bora volt, de kértem tőle rizlinges hordókat is. Remekül működnek a hordói az italainkkal és mindketten élvezzük, hogy egyszerre családi és üzleti összefonódás révén valami újat és izgalmasat hozunk létre, miközben ápoljuk a hagyományainkat.
Sokat beszéltél az innovációról, hogy apró és tudatos lépésekkel hogyan lehet a tradíciókhoz igazítani és ez kiválóan működik a termékeidben is. Tegyük fel, hogy nincsenek irányelveid, egyszerűen csak el akarod készíteni a te saját ultimate kedvenc ginedet, az milyen volna? Valami vadulás?
Az a vicc, hogy nem. Nem vadulnék, sőt – nem fogod elhinni -, de ha csak magamnak főznék gint, az is pontosan egy ilyen London Dry volna, mint ez a fekete palackos, amit elsőre is csináltam. Vagy esetleg olyan volna, mint a sötétkék palackos Conoisseur’s Cut, ami most a kedvencem a palettáról, és mondtad, hogy a tiéd is pont az. Szóval alapvetően ez az egyszerű vonal, én innen jövök. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom a citrusokat.