Mindkét zenekar története arról szól, hogyan lehet felállni a sors által kiosztott vagy magunk okozta csapásokból. Hétfőn együtt koncerteznek Budapesten.

A Mötley Crüe és Def Leppard valahogy mindig is cikinek számított itthon. Ebben a feminin sztíló, a Crüe sminkje (az Aerosmith róluk írta a Dude Looks Like a Lady című számát…), a főleg a külsőségekre hangolt kaliforniaiak laza bad boy rezgése vagy a Süket Leopárdok T-Rexet, Slade-et idéző glam-gyökerei, finomabb hangszerelése, lágy vokáljai, elektronizálódó hangzása és Joe Elliott énekes – korszakra tekintet nélkül vállalhatatlan – Bundesliga-frizurája is ludas lehetett.

Pedig amikor 1991 nyarán becserkésztük Peti barátommal Tommy Lee-t és Nikki Sixxet – a Crüe két oszlopos tgaját – a Dunakorzón, minden volt a két csávó, csak ciki nem. Két magas, jóképű, akkori szemmel krézi módon rommá tetovált rocker, akik

a menőség és hedonizmus univerzumából szálltak alá közénk, éppen rendszerváltott magyarok közé.

Kedvesek, türelmesek, és valószínűtlenül lazák voltak, persze nem tudtuk, hogy milyen zűrzavar volt az életük, ahogy azt sem, hogy ez majd még fokozódik.

Két hosszú és hihetetlenül sikeres karriert befutó zenekarról van szó. A minden posztján kiváló zenészekkel, hangszerelőkkel működő sheffieldi Def Leppard és a 80-as évek glam/haj/sleaze-metálhullámának úttörői, a Los Angeles-i Mötley Crüe kizárólag – borsos árú – ülőhelyekkel megrendezendő közös május 29-ei koncertjére elképesztően fogynak a jegyek, ami azt mutatja, hogy valami változott.

De vajon a magyar rockerek lelkében vagy a világban? A covid után minden koncert számít, hátha az utolsó? Esetleg a turné amerikai sikere gyűrűzött át hozzánk? Nem tudni, nem is érdekes.

Tragédiák sorozata

Mindkét zenekar óriási eladásokkal (egyaránt 80-100 millió nagylemez), kasszát robbantó koncertsorozatokkal büszkélkedhet (elsősorban Amerikában) mégis leginkább a pályafutásukat kísérő drámai fordulatok és tragikus események sokasága közös bennük.

A Def Leppardot nevezhetnénk a világ legszerencsétlenebb zenekarának, ha nem a világ egyik legsikeresebb bandájáról lenne szó. Amin ők keresztülmentek, attól rengeteg zenekar feloszlott volna, de ha valaki el is átkozta őket, az átok csak félig fogott, mert ma is együtt játszanak, szinte napra pontosan 32 éve változatlan felállásban, sőt négy tag 43 éve nyomja együtt. A Mötley Crüe ugyanígy lehetne a világ legszerencsésebb csapata, vagy vica versa.

Amit a sex, drugs and r’n’r életvezetés, a felmagasztalt önpusztítás terén műveltek, az kisebb városok kiirtására elegendő lett volna.

Vegyük át rögös pályafutásuk nagyobb karamboljait: jöjjön, ami a rock’n’roll roncsderbijének tűnhet – avagy miért csoda, hogy május 29-én élőben láthatjuk őket Budapesten.

A félkarú dobos

1984. december 31-én a 21 éves Rick Allen, a Def Leppard dobosa a téli napsütést élvezve Corvette-jén száguld a barátnőjével egy szilveszteri buliba. A napfénytető nyitva, a hangulat ünnepi. Előző évben megjelent, Pyromania című lemezükből 8 millió fogyott, a Led Zeppelin óta nem volt angol zenekar ilyen sikeres Amerikában. Semmi sem ronthatja el ezt a napot.

Illetve de. Egy Alfa Romeo utasait felbosszantja az arrogánsan közlekedő sztár, megelőzik. Allen többször is megpróbálja visszaelőzni őket, a kakaskodás végén a fekete sportkocsi kisodródik, és óriási erővel egy kőfalnak rohan.

Rick öve kinyílik, ő a napfénytetőn keresztül kirepül a kocsiból, bal karja leszakad, barátnője az autóban szorul.

A dobos óriási szerencséjére egy ápolónő kertjében landol, és egy másik nővér is éppen arra jár, két rendőr szintén (csodálatos részlet, hogy az egyik rendőr később feleségül veszi az egyik ápolónőt). A kart megtalálják, jégre teszik („sok jegünk volt, mi is bulira készültünk”), majd az orvosok visszavarrják, de néhány nap múlva fertőzés miatt amputálni kell.

A Def Leppard később 25 millió példányban elkelő, Hysteria című lemezének felvételei egy évet csúsznak, ami 2 millió fontjába fáj a zenekarnak, de önzetlenül megvárják Ricket. Az 1986-os Doningtoni Monsters of Rock Fesztiválon tér vissza, a tömeg 10 percig élteti, amikor színpadra lép. Azóta is fél karral, neki tervezett elektromos dobszerkóján zenél, turnézza körbe a világot az akaraterő szimbólumaként. Sajnos nincs jó felvétel a ’86-os fogadtatásról, de ezen a későbbi videón is átjön a hangulat:

1988-as soundcheck, itt látni közelről, hogy megy ez az egy karral dobolás:

Miután a zenekar felocsúdott a dobosa tragédiájából, úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg. Az 1987-es Hysteria meghozta az áttörést, jól ment a turné, de a csendes, visszahúzodó, egyedi stílusú gitáros, Steve Clarke már régóta gödörben volt, és úgy tűnt minél nagyobb a siker, annál nehezebben kezeli.

„Szomorú, sötét gyerekkora volt Steve-nek, mi sem sokat tudtunk arról, hogy milyen nehéz titkokat hordoz. 1990 körül már nagyon súlyos gondjai voltak az alkohollal, az ’Adrenalize’ felvételei sem haladtak. Adtunk neki 6 hónapot, hogy lakja be az új otthonát Chelsea-ben”

– mondta róla később Joe Elliott énekes.

1991. január 8-án Steve Clarke-ot holtan találták barátnője otthonában. Nagy mennyiségű alkoholt ivott nyugtatókra, leállt a légzése. A bűntudattól és gyásztól lesújtott Def Leppard 1992 áprilisáig felhagyott a lemezfelvételekkel. Steve utódja a nagyszerű, a Dio, és Whitesnake zenekarokkal már komoly sikereket elérő Vivian Campbell lett, aki azóta is tag. Itt sikerei csúcsán, 1988-ban láthatjuk Clarke-ot (a szőke, hosszú hajú gitáros):

1994-ben Rick Savage basszusgitáros arcidegbénulást kapott, amitől jó időre elvesztette a kontrollt a mimikája felett. Mára alig észrevehető tünetei vannak csak a betegségének, de jóképű rocksztárt nagyon megviselte a felépülés. 2013 márciusában Vivian Cambellt, a Clarke helyébe lépett tehetséges északír gitárost Hodgkin-limfómával diagnosztizálták. Viviant azóta is kemózzák, a hajviseletén általában látszik, hogy éppen hol tart a kezelése, de ez gitárjátékán, a vokáljain semmit sem rontott. Azóta így beszél magáról:

„Rájöttem, hogy rövid az élet. Azóta vettem 12 Porschét, élvezem az életem minden pillanatát, minden koncerten úgy játszom, mintha az utolsó lenne. Hálás vagyok az életemért.”

Mindezt nehéz überelni, de ha létezik csapat, amelyet legalább ennyire megtépázott az élet, az a Crüe.

Egy baleset

1984. december 8-án, a kaliforniai Redondo Beachen bérelt tengerparti lakást Vince Neil, a Mötley Crüe kissé együgyű énekese. Egy este a sikereiket ünnepelték, ott volt Tommy Lee dobos, csajok a házból és a finn Hanoi Rocks zenekar tagjai (aki nem ismeri őket keressen rájuk, megéri). Harmadik napja ment az evés-ivás, kifogytak a piából. 3 sarokra volt a legközelebbi bolt, Vince elindult, hogy feltöltse a készleteket, és mivel akkor vásárolt 1972-es Ford Panteráján kívánta megtenni a néhány száz méteres utat, Razzle, a Rocks dobosa kérte, hadd tartson vele, hogy láthassa a ritka, vintage sportautót. Mindketten hullarészegek voltak. A 40-es táblánál 120-szal száguldó autó kisodródott, és egy szembejövő VW Bogárba csapódott.

A Bogárban utazó fiatal pár mindkét tagja életre szóló sérüléseket szerzett, Razzle a helyszínen meghalt. Vince 2,6 millió dollárt utalt a három áldozatnak, illetve rokonainak, megúszta 30 nap börtönnel, amit ma ő maga is nevetségesnek tart. Mielőtt azon bosszankodnánk, hogy milyen igazságtalan a sors: 1995-ben Vince Neil lánya, a 4 éves Skylar hosszú küzdelem után belehalt a veserákkal folytatott küzdelembe. Az eset annyira megviselte, hogy a mai napig meglátszik rajta.

Egy túladagolás

1987. december 23-án Slash, Dave Ellefson a Megadethből, Robin Crosby a Rattből, és Nikki Sixx egy nagyon fehér előkarácsonyt ünnepeltek LA-ben. A buli után Sixx átment a Franklin Plaza Hotelbe, ahol a dílere túlszúrta heroinnal.

A sztorinak két befejezése is ismert, hogy melyik a valós, nem tudni.

Az egyik szerint egy mentős élesztette újra két fecskendő adrenalinnal, „ma senki sem dobja fel a pacskert a mentőmben” felkiáltással. Aztán Sixx megszökött a kórházból, a parkolóban két rajongó talált rá, akik aztán hazafuvarozták a pucéran kóválygó zenészt. A másik verzió szerint a szintén jelen levő Guns N’ Roses-dobos, Steven Adler rángatta Nikkit a hideg zuhany alá, majd ott addig ütögette a fejét a begipszelt kezével, amíg a basszusgitáros magához tért.

Nem ez volt Nikki első rendevúja a kaszással: pár évvel korábban egy Londoni díler lőtte túl, majd miután sikertelenül próbálta baseballütővel magához téríteni, egy utcai szemétkonténerbe dobta.

Egy gyerekhalál

Tommy Lee, a zenekar lakli, gyermetegen sármos dobosa eleinte cuki csajairól volt híres. Heather Locklear, a TJ Hooker diszpécsert játszó bájos színésznője volt a felesége, aztán Pamela Andersonnal lépett frigyre. A hírhedten erőszakos és diszfunkcionális kapcsolat, és a minden celeb-sextape-ek anyjának számító házipornó-videójuk nyilvánosságra kerülése önmagukban felért egy csapással, de az igazi tragédia 2001. június 19-én történt a pár malibui otthonában.

Pamelával közös fiuk születésnapját ünnepelték egy medencés bulival, az egyik 4 éves vendég kisfiúra pár percig senki sem figyelt, majd a vízben holtan lebegve találtak rá. Az eset taccsra tette Lee-t, aki egyébként akkor éppen nem is volt a Mötley Crüe tagja. Óriási szerencsével úszta meg a felelősségre vonást.

Egy szörnyű betegség

Az alapító-gitáros, Mick Mars fiatal kora óta Bechterew-kórban szenved. Az elmeszesedő és teljesen megmerevedő gerinchez, szalagokhoz vezető betegség egész életében, minden turnén megkeserítette Mars életét. Rendkívüli fájdalmakkal birkózva játszotta végig az elmúlt négy évtizedet, már 8 cm-rel alacsonyabb, mint középiskolás korában volt, a fejét pedig már semmilyen irányban nem tudja mozgatni.

Az alulértékelt zenész csak idén, néhány hónapja adta fel a küzdelmet, és vonult vissza az aktív koncertezéstől. Külön szomorú, hogy azóta már perben is áll volt társaival, a zenekar üzleti ügyeit intéző különböző cégekben betöltött posztokról és tulajdonrészekről zajlik jogvita. Hogy érezzük ennek az anyagi súlyát:

csak a Def Lepparddal közös turné 170 millió dollár bevételt hozott a két zenekarnak.

De elég a túlélőbulvárból, most már mindenki érti, miért nagy szó, hogy itt lesznek, és játszanak – essen szó a zenéről is. Főleg idő- és karrierbeli párhuzamokat lehet állítani a két zenekar között, hiszen a zenéhez való hozzáállásuk aligha lehetne különbözőbb. A Mötley a feeling, a lendület, néha a blues, néha a punk, de mindíg a látványos külsőségek, a dekadencia és az extrémitások mentén alakította a stílusát, sokszor engedve a zenei színvonalból.

Minden esetlenségük ellenére is szerethetők a korai lemezei, különösen az 1981-es Too fast for Love, vagy a 1983-as Shout at the Devil. A New York Dollst idéző glamszerkókat sátánista szimbólumokkal keverve, egyszerű, de hatásos zenei panelekkel jó kis koktélt lögyböltek össze.

A pia, a party nem segített, de az 1983-as Theatre of Painen ott van a Home sweet home, a műfajteremtő power ballad (lassú szám, keményebb részekkel), amely egészen új dimenzióba repítette a fiúkat.

Az 1986-os Girls, Girls, Girlst már full junkie üzemmódban vették fel, akad is rajta töltelékdszám bőven, de a Wildside és a címadó dal megmentette a nagylemezt a teljes égéstől.

A nagy kijózanodás után felvett 1989-es Dr. Feelgood a mai napig a Crüe csúcsteljesítménye. A kanadai producer, Bob Rock, aki korábban hangmérnökként már dolgozott a Bon Jovival, az Aerosmith-szel és a Culttal, ezen a lemezen találta meg azt a bombasztikus hangzást, amit aztán a Metallica fekete lemezén tökéletesített.

A zenekar későbbi munkásságát, az énekescserét és -visszacserét már nem taglalnám, a május végi koncert szempontjából nincs jelentőségük.

A Def Leppard mindennek a szöges ellentéte. A Queen, Bowie, Slade által inspirált sheffieldi ötöst a perfekcionizmus, a minden részletre kiterjedő extrém figyelem jellemzi. A csodálatos, 5 szólamú vokálok, a soha nem halott gitárhangzások, a leheletfinom hangszerelés ezer közül is felismerhető stílust alkotnak. Az 1980-as On through the nighton, és az 1981-es High ’n’ Dryon már szinte minden ott van, amitől egy időre ők lesznek a legnépszerűbb zenekar az USA-ban.

Az 1983-as Pyromania már óriási siker Amerikában. Olyannyira, hogy a csapat yorkshire-i származásukat büszkén vállaló tagjairól otthonukban azt hiszik, hogy amcsik. Ezen a lemezen feltűnik már a rodéziai születésű Mutt Lange producerzseni, aki nem sokkal korábban tapasztalta meg az igazi világsikert az AC/DC Back in Blackjével.

Nincs rossz szám a lemezen – azt gondolhatnánk, ezt a produkciót nem lehet felülmúlni. Ekkor jön a nehéz szülés, 3 év viszontagságai után 1987-ben megjelenik a Hysteria. Lange és a zenekar időt és pénzt nem kímélve – abban az időben ez volt minden idők legdrágábban elkészült albuma – igazi mesterművet hoznak létre. Minden hang, ütem, effekt a helyén, a zenei részletek gazdagsága káprázatos, miközben az album kimondottan könnyen emészthető.

„Egy hard rock Thrillert akartunk csinálni”

nyilatkozta később Phil Collen gitáros. Sikerült. Csak Amerikában 12 millióan vették meg a lemezt, és a koncerteken a küzdőtér közepén felállított színpaddal is újat mutató Leppard szupersztár lett. Nálam abszolút lakatlan szigetes az LP.

Nagyon izgalmas a Classic Albums sorozatnak a lemezről szóló epizódja is:

Az ezt követő, 1991-es Adrenalize idézi még ezt a lendületet, inspirációt. Steve Clarke részeit Phil Collen játssza fel, bizarr módon megidézve nemrég elhunyt barátját. Sokan kedvelik még a ’96-os Slanget is a rendhagyó hangzása miatt, és vannak emlékezetes pillanatok az azóta megjelent lemezeken is, de a koncertek gerincét a fenti lemezek adják.

Még mindig jól mennek

Mielőtt azt gondolnánk, hogy kiégett vénembereket láthatunk majd május végén, megnyugtatnék mindenkit, hogy a Leppard most is zseniális, élmény őket nézni. Május 19-én szülővárosuk Leadmill nevű klubjában léptek fel – 35 évig nem vállaltak bulit ilyen kis helyen -, és a dolog nagyon működött, szóval szó sincs roncsderbiről!

Ha a pocakos, hangjával alkalmanként ellő csivavát idéző Vince Neil énekessel elnézőek tudunk lenni, az új sztárgitárossal (John 5), és szexi táncos-vokalistákkal kiegészült Mötley felállása sem fog csalódást okozni. Nekik biztosan ez lesz az utolsó magyar fellépésük.