Néma igazságosztók, tragikus hősök, az apaság végtelen iterációja – hoztunk 8 videójátékot, ami férfiasabb, mint a foci meg az olajfoltos trikó együttvéve.
Ha férfinak születtél, és nem túl régen, akkor több, mint valószínű, hogy előbb markoltál a használattól megsárgult egeret vagy kontrollert, mint megtanultál volna rendesen beszélni. Nem teljesen világos, a videójátékok miért indultak férfidominált médiumként, de az biztos, hogy most már olyan korúvá cseperedett ez a szórakozási forma, hogy képes magát kommentálva beszélni erről a tényről.
Rajta keresztül pedig rólunk, férfiakról is. Összeszedtük azokat a játékokat, amelyek akár a történetük, akár a játékmenetük, akár mindkettő révén a férfilétről regélnek, és mint ilyeneknek, kihagyhatatlan a végigjátszásuk.
#1 Red Dead Redemption 1-2
Akárhonnan nézzük, a Red Dead széria az old school férfiideálok bukása egy epikus, két részre bontott tragédiában elmesélve. Szerintem nincs ember, aki ne azzal az elsődleges szándékkal ült volna le mindkét rész elé, hogy kiélje a kavbojos westernfantáziáit, hatalmas tűzpárbajokkal, kilométeres lovaglásokkal a naplementében, meg vadászattal a végtelen prérin.
És ezekre bőven van alkalom mindkét részben, hiszen a játék akkora szabadságot ad, amekkorát az ilyen open world homokozókban is ritkán látni. Csakhogy nincs az a szabadság, ami megment a sztorik végkimenetelétől. Bármeddig akarod elodázni, a fő küldetéseket előbb vagy utóbb ki kell pörgetned, ezeknek pedig egyetlen kimenetele létezik: a totális bukás. A Red Dead arról mesél, hogy
az életét szabályok nélkül élő férfi a társadalmi normák kialakulásával és intézményesülésével ellehetetlenül, és végül elpusztul.
De ami ennél is rosszabb: hiába vezérlik nemes célok, az erőszak mindig csak még több erőszakhoz, majd végül halálhoz vezet. Azért ne csüggedj teljesen, jó pár jóleső headshotot kioszthatsz, és még több filmbe illő jelenetet játszhatsz le, mielőtt elérne az elkerülhetetlen végzet. Aztán persze kezdheted az egészet elölről, mert a férfi nem tanul.
#2 The Witcher széria
A Witcher játékok világa és narratívája túl nagy és intrikált ahhoz, hogy könnyen fel lehessen bennük fedezni egy egységes, letisztult üzenetet, de szerencsére nem is ez a céljuk. Akkor működnek legjobban, amikor el tudsz veszni ebben a hard fantasy univerzumban, aminek a kellős közepén egy félmutáns anyab*szó méteres karddal szántja be az elfajzott monsztákat meg csábítgatja el a nőket. A játék lehetne egybites, hipermaszkulin férfiszimulátor is, de hálistennek
sokkal okosabb és rétegeltebb, mint egy papírkötetes ponyva, amit a könyvespolcon találtál foszló állapotban.
Bár az erőszak mindennemű formája és a magányos hős kortalan fantáziája áll a játékok középpontjában, a trilógia olyan témákat érint, mint a család és a férfibarátság ereje, a sors megkerülhetetlensége és az önfeláldozás fontossága. Sőt, a korszellemnek megfelelően a harmadik epizódra kapunk nevelési jótanácsokat kezdő és gyakorlott apukáknak. Egyébként a sorozat javarészt szintén hozza ezeket a témákat, ha nem lenne több száz órád egyhelyben ülni.
#3 God of War & God of War: Ragnarök
Egy újabb siker az apukáknak! Amíg az eredeti trilógia a féktelen macsóságnak, illetve a veszélyeinek állított szobrot, addig az új iteráció egy teljesen másik irányba mozdult el: ahogy az eredeti szériát toló gémerek, úgy a God of War is felnőttkorba lépett, így apukát csinált a kopasz, marcona, csajmágnes Kratosból. Eredmény?
Kevesebb lehetetlen akrobatika kézre erősített láncos pengékkel, több nevelő célzatú dorgálás.
Kevesebb vérgőzös ámokfutás, több favagás prémium skandináv baltával. Megnyugtató azonban, hogy a GoW sorozat a téma érzékenyítése ellenére sem felejtett el betyáros akciójáték lenni, a fiúgyermek patent felneveléséből és az apukaszerepbe való beletanulásból építkező történet minden narratív állomását csontzúzós és fejaprítós harcokkal keretezi, így azért jóval könnyebben csúszik a temérdek érzelmet hordozó téma is.
Lehet tehát esendő férfikaraktert írni akkor is, ha az alany 3 méter magas, és több izom van rajta, mint egy edzőteremnyi csávón összesen. Kratos papáról az apaság kontextusában bővebben is értékeztünk korábban:
#4 Doom (2016) & Doom Eternal
Néha egy meg egy az kettő, oszt jónapot. Nem kell minden játék mögött a mély jelentést keresni, vagy elvárni, hogy könyékig turkáljon a törékeny és intrikált férfipszichében. Kell olyan is, ami engedi levezetni állatias ösztöneinket, de vállalható minőséggel és stílusban. Az új (és amúgy a régi) Doom játékokat tolni nem simán mocskos élvezet, hanem eszméletlenül kúl és nem kevésbé atomférfias elfoglaltság.
Nagyjából olyan, mintha digitalizálták volna a favágást és a sörösdoboz fejen történő szétnyomását.
Csak elkezdesz a dobhártyaszaggató metálra démonseregeket hentelni, és garantáltan szétmállik rajtad a melegítő a felszabaduló tesztoszterontól. Legyenek bármennyire is érzékeny lények a férfiak (és ebben semmi irónia nincs), néha a legpapamacibb karakterű apukáknak is kell egy pár szabad óra, amikor alászállnak a pokolba tetvedék ellenségeket kettéfűrészelni.
#5 Brothers: A Tale of Two Sons
Egy olyan világban, ahol nagyjából minden második játék az apaszerepről szól, kifejezetten üdítő egy olyan kis indie-cím, amely pár röpke óra hosszáig a fiútestvéri viszonyt taglalja. Különösen érdekes, ha ezt párbeszédek nélkül teszi.
Ez a 2013-as játék Josef Fares dirigálása alatt készült, aki az A Way Out és az It Takes Two sikere előtt azzal kísérletezett, hogy a mostanára védjegyévé vált kooperálós akciózást hogyan tudja egyetlen (technikailag azért kettő) kézben tartani. Itt ugyanis két tesóval játszol, egyszerre.
A kontrollered két karja egy-egy szereplőt irányít, egy testvérpárt, akik haldokló apjuk megmentéséért indulnak el egy hatalmas, fantasyelemekkel átitatott questre.
Pár óra alatt kényelmesen kipörgethető, ezért legyen elég annyi: ennek a játéknak sikerül úgy megríkatnia, hogy a játékmeneten keresztül felhívja a figyelmed a két karakter összedolgozásának és a testvéri szeretet erejének fontosságára. Tegyél vele egy próbát, ha még nem tetted volna, bitang erős cucc, veled marad évekre.
#6 Max Payne széria
Ha a játék neve egy férfinév, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a hímtársadalom megszólítása lehet a cél. De a szóviccnek is beillő elnevezés szerencsére sokkal többet rejt egy sablonos henteldénél.
A felszínen persze „csak” minden idők egyik legjobb akciójátéka, ahol meghonosították és többnyire ki is maxolták a bullet time néven ismert időlassítást, amikor orvosi precízióval helyezhetsz különböző lövedékeket az ellenfeleid agylebenyébe annyi idő alatt, amíg ők pislognak egyet. Ha viszont kiélted magad a hongkongi mozik akrobatikus golyóbalettjeit idéző vetődésekkel, akkor elég hamar körvonalazódik annak a férfiembernek a tragédiája, aki
bár morálisan jórészt támadhatatlan, jussa nem a boldog élet, hanem egy trauma fogságában végigszenvedett élet-halál piruett.
Szerettek elvesztése, alkoholizmus és egyéb függőségek, fájdalmasan semmit sem érő macsóság, meg hasonló tragikus topikok jutnak minden tökéletesen kivitelezett gigakombóra.
#7 Grand Theft Auto széria
Nem fogom azt hazudni, hogy a korai GTA játékok megjelenésekor bárki is azzal vádolta volna ezeket a címeket: méltó módon reprezentálják a férfilét legkülönbözőbb aspektusait. Egyrészt azért, mert a negyedik részig az izgalmas, rétegelt, már-már kifejezetten filmszerű narratíva különösebben nem is volt prioritás.
Másrészt meg ha az is lett volna, a játékosok többsége gimis kiskamasz volt, aki azon röhögött, hogy itt bizony kurvázni is lehet. Aztán a GTA IV és V fogta magát, és nemhogy egyetlen férfiproblémára fűzte volna fel a sztorikat, de kábé az összesre egyszerre.
Van itt haldokló amerikai álom kétes hivatású férfiak szemén keresztül, magány, férfibarátság és vérkötelék, csalfa feleségek és f*szkalap gyerekek, az erőszak véget nem érő körforgása, elfojtott düh, boldogtalan pénzemberek, hatalmi visszaélés, ellehetetlenülő beilleszkedés, párkapcsolati parák ésatöbbi. Ugyan a sorozat talán mindig az átfogó Amerika-paródiájáról és az ártatlan járókelők elütéséről fog szólni, de elvitathatlan, hogy
kevés játék merült alá ennyire a férfipsziché legmocskosabb szféráiba,
ahova amúgy maximum az HBO-n futó fullos karakterdrámák merészkednek csak.
#8 The Last of Us
És ha már fullos karakterdrámák az HBO-n: a The Last of Ust idén csak akkor tudtad megkerülni, ha kihúztad az internetet és túl sötét napszemüveget tettél föl, vagy szimplán csak bemásztál a legnagyobb szikla alá, amit találtál. A sikerjátékból kinőtt sikersorozat (itt írtunk róla) végigsöpört a nemgémer társadalmon is, leegyszerűsített, már-már lebutított verzióját hozva a sztorinak, ami valaha elindította az apasztorik trendjét a videojátékok világában.
Ha ránk hallgatsz, hagyod a francba, a valódi jamperséget a 2013-as eredeti tudja csak igazán. Joel Miller története olyan jól ismert (fentebb már boncolgatott) toposzokra épít, mint a szerettek elvesztésének traumája, a család fogalmának újradefiniálása, illetve az önzés és következményei.
Joel tettei férfiként, apaként és emberként egyaránt megkérdőjelezhetők, de közben sok teret nem kapsz arra, hogy ténylegesen megkérdőjelezd,
mert a kontrollerrel a kezedben hajtod magad a konklúzió felé, amit a szíved mélyén magad is szeretnél. Mélyen elgondolkodni a Joellel közös tetteteken azért még lehet, sőt kifejezetten ajánlott.
Ha valakinek lettek volna kétségei: