Kitört egy kisebb vihar a magyar interneteken, de az ezen való csámcsogás helyett inkább a mentőcsónakra figyelj.
Onnan nyitnék, hogy leszögezem: én most igazán nem arról szeretnék írni, hogy a népszerű influenszer, Handrás aka Horváth András mit engedett meg magának a Tiktokon, hű meg há. Ennek több oka is van, és az egyik legfőbb az, hogy HP kollégám annyira briliánsan, tömören és kikezdhetetlenül kommentálta az esetet a GameStaron, hogy én ehhez már nem akarok – de nem is tudnék – egyebet hozzátenni.
HP a szívemből szólt, és ez teljesen komoly, odanézz, mivel zárja sorait:
„Akár józan volt, akár nem, az ilyen nyilvános szenvedéspornó sok jót nem szül. Hogy influen… bocs nem, tartalomgyártóként mekkora felelősségünk van saját magunkkal és közönségünkkel szemben, arról is bizonyára megoszlanak a vélemények, de miután katasztrófaturistaként kiröhögtük magunkat, azért ezt a kérdést még megéri rágni egy kicsit. Akár alkotóként, akár nézőként. Hátha kiderül, hogy többre vagyunk hivatottak ennél.”
(HP @ Gamestar)
Bizony, ez ennyire egyszerű, de heves bólogatásom közben fordítanék néhány fokot a kormányon. Mégpedig azért, mert én ezt az egész mikroskandalumot egy rögtönzött reakcióvideó révén tudtam meg. A gyakorlottabbak ebből azonnal le is veszik, hogy nem követem Handrás tartalmait.
Az én ízlésemnek ő mindig is túlontúl modoros figura volt, és akármikor néztem, mindig az volt a benyomásom, hogy még a honi influenszersztenderdekhez képest is túl vaskos álarcot visel. Még az adott téma és/vagy termék iránti érdeklődésem ellenére sem tudtam feloldódni a tartalmaiban, mert azt éreztem, András minden másodpercben kényszeresen ügyel rá, hogy a lehető legszélesebb rétegeknek megfeleljen, és semmiképp – még véletlenül se – süllyedjen egy szint alá.
Nos, ez most minden eddigi erőfesztítése ellenére megtörtént, épp ezen csámcsog a magyar internet.
Vélemények jönnek-mennek, és különböző rögtönítélő bíróságok is kijelentették már róla, amit – vélhetően már régebb óta – határozatba foglaltak. Nekem azonban mindeközben András fényévekkel szimpatikusabb lett, hiszen előtört belőle Az Ember.
Ennyi elég is az én személyes perspektívámról; ígérem, hogy ez lényegtelen. Nagyfiú vagyok már, a perspektíváimat iránymutatás helyett inkább eszközként vagyok képes használni, fontosnak tartom a tudatosságot. Amit azonban lényegesnek érzek ebben az egész Handrás-gate-ben, az nem is annyira a mértékadó véleményezés, hanem az, amivel a mai napom hajnal ötkor elindult.
Úgy dobta az algoritmus, hogy frissen őrölt tripla kávémat Vályi Pista Handrásnak címzett videójára kortyolgattam, és – holott stabil mentális állapotban, egészséges kedéllyel, frusztrációmentesen és jó kedvvel ültem ott – nagyon mélyen megérintett.
Egyrészt mert a szívemből szólt, és arról szólt, amiről ilyenkor szólni érdemes. Mert magam is
úgy gondolom, hogy egy ilyen egyértelműen kontrollálatlan összeomlásra az ítélkezés helyett elsősorban asszertíven érdemes reagálni.
Lehet, sőt kell, és nem is nehéz véleményezni egy ennyire egyértelmű botlást, ám ez az egyetlen megközelítés, ami előre is visz. Pista épp innen fogta meg, az embert szólította meg a szakmabeli helyett, engem pedig borzasztó jó érzéssel töltött el, hogy minden egyes szava akár az én számból is elhangozhatott volna.
Az ország egyik legjobb autós újságírója, a Speedzone egyik alapítója és műsorvezetője egyértelművé tette kurta Facebook-posztjában, hogy nem barátok Handrással, mégis, az alatta lévő videóban olyan embertársi és kollegiális gondoskodással a hangjában üzen neki, hogy arról úgy hiszem, mindannyian példát vehetünk, lényegében bármilyen helyzetben.
Rögtönzés az egész, telefonnal a kezében vezet körbe kertjében, ahol megmutat pár apróságot, melyek a maguk egyszerűségében igenis roppant fontos dolgok, és ezzel arra igyekszik felhívni Handrás figyelmét, amit ő talán már félig elfelejtett az influenszerség nagy szerepjátékában.
Miközben ezekből mindig lehet meríteni, és épp ezért ezeket érdemes tudatosan sokkal magasabbra értékelni, mint azt a videós tartalomgyártók feszített tempójú és sokszor felszínes világa esetleg diktálná. Így illusztrálva könnyebb volt elmondani azt, ami az én felfogásomban nem más, mint
egy recept az épelméjűséghez, ha úgy tetszik.
„Igen, vizespohárból iszom a fröccsöt, van rajtam tizenöt kiló felesleg, palócul beszélem a magyart, büszke is vagyok rá. És tudod mit? Ezek a fontos dolgok az életben. Hogy nő a borsó, nő a saláta, nő a retek, hogy szeretnek a gyerekeim, meg bent van a csajom, aki szeret. Ezek a fontos dolgok. Hogy kopaszodsz, meg alacsony vagy? Ezeket ne vedd föl! Nem ezen múlik! Ahová itt nézek, mindenütt látok egy kicsi sikert. Mindenütt látok valamit, ami sikerült. Ez engem boldoggá tesz; elégedetté. Ezek a fontos dolgok, nem a szponzorok, meg a kommentek, meg a klikkek. Lehet, hogy ezt kéne megtanulnod. Vedd magad körbe olyan emberekkel, akik érdek nélkül a barátaid,
és soha ne küldd el a francba azokat az embereket, akik azzá tettek, ami elhiszed, hogy vagy! Békélj meg, találd meg az apró örömöket az életben, aztán nem fog többet bosszantani semmilyen komment.”