Pintér Szabolcs közvetlen családtagjai sem számítottak rá, hogy elszökik a hadseregből és elhagyja az országot. A Kádár-korszak egyik legelképesztőbb előre kitervelt lelépésének izgalmas története.

Az 1957-es születésű, éppen a sorkatonai szolgálatát teljesítő Pintér Szabolcs 1980. március 26-án, a hajnali órákban ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd Hegyeshalomnál áttörve a határt egészen Schwechatig száguldott vele.

A filmbe illő történet főszereplője a szakközépiskola elvégzése (1974 nyara) és bevonulása (1980 eleje) között eltelt időszakban kivételes gépjárművezetői rutinra tett szert – különösen a korosztályához képest.

Besorozásakor már tapasztalt sofőrnek számított, és számos különféle járműkategória vezetésére alkalmas jogosítvánnyal rendelkezett. A bevonulása előtt a Soproni Postaigazgatóság győri vonalfőnökségénél, majd a Volán győri üzemvezetőségénél dolgozott gépjárművezetőként.

A postaigazgatóságnál rendszerint munkásokat szállított a telefonvonalak javítási munkálataira, a Volánnál pedig távolsági buszjáratokon teljesített szolgálatot. Szabadidejében is leginkább autók, motorok bütykölésével volt elfoglalva.

1980. január 3-án vonult be a katonasághoz, az újpesti Dobó István laktanyában zajlott a kiképzése. Március közepén azért helyezték a 23. építésvezetőség állományába, hogy a továbbiakban buszsofőrként teljesíthesse sorkatonai szolgálatát. Közvetlen felettese, Nagy Lajos őrnagy építésvezető állítása szerint azonban a neki ígért buszt „átadási problémák miatt” nem kaphatta meg, ezért a laktanya területén foglalkoztatták segédmunkásként.

Onnan lopott, ahonnan nem sokan mertek volna

Tíz nappal később Pintér Szabolcs 1980. március 25-re kimaradást kért arra hivatkozva, hogy kivizsgáltatja magát a Magyar Néphadsereg Központi Kórházában, majd a közelgő húsvétra való tekintettel ajándékot vásárol szüleinek. Az engedélyt meg is kapta – déltől este kilencig -, de már nem tért vissza a laktanyába.

Az iratok szerint március 26-án hajnali két órakor behatolt a budapesti szovjet nagykövetség épületének Lendvay utca felől nyíló udvarára és

ellopta az ott parkoló – nyitva hagyott – Ikarus 255-ös típusú, diplomáciai rendszámos autóbuszt, és visszatért vele az újpesti laktanyához.

Valamit nagyon jól csinálhatott, mert a laktanya négy őrhelyén éjfél és reggel hat között szolgálatot teljesítő, összesen kilenc őr egyike sem észlelte Pintér be- és kilépését. A körletében összepakolta hátizsákját, a körletügyeletesnek pedig azt mondta, hogy a gyengélkedőre kell mennie. Hajnali 3-kor kiszökött a laktanyából, visszament a közelben leparkolt buszhoz, és padlógáz – elhagyta Budapestet.

A magyar–osztrák államhatárt Hegyeshalomnál, a Budapest–Szentendre–Esztergom–Almásneszmély útvonalon, a régi 1-esen haladva érte el, valamivel reggel 6 után – a rövid menetidő arról tanúskodik, hogy a dezertáló kiskatona megállás nélkül, ólomlábüzemmódban nyomta a kis Ikarusnak.

Nem véletlenül azt a buszt kötötte el

A határőrök a buszt a diplomáciai rendszámú gépjárművekre vonatkozó szolgálati szabályzat értelmében az első két ellenőrző ponton mindenféle vizsgálat nélkül simán átengedték, egyedül az osztrák határsáv előtti utolsó kapunál kellett (volna) megállnia útlevél-ellenőrzés céljából.

Pintér a határőr jelzésére együttműködőnek tűnő módon reagált, ám szinte azonnal a gázpedálra taposott, és egyenesen a lassítónak szánt beton virágtartók és fapadok közé hajtott, majd olyan hatvan-hetvennel áttörte a határsorompót a jó Ikarusszal.

Ekkor a sorompónál szolgálatot teljesítő két határőr géppisztolyból tüzet nyitott a buszra.

A lövéseket – ahogy azt ilyenkor kell – a vezetőfülkére, a szélvédő kormány fölé eső részére és a busz bal első kerekére adták le, Pintért azonban nem találták el. Később elmondta, hogy nagyon is jól tudta, lőni fognak rá, ezért „lehúzódott az ülésre”, remélve, hogy így megúszhatja.

A busz az osztrák oldalon is áttörte a sorompót – ekkor már a magyar határőrök nem lőhettek rá, hiszen azzal határrendsértést követtek volna el -, és az osztrák határőrök sem tudták feltartóztatni. Olyannyira, hogy a határállomástól 43 kilométerre, Schwechatban tudta megállítani az osztrák csendőrség. Pintért kirángatták a buszból, a földre teperték, főhősünk eközben meg is sérült. Grazba szállították, és két napig ott tartották fogva, majd a traiskircheni menekülttáborban helyezték el.

Az első órákban a határ egyik oldalán sem igazán értették, hogy pontosan mi történt. Az osztrák távirati iroda (APA) március 26-án 11-kor adta ki az első rövidhírt a rendkívüli határeseményről, de abban is csak annyi állt, hogy a busz vezetője egy magyar katona, aki egyedül volt a járművön. Aztán szép lassan összeálltak a sztori mozaikkockái, és kiderült, hogy

itt bizony nem egy sima, hirtelen megháborodásból elkövetett ámokfutásról volt szó.

Az APA második – szűk másfél órával későbbi – híradása már azt is tartalmazta, hogy a meg nem nevezett sofőr menedékjogot kért Ausztriától.

Seres Attila Dezertálás és disszidálás a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszával – egy különös állambiztonsági ügy (1980) című, az esetről szóló tanulmánya az Archívnet folyóirat 2021/6. számában jelent meg, itt olvasható teljes egészében.