Sosem gondolnád, hogy a mamutfenyő-testalkatú (és -közlékenységű) Kratos, a patinás God of War játéksorozat főhőse is tud ezt-azt tanítani az apaszerepről. És mégis.

Egészen biztos, hogy Kratos nem az a közhelyes stockfotó-apuka, aki alig néhány perce megismert, jólfésült modellgyermekét merev mosollyal dobálja a réten. Elég csak egy pillantást vetni rá: ezek a szemek nem néztek üvegesen óvodai karácsonyi műsorokat, ezek a kezek nem emelkedtek fásultan a magasba, amikor szülői értekezleteken kellett szavazni az egy- avagy kétnapos osztálykirándulásról. Ezekben a fülekben nem gyermekek gyöngyöző kacaja visszhangzik, hanem csontropogás, illetve a „kérem, uram, legalább a másik kezemet ne tépje le!” és hasonló utolsó mondatok.

De akkor hogyan lett mégis Kratos a játékvilág aktuális kedvenc faterja – olyannyira, hogy a Sony marketingeseinek álomvilágában még Ben Stiller, LeBron James vagy John Travolta is róla próbál példát venni?

Amellett, hogy a 2018-as God of War (melynek közvetlen folytatása a most megjelent God of War: Ragnarök) a PlayStation 4 egyik legnagyszerűbb játéka lett, történetmesélésben is egészen új szintre emelte a sorozatot. Eszeveszett intenzitású, elképesztően látványos akcióelemeknek továbbra sem volt híján, de a szó szerint és képletesen is vett út során, melyen végigvezetett,

egy váratlanul mély és megindító apa-fiú kapcsolat története is kibontakozott.

Ez korábban, az első négy (hat, ha a mobilos verziókat is számoljuk) God of War játékban még nem lett volna elképzelhető. Kratos első családjának szomorúan rövid története csak egy görög tragédiákba illő fordulat volt a háttérsztoriban: Árész, a háború existene bűbájától megvezetve ő maga mészárolta le szeretteit. Elvesztésük alapozta meg a főhős istenek elleni haragját, halálvágytól hajtott vakmerőségét és olthatatlan vérszomját. Karakterét ennél mélyebb rétegekkel talán nem is tervezték felruházni az alkotók, elvégre egy inkább látványos, mint lelkizős, véres-kaszabolós konzoljátékról beszélünk. Ám amikor a sorozat néhány év kihagyás után visszatért, egy más Kratost ismerhettünk meg.

Dad of War

A skandináv mitológia ridegebb tájain új életet kezdő főszereplő ugyanis időközben újra apa lett. Fia, Atreus még azt sem tudja róla, hogy félisten egy másik mondakörből (nemhogy egy játéksorozaton át gyilkolta végig az Olümposz teljes vezetőségét). A múlt elől azonban nem lehet elbújni, a régi titkok új bonyodalmakat szülnek, ha pedig az élőhalott viking harcosok és egyéb mitológiai rémségek hordái nem jelentenének elég kihívást, Kratosnak

kamasz fiával és az egyedülálló apa rászakadt szerepkörével is meg kell küzdenie.

Amiért talán megérte ezen a hosszas felvezetésen átvergődni: a két legutóbbi God of War játék az egészen a Ragnarökig durvuló, szövevényes sztori közepén is leginkább Kratos és Atreus, apa és fia története, méghozzá olyan tökéletesen elmesélve, jó ütemben adagolva, búvópatakként vezetve végig a kaszabolások között, hogy gyakran izgalmasabb kettejük csendes párbeszédeit (és néha az elkerülhetetlen üvöltözéseket) hallgatni, mint az elképesztően látványos, epikus harcok közben püfölni kiszáradt szájjal a kontroller gombjait.

A God of War Ragnarökkel a játékos az apa-fiú kapcsolat természetes evolúciójába kukkanthat be, melyet előbb egyik, majd idővel, saját fiának nevelgetése közben, a másik oldalról is meg kell, hogy tapasztaljon minden férfi. Ahogy a videójátékban, úgy a való életben is eljön ugyanis mindenki életében egy pont, amikor – bármennyire is nehéz lehet ez az egójának – be kell látnia, hogy már nem ő a történet főszereplője. És igen, az apa ilyenkor hátralép egyet vagy kettőt, átengedi a terepet az új generációnak, a friss vérnek, és ha jól végezte a munkáját az elmúlt években, akkor büszkén szemlélheti, ahogy a fia, az új főszereplő viszi tovább az élet nagy sztoriját. Ez persze keserűen emlékeztet bennünket saját mulandóságunkra is, viszont remek érzés látni, hogy milyen karakán legény viszi tovább az örökséget. Pontosan így érezhet a Ragnarökben is Kratos az ifjú Atreus kapcsán. A narratíva diadala, amikor egy óriásokkal, istenekkel, sárkányokkal és egy halom mitológiai lénnyel telepakolt mesében ilyen húsbavágóan valós érzéseket tudnak gyönyörűen kibontani. A Ragnarök íróinak ez a kunszt hibátlanul sikerült – írta a Bronsonnak Csirke, testvérlapunk, a Gamestar.hu szerkesztője.

A spártai apa, az isteneket baltával és láncokra kötött pengékkel aprító mogorva gyilkológép hiába nem akarja spártai módon nevelni gyerekét, nincs más mintája: vérrel-verejtékkel kell kiizzadnia magából olyan alapvető, elemi kedvességeket is, mint egy bátorító simogatás. Az önmagát kétségbeesve kereső kamasz pedig nehezen dolgozza fel, hogy nem egyszerű részletes válaszokat kicsikarni olyasvalakitől, aki a szemantika tengerén szíve szerint sosem úszna túl az alany-állítmány bóján túli mondatrészekig. Szóval nem könnyű – ahogy egyébként az életben sem az.

„Ne sajnáld! Legyél jobb!”

Kár lenne lelőni bármit is a történetből, de egy nagyon beszédes mozzanatot mégis muszáj kiemelni. Kratos a God of War elején, az első apa-fia összecsattanáskor még alig palástolt dühvel és frusztrációval mennydörgi megszeppent gyereke arcába, hogy „ne sajnáld! legyél jobb!” – és a God of War: Ragnaröknek is csak az utolsó harmadában jut el addig, hogy valamiért ő kérjen bocsánatot.

De amikor fia derűs, kamaszos kötekedéssel, mégis végtelen szeretettel válaszolja neki ugyanezt („ne sajnáld! legyél jobb!”), az olyan pillanat, amit még a legnagyszerűbb videójátékoktól is ritkán kap az ember. Akár gyerekként, akár apaként gondolunk épp magunkra akkor, amikor halljuk, mindenképp érdemes lesz emlékezni rá – ha pedig nekünk nem mondta senki, akkor mondjuk majd mi. Akár csak magunknak.

Számoljunk le a tévhitekkel is: