Egyébként is gyakrabban kellene korszakos szexszimbólumokról írnunk.
Debbie Harry amerikai énekes, dalszerző, színésznő, modell, Andy Warhol múzsája, és minden idők egyik legatyaúristenebb generációs szexszimbóluma ma koccint a hetvennyolcadikra. Miután nemrég kitárgyaltuk a szépen öregedő színésznőket, az a minimum, hogy születésnapján megemlékezünk minden szőkék legdögebbikéről vagy minden dögök legszőkébbikéről, ha úgy jobban tetszik.
Pláne, hogy egyébként is napokon keresztül tele volt a sajtó a múlt heti Glastonbury fesztivál topjaival és flopjaival. Miután kikacarásztuk magunkat Axl Rose gyalázatos teljesítményén és az azon föffögő, eltartott kisujjas médiareakciókon, és
ezredszerre is métereket nőtt szemünkben a dobszerkó mögött parádézó Rick Astley,
egyszer csak arra eszméltünk, hogy mindenki a Blondie vasárnapi koncertjéről beszél, mert egybehangzó vélemények szerint egyenesen leuralták a fesztivált.
Debbie Harry a Blondie-val öt listavezető lemezt is jegyzett az Egyesült Királyságban, köztük az 1979-es – az Egyesült Államokban is csúcsra jutó – zseniális Heart Of Glass-t és az 1978-as Parallel Lines című albumot.
Az egykori Playboy-nyuszi szólókarrierje sem mondható éppenséggel sikertelennek, gondolok itt a French Kissing in the USA-re, például. Színészi karrierje pedig több mint harminc filmszerepet és számos televíziós szereplést ölel fel.
Persze ő mindezt belülről némileg másként élte meg, amint az 2019-ben megjelent, Ez van című életrajzi kötetében olvasható. Megnyerő őszinteséggel mesél mindenről; a művészvilágról, melynek üdvöskéje volt, a zenekari dolgokról, a mindent körüllengő kábítószerekről. Arról a dermesztő New York-i éjszakáról, amikor
éjjel kettőkor elfogadott egy fuvart Ted Bundy sorozatgyilkostól és végül élve szállhatott ki az autójából,
de arról is, amikor a nyolcvanas években párjával, Chris Steinnel, akivel nem sokkal előtte még együtt járták be a csúcsokat és Blondie-lemezek tízmillióit adták el, hirtelen mindenüket – még ruháikat is – elveszítették egy adóhatósági vagyonelkobzás során.
Sőt, olyan lelki mélységekbe is beavat, minthogy jobban megviselte, amikor tehetetlenül kellett végignéznie, amint ellopják székhez kötözött párja gitárjait és erősítőit, mint az, hogy mindeközben őt magát egyébként egy késsel sakkban tartva megerőszakolta a rabló, aki otthonuk ajtajában támadt rájuk még a kora hetvenes években:
„Persze, dühös voltam és áldozatnak éreztem magam. De nem vertek meg vagy bántottak fizikailag, az egész erőszak inkább érzelmi vagy mentális volt számomra. Az, hogy valaki akaratom ellenére, egy késsel kényszerítve megerőszakol, vagyis inkább csak megkúr, nyilván nem egy boldog pillanat volt az életemben, sejted. De nagyon komolyan együtt érzek azokkal a nőkkel, akiket konkrétan vernek. Ha velem történne ilyesmi, az valami olyan dolog lenne, aminek érzelmi következményeit életem teljes hátralévő részében megszenvedném. De ez az erőszak nem olyan volt.”
Már érzed, hogy mennyire kemény a csaj – elnézést, tiszteletre méltó idős hölgy. Pont annyira, mint amennyire mindmáig csak úgy sugárzik belőle, a puszta jelenlétéből.
Eklatáns példa erre a sztorija David Bowie-val, ami valójában egy nettó szexuális zaklatás volt, ám ő sosem csinált belőle botrányt – pedig minden joga meglett volna szabályosan feljelenteni is -, mert egyszerűen annyira stabil a nő, hogy teljesen máshogy kezelte le: plot twistet alkalmazva eleve úgy fogta föl, hogy mivel kedvelik egymást az emberrel, bizonyára nem akart a szó szoros értelmében rosszat, csak egyszerűen egy nárcisztikus idióta plusz épp gerelyre kokózta magát.
Amikor a Blondie David Bowie-val és Iggy Poppal turnézott (micsoda kompánia!), Debbie átadta nekik a maradék kokainját, miután kiderült, hogy a szokásos New York-i dílerük meghalt. Ezután Bowie fogta magát és csak úgy elővette a farkát neki: „Elővette nekem a kis Bowie-t, mintha csak én lettem volna ott a hivatalos pöcsellenőr” – írja Harry. „David méretei természetesen hírhedtek voltak és szeretett vele férfiaknak és nőknek is dicsekedni. Olyan…szexi volt.” Az énekesnő a The Sunday Timesnak nyilatkozva
részletesebben kifejtette a találkozást Bowie legnemesebb szervével és azt mondta, „csak remélni tudja”, hogy a fickó ezt a hála jelének szánta.
„Gondolom, köszönetet akart mondani” – folytatta. „Nagyon vicces volt… De nem nyúltam hozzá, pedig arra gondoltam, hogy nagyon szép. Nem tudom, mi lehetett a szándéka ezzel a megmozdulással és sajnálom, hogy már nem kérdezheted meg tőle te sem.”
Ezek után már nyilván érzed, Debbie Harry pont nem az a nőszemély, akinek megkottyanna holmi öregedés. Debbie 2023-ban, hetvennyolc évesen, klasszik all black miniszoknyás rockcica-outfitben, CBGB pólóban így nyomta:
Egyszerűen borzasztó, hogy ez a nő semmikor és sehogyan sem tud ciki lenni. Nyilván így 78 évesen már sem a hangja, sem a mozgása, pláne színpadi jelenléte nem olyan, mint fénykorában, de én azt mondom, hogy aki ilyen koncertet nyom ennyi idősen és nem egy kertipartin vagy egy céges karácsonyon, hanem – érted – a Glastonbury-n, aztán
pár órával később már a városban ücsörög a lépcsőn, cigizgetve, egy Vogue-ot lapozgatva, annak nem lehet múlt időben beszélni a fénykoráról.
Mindenesetre zárásképpen összeállítottam egy galériát fiatalkori fénykorából, az all time legforróbb és legstílebb fotóiból, aminél kevés hálásabb feladatot találhattam volna ki magamnak, hiszen merítés az van bőven, ahogyan stílus és karizma is a fényképeken. Mutatom:
