Mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki egy-egy dologról tudja Az Igazságot. A Föld lapos, 9/11-et az USA kormánya szervezte, Kennedyt a CIA lőtte le, a piramisokat földönkívüliek építették stb. Ezek az emberek arról is meg vannak győződve, hogy az általuk igaznak vélt valóságot bizonyos csoportok szánt szándékkal elrejtik előlünk. Ez a jelenség óriási bizalomhiányról tanúskodik – sajnos, nem is alaptalanul. De vajon így volt ez mindig? Az alábbiakban olyan összeesküvés-elméleteket vizsgálunk meg, amelyek hatással voltak a történelem menetére.
Kimondhatjuk: a konteók korát éljük. A nagy reményekre rácáfolva az internet olyan mennyiségű összeesküvés-elméletet szabadított ránk, mint soha máskor az emberiség történelme során. Korábban ez a „műfaj” is a kiváltságosoké volt – azoké, akik könyveket, újságot írtak. Ma már számtalan platform rendelkezésre áll, bárki mondhatja, ami a csövön kifér. Emiatt azonban konteók jelentősége is csökkent, hiszen minden eseményre, jelenségre lesz valakinek egy Nagy Megfejtése.
Ha valaki ebben a nagy zajban elbizonytalanodik, számtalan könyv, honlap, blog, Youtube- és Tiktok-csatorna áll rendelkezésére, hogy ösvényt vágjon az információrengeteg sűrűjében. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a felületek is rejthetnek manipulatív szándékot, így magunknak kell felfedeznünk, hogy mely forrásokban bízhatunk, és melyeket kezeljük fenntartásokkal. Ez olyan szkill, amit nem elég megtanulnui, folyamatosan fejlesztenünk kell, ha képben akarunk maradni.
Az előző évszázadokban, amikor az átlagembereknek nem volt ekkora hozzáférése az információkhoz, mint manapság, egy-egy konteó akár a hatalmi politizálás részét is képezhette.
Minden összeesküvés-elmélet alapja a bizalmatlanság,
és amikor sikerült ennek a magvait elhinteni egy-egy társadalmi csoport vagy akár az egész lakosság körében, akkor annak akár történelemformáló szerepe is lehetett.
#1 A kun vezér halála
IV. Béla (1235-1270) nem indította szerencsésen az uralkodását. Birtok-visszavételi politikája miatt az egyházi és a világi földbirtokosokkal is összerúgta a port. Ilyen helyzetben fennállt a veszély, hogy háború esetén a király nem jut elegendő katonához, hiszen a durcás bárók nem fogják elsietni a sorozást egy olyan uralkodóért, aki épp megsértette őket.
Ezért is jött kapóra 1239-ben, hogy Kötöny vezér és népe, a kunok, bebocsáttatást kértek Magyarországra. Megígértek mindent: együttműködnek, felveszik a keresztény vallást, jól viselkednek. Béla ennek kifejezetten örült, hiszen a harcias kunok komoly erőt jelenthettek külső vagy belső veszély esetén.
Jöttek a tatárok
Mert külső veszély, az volt. A kunok ugyanis nem csak úgy, mintegy just-for-fun vándoroltak, hanem valakik elől menekültek, és épp ezért jöttek Magyarországra is. Üldözőik a tatárok voltak, a Mongol Birodalom nyugat felé terjeszkedő törzsszövetsége.
Korábban jól elpáholták a kunokat a Kalka folyó menti csatában (sad fact: itt napjainkban is véres harcok folynak, ez a Mariupol és Donyeck közötti térség), a megmaradt sereget pedig üldözőbe vették. Vezérük, Batu kán levelet küldött Béla király udvarába, melyben (többek között) teljes megadást és a kunok átadását követelte:
„Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok a katonád, és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg. Értesültem arról is, hogy a kunokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemtől?!”
Batu kán levele IV. bélához
Béla és a bárók egész addig nem vették komolyan a tatárveszélyt. Ugyan kit érdekel, hogy a keleti pusztákon melyik kimondhatatlan nevű nép öli éppen a másikat? Hiszen ilyen már korábban is volt. A kunok meg a vándorlásaiból hazatérő Julianus barát beszámolói és Batu levele azonban hidegzuhanyként ért mindenkit.
Ráadásul Kötöny nomád népe nem igazán volt kompatibilis az ország letelepült lakosságával. Folyamatosak voltak az összetűzések: hol a friss vetést taposták le a folyton mozgásban lévő kunok, hol pedig lányokat „szöktettek” maguknak, ha éppen feleségre támadt kedvük. A tatárok érkezése csak fokozta a velük szembeni ellenszenvet.
Nem csoda hát, hogy hamar elterjedt: a kunok valójában a tatárok kémei, akik csak azért érkeztek ide, hogy belülről gyengítsék az országot.
Mindezt pedig tovább erősítették a Béla királlyal szembeni indulatok is.
Amikor a tatárok 1241 tavaszán betörtek az országba, elszabadultak az indulatok. Pest lakossága meglincselte Kötönyt és kíséretét, a kunok pedig dühösen és rémülten elhagyták az országot, nyomukban óriási pusztítást hagyva. Ez pont akkor gyengítette az ország erőit, amikor éppen a történelem legnagyobb birodalma tört be.
A kunok később lenyugodtak, és komoly szerepet kaptak az ország újranépesítésében is, IV. Béla ugyanis a tatárjárás után vissza tudta csalogatni őket, így elkezdődött lassú, és korántsem konfliktusmentes beolvadásuk. Ennek emlékét két tájegységünk és számos városunk neve is őrzi.
#2 A templomosok kiirtása
A XI. században induló keresztes hadjáratok fő célja a Szentföld, azaz Jeruzsálem megszerzése volt, melyet ekkoriban muszlim seregek tartottak megszállás alatt. A vallási buzgalom több ezer embert arra sarkallt, hogy elinduljon a Közel-Kelet felé.
Az már az elején kiderült, hogy ez a mozgalom nagyon sok pénzbe fog kerülni a keresztény államoknak. Velence és Genova jól megkérte az árát a katonák és felszerelésük szállításának, miközben arra is törekedtek, hogy a levantei térségben átvegyék a kereskedelem irányítását Bizánctól.
Ráadásul a keresztesek a megszállt területeken óriási erődöket kezdtek el építeni, melyek fenntartása szintén költségesnek bizonyult. Kezelésükkel a francia királyok egy szerzeteskatonákból álló rendet, a templomosokat bízták meg. Nevüket első szálláshelyükről kapták, amely Jeruzsálemben Salamon egykori temploma helyén állt (itt ma az Al-Aksza mecset található).
A rend a pápa védnöksége alatt állt, csak neki tartoztak elszámolással, püspököknek, érsekeknek nem feleltek. A templomosok így váltak lassan a középkor nagy bankárjaivá.
A XIII. század végén, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Szentföld muszlim uralom alatt marad, a templomosok Ciprusra költöztek. Ekkor már rengeteg ellenlábasuk volt a francia udvarban, számos püspök sérelmezte, hogy ezek az alakok az engedélyük nélkül szedik be a tizedet.
Elkezdték hát bemószerolni a templomosokat Szép Fülöp királynál, aki eleinte nem nagyon hallgatott a sugalmaikra. Ennek az volt az oka, hogy egy felkelés idején épp a templomosok nyújtottak neki menedéket, amellett a királyi kincstár kezelője is közülük való volt.
A vádak azonban egyre sokasodtak. Volt köztük szodómia, hittagadás, istentelen szertartások szervezése, Jézus elutasítása – minden, ami miatt egy átlagembert a középkorban simán máglyára küldtek. Fülöp közben egyre inkább pénzszűkébe került, ráadásul a pápával is egyre rosszabb lett a viszonya, ezért úgy döntött, hogy a rend felszámolásával két legyet üt egy csapásra.
„A király nagy körültekintéssel akart eljárni. S hogy ne kelljen határozatát esetleg visszavonnia, királysága minden állapotú emberének döntését és hozzájárulását óhajtotta. Ám nemcsak a nemesek és az írástudók véleményét és ítéletét kívánta megszerezni, hanem a polgárokét és a világiakét is. Mindezek személyesen megjelenvén, szinte egyhangúlag kinyilvánították, hogy a templomosok méltóak a halálra.”
francia krónikás a templomosok peréről
A király emberei a kínzástól sem riadtak vissza, amikor vallatni kezdték a rend tagjait az ellenük felhozott vádakról, így azokat az áldozatok be is vallották. A templomosok vagyonát így a király elkobozta, a francia egyházfiak pedig megnyugodhattak végre.
#3 Papírtalpú bakancsok
Az első világháború kitörése után minden országban megjelentek a háborús nyerészkedők. Nem volt ez alól kivétel Magyarország sem, ahol az élelmiszer-szállítástól kezdve a ruházati cikkeken át számos termékkör kereskedője próbált extra bevételhez jutni a hadsereg révén. Ehhez kapcsolódik egy szomorú ügy: a papírtalpú bakancsoké.
A Kárpátokban harcoló magyar egységek 1914 telén kemény hidegben voltak kénytelenek az orosz csapatokkal szembenézni. Hamar állóháború alakult ki, amit nehezített, hogy több helyen kitört a tífusz, és sokan arról panaszkodtak, hogy a cipőjük talpa átázott, szétmállott. Ez később komoly, végzetes felfázásokhoz és végtagfagyásokhoz vezetett. Az ügyre persze a korabeli sajtó is felfigyelt:
„A háborús anyaghiány megteremtette még a nagy küzdelem első esztendejében a teljesen hasznavehetetlen papírtalpú cipőt is. Eleinte csak lelketlen hadseregszállítók készítették a papírtalpú bakancsokat, amelyek az első esőben szétmállottak, és amelyek a sziklás területeken az első kilométer után szertefoszlottak, rongyokra tépődtek. Utóbb azután az osztrák és magyar gyárosok egy lelkiismeretlen része ugyancsak ilyen cipőt készíttetett és feladta a kereskedőknek forgalomba hozatal céljából. Azok a kereskedők, akik forgalomba hozták ezeket a cipőket, nem sokat törődtek silányságukkal és nagyon gyakran bőrtalpú cipő gyanánt adták el a papírtalpú, hasznavehetetlen cipőt is. Meg kell állapítani, hogy a jóhírű, régi fővárosi cipőkereskedők között nemigen akadt olyan, aki vállalkozott volna erre a szégyenletes üzérkedésre, de a háborús konjunktúra kedvezései következtében Budapestre özönlött különféle elemek annál nagyobb mértékben karolták föl a papírtalpú cipőt.”
Magyarország nevű lap, 1917
Az eset azért tragikus, mert hamar táplálni kezdte a magyarországi antiszemitizmus lángját is. A politikai zsidóellenesség már a századforduló óta jelen volt a közéletben, és a háború ezt fokozta. Számos újságcikk jelent meg arról, hogy a zsidó kereskedők szándékosan felemelik az árakat, kihúzzák magukat a frontszolgálat alól, uzsorázással zsigerelik ki a katonák hozzátartozóit.
Ahogy a lakosság kezdte egyre jobban megérezni a háború következményeit, úgy terjedtek ezek a vélemények egyre szélesebb körben. Ha közben egy-egy kereskedőről, uzsorásról kiderült, hogy valóban zsidó, akkor az bizonyítékként tovább szította az egyébként is feszült közhangulatot.
A hadimilliomosok alakját hamarosan mindenki zsidósággal kapcsolta össze. Pedig ha valaki alaposabban utánajárt volna a dolognak, akkor még nagyobb botrányt találhatott volna. A háttérben ugyanis a Monarchia rosszul megszervezett utánpótlási rendszere állt. Mivel a katonák tartalékai hamar elfogytak, a hadsereg kénytelen volt helyi szállítókkal üzletelni, akiknél viszont a minőség meglehetősen kérdéses volt. Mikor aztán az ügy kirobbant,
rögtön mindenki összeesküvést gyanított, ahelyett, hogy magát az ellátási rendszert vizsgálta volna meg. Ezek után érthető, hogy a világháborút követően miért vált annyira kényes témává a hazai zsidókérdés,
ami aztán az egész Horthy-korszakban meghatározó közéleti téma is maradt.
#4 A pártház ostroma
Az 1956-os forradalom napjaiban a Köztársaság (ma II. János Pál pápa) tér kiemelt szerepet kapott. Bár a környéken számos fegyveres csoport volt, a tér egészen az október 25-i Kossuth téri sortűzig békésnek volt mondható.
Az embereket csak az ingerelte, hogy az itt álló pártház védelmére számos karhatalmistát (ávóst) kirendeltek. Velük már a kezdeti napokban is voltak szóváltások, verekedések, sőt még lövöldözés is.
A Kossuth téri sortűz azonban elszabadította az indulatokat. Október 30-án a Baross térről és a Corvin közből 500 felkelő érkezett a helyszínre, és szabályos ostrom alá vette a pártházat.
A támadás eredménye: a védők közül 25, a felkelők közül 15-20 ember vesztette életét, többen pedig súlyos sérülést szenvedtek. A tömeg a házban tartózkodók egy részén népítéletet hajtott végre – sajnos, akadtak köztük ártatlanok is.
A tömeg indulatait az is szította, hogy a felkelők között elterjedt: a pártház pincéjében az ávósok szabadságharcosokat tartanak fogva, akiket kínoznak is. Október 31-én elkezdték keresni az épület titkos járatait, melyek létezéséről a sajtó is meg volt győződve:
„Csütörtökön az egyik aknánál dolgozók végre halk beszédhangokra lettek figyelmesek. Messziről, nagyon távolról hallatszott a segélykérő szó. Szabadítsatok ki! Foglyok vagyunk! Élni akarunk! – hallatszott tompán a mélyből. Hányan vagytok? – kérdezték. Száznegyvenheten – volt a válasz.
Magyar nemzet, 1956. november 3.
A felkelők odavittek mindent: exkavátort, földtoló gépeket, sőt még egy olajfúró tornyot is sikerült szerezniük. A nagy szervezkedésben még a Geodéziai Intézet emberei is jöttek a saját műszereikkel, hogy a föld alatt raboskodókat mihamarabb kiszabadíthassák. Egy csoport még az épület egykori tervezőjét is megtalálta, akivel emlékezetből lerajzoltatták annak alaprajzát.
November 4-ig húsz fúrást végeztek a pártháznál, mindegyiket húsz méter mélységig, de mindegyik eredménytelen volt. A pártház alatti kazamaták léte városi legenda volt, míg az ostrom és az azt követő lincselés fényképeit a kádári megtorlás előszeretettel mutogatta az „ellenforradalmárok” brutalitásának bizonyítékaként.