Hiszen nem attól leszel férfi, hogy megélés helyett lenyeled. Attól legfeljebb beteg leszel.
„Kibaszottul fizetniük kellene azért a rengeteg kérdésért, amit feltesznek nekem erről a kibaszott filmről, amiben benne sem vagyok” – fakadt ki a Russell Crowe, amikor a Gladiátor 2-vel kapcsolatban is kapott egy kérdést az 57. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon adott sajtótájékoztatóján. Az Oscar-díjas színész egyébként a rendezvény díszvendége volt,
a nyitóesten adták át neki a fesztivál Kristálygömb-díját kiemelkedő munkásságáért és életművéért.
Életműdíj, bizony ám! Ha ettől még nem érezte volna magát elég öregnek a fickó, akkor a másnapi sajtótájékoztatón, ahol egyébként főképp jövőbeli projektjeiről beszélt, – megint – szembejött vele egy kérdés az elsöprő sikerű Gladiátor folyatásával kapcsolatban és ekkor sikerült neki a fönti kifakadás.
Egy dologra hívnám itt föl a figyelmet, és nem azért vagyok vele ennyire együttérző, mert történetesen Crowe is annak a focicsapatnak szurkol, amelyiknek én, miközben ugye egyikünk sem római: Russell Crowe egyrészt vicces, ám másrészt – és legfőképpen – nagy nyilvánosság előtti őszinte felhorkanása valami kifejezetten férfias dolognak volt a nyitánya, amit sokan elmulasztunk a helyén vagy épp helyesen kezelni.
Így folytatta:
„A szereplőkről és cselekményről sem tudok semmit. A karakterem, Maximus már meghalt a Gladiátorban, tehát abban a világban én már halott vagyok, hat láb mélyen eltemetve. Ennyi.”
Ezután pedig Crowe őszintén bevallotta, hogy hiába esik jól neki, hogy még mindig a Gladiátorral azonosítják, melynek főszerepéért annak idején meg is kapta az Oscart, de egyben bazira elege is van már belőle, hogy lépten-nyomon Ridley Scott közelgő filmjéről kérdezik, ugyanis
amint szóba kerül, ő „egyfajta féltékenységet” érez, mert a film a fiatalkorára emlékezteti,
és mindarra, amit számára az a szerep jelentett az életében. (Például Lazio-szurkoló is a Gladiátor révén vált belőle ausztrál létére, ami önmagában legalább száz Oscar-díjjal ér fel – a szerk.)
Igen, az van, hogy Russell Crowe beleáll, nem nyeli le, és akár tömegek orra előtt, egy nemzetközi szakmai rendezvény díszvendégeként bemikrofonozva is megéli az ilyen érzelmeket, sőt, ki is nyilvánítja őket. Többször lenyilatkozta már, hogy mennyire aggasztja és megviseli az öregedés, ami ugyanakkor egy teljességgel természetes velejárója az életünknek. Volt, ahol egyenesen úgy fogalmazott, hogy fogalma sincsen már, kicsoda néz rá vissza a tükörből.
Igen, az van, hogy Russell Crowe nem attól érzi magát férfinek, hogy lenyeli az érzelmeit és sérthetetlennek mutatja magát,
mint valami gladiátor (nem bírtam kihagyni).
Ő megéli, kimutatja és – ha kell – kimondja, hiszen csakis, ismétlem csakis így lehetséges legalább nagyjából rendben lenni magunkkal és megbékélni a nehezen elfogadhatóval, a korábban elképzelhetetlennel. És ezt a figyelem, a kamerák meg mikrofonok kereszttüzében nyomni, na ahhoz kell férfinek lenni, tudod-e.