Valahogy az jött ki, hogy majd’ mindegyik a halálról szól így vagy úgy, de a legtöbb mégis arról szolgál tanulságul, hogy az élet él és élni akar – ahogy az egyik legnagyobb magyar költő, Ady Endre írja Intés az őrzőkhöz című örökérvényű versében.
Egészen erős lábakon áll a József Attila születésnapjára kijelölt költészet napi összeállításunk, ugyanis szerkesztőségünk hovatovább bővelkedik gyakorló, sőt professzionális irodalmárokban:
- Kovács-Cohner Róbert aka Kacor drámáit rendszeresen játszották-játsszák a hazai színházak, rendszeres szerzője számos kulturális print- és online-lapnak, kulturális műsorok házigazdája.
- Pritz Péter az amerikai író-költő Charles Bukowski magyar fordítója.
- NLD-nek pedig évek óta jelennek meg horrornovellái. Az egyes versekhez írt indoklásokat, inspiráló szövegeket maguk a szerzőink írták.
Pritz Péter és Charles Bukowski
A 20. századi amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb, legegyénibb hangú alakja, milliók kedvenc vén kujonja, Charles Bukowski élete 74. évében halt meg, leukémiában.
A biográfiák alapján 1992-ben diagnosztizálták nála a betegséget, ami végül 1994-ben elvitte, tehát a nálunk Vegyes felvágott címmel kiadott, de eredetileg 1990-ben megjelent Septuagenarian Stew: Stories & Poems című kötete megjelenésekor (amiben az alábbi a vers is van) elvileg nem tudhatta még, hogy halálos beteg.
Mindenesetre egészsége ekkorra már meggyengült. Ettől függetlenül
állapotával ugyanolyan bátran nézett szembe, ahogyan életét is élte és művészetét is képviselte.
A vészes vérszegénység című verse megjelenése után kijött még egy kötete, és írt még egy komplett új regényt is, a nem sokkal halála előtt megjelent Ponyvát. Vagyis, amikor azt írja: „ledobhatnám magamról az életet, és csendben várhatnám a halált„, majd azt: „centriről centire kell visszamásznom a teremtés napjába”, akkor szokásához híven nem beszélt mellé.
Vissza is mászott és alkotott még négy évig, szinte egészen a haláláig. Erről is lehet példát venni, és erről is vettem példát életem egyik legnehezebb szakaszában, amikor ha túl akartam élni az állapotomat, muszáj volt mindenbe belekapaszkodnom, ami reményt adott a túlélésre. Íme:
Charles Bukowski: vészes vérszegénység
beletemetkezhetnék a múltba,
rengeteg könyv van
a polcokon,
csordultig vannak.
aludhatnék egész nap
a macskáimmal.
beszélgethetnék a szomszéddal
a kerítés mellett,
96 éves, és van múltja
neki is.
ledobhatnám magamról
az életet
és csendben várhatnám
a halált.
de milyen szörnyű
lenne
beállni a sorba,
és úgy tenni, mint
a világ.
muszáj
visszatérnem.
centiről centire kell
visszamásznom
a teremtés
napjába.
legyen világosság!
legyek én!
még egyszer utoljára
legyőzöm
a sorsot.
Fordította Pritz Péter
Kacor három verset küldött – egy sajátot is
Tömör, szikár, csodálatos a nyelvezete, mélységesen szomorú, mégis megmutatja, mennyire szép, mennyire emberi, ahogy látjuk, illetve ahogy Nemes Nagy Ágnes látta a világot.
Nemes Nagy Ágnes: Fák
Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Mozdíthatatlan függönyök. Meg kell tanulni azt a sávot, hol a kristály már füstölög, és ködbe úszik át a fa, akár a test emlékezetbe. És a folyót a fák mögött, vadkacsa néma szárnyait, s a vakfehér, kék éjszakát, amelyben csuklyás tárgyak állnak, meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit.
Weöres Sándor: Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Weöres Sándor ritka őszinte, belülről fakadó, tehát nem csak formagyakorlatként szolgáló versei közül is kiemelkedik a Bolero. Allegóriája
az elkerülhetetlen elmúlással szembesít, tehát nyilván szintén végtelenül szomorú, mégis csodálatosan optimista – festői képei reményt adnak, hitet valamiben,
amiről, ahogy Wittgenstein mondta, ha nem lehet beszélni, hallgatni kell – Weöres mégis tökéletesen megfogalmazta: bár mind elmegyünk, mindig másként, azaz hitünk szerint, de a csillagok között mind ballagunk.
Kovács-Cohner Róbert: Zsiványnóta
Suhanunk az éjszakában. Tegnapoknak döntve hátam. Vonatablak, senkitükre, ami hátul, bottal ütve. Ittissehol, közeltávol, az éjszaka felnyalábol. Az éjszaka furcsa görbe, alkony szorul így ökölbe. Ami elöl, titokholnap, maradj csendben, hogyha szólnak. Ha hallgatnak, kezdj dalolni, ágy ha vetve, felpakolni. Ami kint van, idd színültig, Ami bent van, néma mindig. Ami bent van, tompa, kába, és a kint az álruhája. Mind megdermedt, ami mozgat, az istenke sínt bogozgat. Ami fontos, égő csikk csak, huzat jön be, hogy kidobtad. Köd előttem, köd mögöttem, ott se voltam, el se jöttem. Esküszeg a földre koppan, hold se rebben, csend se dobban. Ittissehol, közeltávol, az éjszaka felnyalábol. Az éjszaka furcsa görbe, alkony szorul így ökölbe. Úton vagyunk: hazaértünk, imát mond az anyánk értünk. Csak mi ketten, én meg árnyam suhanunk az éjszakában.
Lacfi András kedvence Kacort is inspirálta
Kacor saját művét, a Zsiványnótát a Lacfi András által küldött Rab Zsuzsa-költemény inspirálta, ami csodálatos együttállásként akkor derült ki, mikor András a szerkesztőségi csoportba a szerkesztői felhívásra bedobta alábbi, kedvenc versét.
Rab Zsuzsa: Fütyörésző
Ha ki gyáva engem merni, jobb lesz annak továbbmenni. Köd mögöttem, fény előttem. Lelek utat. Ahogy jöttem.
Barry történész szakírónk kedvence
Ady Endre: A hőkölés népe
Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom. Ez a hőkölő harcok népe S mosti lapulása is rávall, Hogy az úri kiméletlenség Rásuhintott szíjostorával. Mindig ilyen volt: apró kánok Révén minden igának barma, Sohse harcolt még harcot végig, Csak léhán és gyáván kavarta. Erőt mutattak, erőt látott, Vertnek született, nem verőnek. Önerejét feledte mindig, Sohse szegzett erőt erőnek. Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak búsan átkoz S ki egyszer rugott a magyarba, Szinte kedvet kap a rugáshoz. Ma is itt ül lomhán, petyhüdten, Fejét, jussát, szivét kobozzák S ha nehányan nem kiáltoznánk, Azt se tudná, hogy őt pofozzák. Csak a Csodák-Ura meglátná Végre ezt a szánalmas népet, Adna neki csak egy dárdányi, Úri, kis kiméletlenséget. Hogy néhány maradt sereghajtó Törötten, fogyva azt ne vallja: Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát - akarja.
NLD főmunkatársunk világvégeverset választott
Yeats az első világháború után, az akkori spanyolnátha-pandémia idején írta, miközben a felesége is a járványtól szenvedett (de végül túlélte).
Elképesztően erős képekben jön át a pusztítás, a végítélet hangulata.
Nincs abszolút kedvenc versem, ez most csak eszembe jutott a szerkesztői felhívásra, mert ez a vers az abszolút horror, ahol az apokalipszis után Jézus helyett a második eljövetelként egy igazi szörnyeteg születik.
William Butler Yeats: A második eljövetel
Forgódva forgószélben sebesen, nem hallgat a sólyom solymászra sem. A centrum gyönge: minden szétröpül, a világ csupa zűr, kivül, belül. Vérszutykos ár csatangol s mindenütt megfúl az ártatlanság ünnepe. A jóknak nincs hite, a gonoszok intenzitása véres szenvedély. A kinyilatkoztatás már közel, már közelít az új Eljövetel, a Második! S míg elröppen a szó, hatalmas képpel a Spiritus Mundi szemem zaklatja: sivataghomokban oroszlántestű emberfejű lény les rám, a szeme gyilkos, mint a nap. Lassún mozdítja combjait, körötte rívó madarak árnya tántorog. Sötétség újra. De én már tudom, hogy húsz évszázad érzéketlen álma szörnyet fogan s az bölcsőt követel. Hát nem dúvad, ki időt szimatolva születni cammog Betlehem felé? Fordította Nagy László
Red Dylan Thomasszal segít felfogni a halál véglegességét
Erős, szikár szöveg, tökéletesen kifejezi a dacot és a haragot, amit a halál vált ki a magunk fajta halandóból. Számomra különösen ütős, hogy Dylan Thomas nem hagy könnyű kiutat. A halál végleges, és utána nincs semmi. Úgy kell élned, hogy ezt nem felejted el.
Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át
Csöndben ne lépj az éjszakába át, Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. A bölcs bár végül rendjén lát homályt, Mert nem volt villám-cikázó ajak, Csöndben nem lép az éjszakába át. A jó, ki hullámüttön jajt kiált, Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. A vad, ki naphoz kapkod s búg imát, S ím késve eszmél: csupa kín a nap, Csöndben nem lép az éjszakába át. A zord tudja, bár verje vaksiság, Hogy lehet meteor-szemű ki vak, Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. Apám, míg lábad bús oromra hág, Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad. Csöndben ne lépj az éjszakába át, Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. Fordította Nagy László
Zubor Tamás szerkesztő Nagy László-klasszikusa
Nem nagy megfejtés, pláne nem verselemzés (melynek öncélúságát, következésképp fölöslegességét aligha kell bizonygatni, hiszen ugyan mire és kinek kellenek a verseket egyértelműen értelmező, ofisöl magyarázatok), hogy a Ki viszi át a Szerelmet – mint a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotása – maga a halálfélelem verse.
Szürrealista képei pedig – melyek a sorról sorra úgy, annyira plasztikusan, és szinte kézzelfoghatóan állnak össze az olvasóban, ahogy káromkodásból épülhet egyáltalán katedrális – egészen húsba vágó módon mutatják meg, miért van okunk félni a haláltól, és hogy miért érdemes élnünk.
Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!