Az egyik legnagyobb probléma az iskolai zaklatásokkal kapcsolatban, hogy legtöbbször csak akkor kerül a figyelem középpontjába, mikor már nagy a baj. Pedig nemigen van olyan ember, aki ne lett volna elszenvedője, szemtanúja vagy épp elkövetője legalább egyszer az iskolás évei idején. Cikkünk szerzője gyakorló tanár.

Ezért hajlamosak is vagyunk azt gondolni, ugyanúgy hozzátartozik a gyermek- és kamaszévekhez, mint az ehetetlen menza, meg az elhagyott tornazsák. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adataiból kiderül, hogy

évente egy kisebb osztálynyi gyerek, illetve átlagosan 20 huszonéves fiatal követ el öngyilkosságot iskolai konfliktusok miatt.

A probléma nagyon összetett, ám abban minden szakember egyetért, hogy sürgősen kezelni szükséges. A felelősségre vonás természetesen mindenképp fontos, de a bullying sem irtható ki erőből. Ha nem foglalkozunk a háttérben húzódó okokkal, ha nem ismerjük a hatásmechanizmusait, és ha nem vértezzük fel a gyerekeinket hatékony megküzdési stratégiákkal, a tragédiák újra és újra megismétlődnek.

Mi bullying, és mi nem

A klasszikus definíció szerint a bullyingnak, amit magyarra leginkább megfélemlítésnek fordíthatunk (de inkább ne tegyük), három alapvető eleme van:

• szándékosság,
• egyenlőtlen erőviszonyok,
• ismétlődés.

Tehát meccs előtt kakaskodni az öltözőben, tejszínhabot nyomni az alvó haverodra, vagy a háta mögött kiröhögni az osztálytársad béna haján legfeljebb bunkóság, de nem bullying.

De: minden tesióra előtt ellopni a kis nörd tesicuccát, majd vihogva végignézni, ahogy kiszedi a kukából, vagy hangosan röfögni egyet, akárhányszor csak megjelenik egy túlsúlyos osztálytársad, esetleg osztálycsoportban szétküldeni a volt barátnőd képeit, pláne szétphotoshopolva, meg esetleg valami alpári kommentárral, viszont nagyon is az.

A fenti definícióból kiindulva nem véletlen, hogy az iskola melegágya a bullyingnak, hisz egy erősen hierarchizált hely,

ahol különböző életkorú, adottságú, társadalmi státuszú gyerekek, kamaszok vannak összezárva nap mint nap, maguk is meglehetősen alávetett helyzetben.

Ráadásul a bullying igen sok formát ölthet, az egyértelmű fizikai bántalmazástól a fennhangon kimondott sértéseken, szidalmazásokon át az olyan kifinomult megalázásokig, mint hogy az áldozat mellé soha nem ül senki, vagy az uzsonnája véletlenül mindennap leesik a földre, és megtaposódik.

A rejtőzködő gonosz

Épp ezért tanárként az a legnehezebb, hogy egyáltalán észrevegyem a bullyingot, hisz nem vagyok benne azokban a csetcsoportokban, melyekben folyamatosan szidják az áldozatot, nem vagyok, nem lehetek ott a buszmegállóban, mikor a tornacuccát rugdossák, és azt sem feltétlen látom, hogy a társai által bántalmazott gyerek mindig egyedül eszik a menzán.

Elsőre persze logikusnak tűnik azt gondolni, hogy az áldozat szól, ha bántják, de sokszor a megfélemlítésnek épp az a lényege, hogy az illető tehetetlennek érezze magát, és eszébe se jusson segítséget kérni.

Több mint 20 évet lehúztam már gimnáziumban, de nem sok olyan esetre emlékszem, amikor azt éreztem volna: ez, amit most tapasztalok, bullying, ezt a diákot módszeresen megfélemlítik. Egy igazi agresszornak ugyanis több esze van annál, hogy a tanára, szülője vagy bárki olyan előtt vegzálja az áldozatát, akit hierarchiában önmaga felett állónak érez.

Ha vannak a bullyingnak jelei, azok legtöbbször közvetett jelek: egy folyton magányosan ülő diák, megugró hiányzások, szemmel látható nyomai a kialvatlanságnak, étkezési zavaroknak, esetleges sérüléseknek.

A tanár felelőssége, hogy ha ilyesmit érzékel, akkor utánajárjon, és ha kell, vonja be az iskolapszichológust, konzultáljon a szülőkkel, és igen, érzékenyítse a diákokat. Ahogy az is, hogy ha bármilyen természetű agressziót tapasztal, lépjen fel ellene egyértelműen, és ami mindennél fontosabb: járjon elöl személyes példával, és soha, semmilyen módon ne alázza meg szándékosan a diákjait.

A fiúk nem sírnak

Persze olyan is van, hogy az áldozat szól, hogy bántják. A legrosszabb, amit ilyenkor tenni lehet, hogy elbagatellizálod a problémát, vagy azt a roppant bölcs tanácsot adod, hogy ha nem foglalkozol vele, majd abbahagyják. Mégis sokszor tesz úgy a világ, mintha az élet természetes velejárója lenne, hogy egyesek élvezettel alázzák meg a másikat, akinek pedig kutya kötelessége ezt szó nélkül tűrni.

Kiváltképp a fiúkkal szemben gyakori elvárás, hogy vagy üssenek vissza, vagy tűrjenek, majd rázzák meg magukat, és menjenek tovább, de egy dolog szigorúan tilos: beszélni az érzéseikről, arról, hogy milyen megalázottnak lenni.

Márpedig ha valaki egyedül marad a megalázottságával, ha nem talál senkit, aki segít neki feldolgozni a zaklatást, és kialakítani a megküzdési stratégiákat, akkor az az ember mindent meg fog tenni, hogy ne érezze újra ezt a megalázottságot. Akár úgy is, hogy ő maga bántalmaz nála gyöngébbeket (embereket vagy állatokat), vagy úgy, hogy eldobja magától az életet.

Igen, legtöbbször maga a bully egyben áldozat is, aki ilyen romboló módon igyekszik feldolgozni saját frusztrációját, és akit jó eséllyel máshol mások hasonlóan megaláznak. Ezért is nagyon fontos, hogy a felháborodás mellett ne csak indulatból lépjünk fel az agresszió elkövetői ellen, hanem igyekezzünk megérteni, és amennyire lehet, megszüntetni a kiváltó okokat.

Jól megverni, esetleg javítóba küldeni azt, aki bántotta a gyerekünket, vagy bíróság elé cibálni a szüleit jogos elégtételnek tűnik, de nem fogja megtörni a megfélemlítés és a frusztráció ördögi körét.

Az egyre komolyabb problémát jelentő iskolai agresszió kezelésére, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) kezdeményezésére létrejött 2020 tavaszán a Kerib, vagyis a Kerekasztal az Iskolai Biztonságért). A 17 alapító között elméleti szakemberek és gyakorló pedagógusok is vannak, fő célkitűzés, hogy elsősorban az iskolai közösségek (diákok, tanárok és szülők) edukálásával tegyenek az iskolai erőszak, többek közt a bullying ellen.

A pandémia alatt online mutatták be a felismerés, a megelőzés és a kezelés legfontosabb fázisait. Hasonló képzéseket folyamatosan szerveznek a jövőben is, a honlapjukon pedig bárki találhat hasznos információkat.

Önbecsüléssel a bullying ellen

Leegyszerűsítés volna azt gondolni, hogy a kölykök egy része született bully, míg mások arra vannak drótozva, hogy áldozatok legyenek. Számtalan tényezőn múlik, kiből lesz elszenvedő, és ki lesz elkövető, és ne feledkezzünk meg a közönyös szemlélőkről, meg azokról sem, akik elég bátrak kiállni az áldozatok mellett, akár olyan áron is, hogy őket is kóstolgatni kezdi a bully.

Az biztosnak tűnik, hogy az olyan gyerek, aki abban a tudatban él, hogy ő alapvetően egy értékes és szerethető ember, az sokkal kevésbé van kitéve a vegzálásnak. Vagy ha mégis bepróbálkoznak nála, van mersze segítséget kérni, mert tudja, hogy joga van hozzá.

Persze nem arról van szó, hogy agyatlanul ajnározva neveljük egyedi kis hópelyhecskéinket, megóvva őket a nem szó és a kritika legapróbb sokkjától is.

De ha egy gyerek azt érzi, hogy értékes, és bármi is történjék, szeretik, ha megtanulja, hogy agresszió nélkül, asszertív módon is tudja érvényesíteni az érdekeit, sokkal kevésé lesz kiszolgáltatva a külvilág visszajelzéseinek. Kisebb lesz a megfelelési kényszer, ugyanakkor arra sem lesz rászorulva, hogy mások megalázásával csikarja ki napi megerősítésadagját.

És nyilván – ahogy a gyereknevelés általában – ez sem működik puszta papolással, a személyes példa mindennél fontosabb. Ha a gyerekem azt látja, hogy erőből oldom meg a vitás helyzeteket, hogy érzéketlenül gázolok át a nálam gyöngébbeken, mikor az érdekeim azt kívánják, ne csodálkozzak rajta, hogy természetesnek veszi az empátia hiányát, még akkor is, ha ő annak az elszenvedője.

Az a szülő pedig, aki az egész napi becsicskulás után otthon adja ki a feszültséget, könnyen szembesülhet azzal, hogy gyermekei nincsenek a topon, amikor érdekérvényesítésről, indulatkezelésről, illetve saját vagy a másik ember méltóságának tekintetbe vételéről van szó.

A pozitív iskolai és otthoni környezet kombinációja az egyetlen igazán hatékony fegyver a bullying és az általa okozott tragédiák ellen. Enélkül a legszigorúbb szankció is csak sebtapasz lehet, a szívbe tolt tüskét nem szedi ki.