Memento Mori címmel jelent meg múlt pénteken a Depeche Mode új nagylemeze, az első azóta, hogy tavaly elhunyt Andy Fletcher. A nagylemezt kísérő turné magyar állomása július 28-án a Puskás Arénában lesz. Nem érdemes kihagyni, a halálra emlékezve az élet igazi ünnepe lesz a koncert – valami véget ért, és valami új kezdődik. A szokásosnál is szubjektívabb méltatás következik.
Fura, keserédes, nosztalgikus érzés fogott el, amikor Ghosts Again című új dalukat hallgattam február elején. Valamit nagyon elkapott a négyről két tagra zsugorodott zenekar, nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mit sikerült beleírni a dalba, és megmutatni a zseniális, hozzá szokás szerint Anton Corbijn által rendezett videóban.
Kézenfekvő alapító-harcostársuk elvesztésével magyarázni a melankolikus hangulatot, de mintha valami sokkal többtől búcsúznának, búcsúznánk itt. Nem Fletch az első halott a DM történetében. Dave Gahan énekes szintén meghalt már egyszer, 1996 májusában drogtúladagolásban, igaz, csak két percre, Alan Wilder pedig csak szellemében van a zenekarban, hiszen 1995-ben kiszállt, csakúgy, mint Vince Clark, aki már 1981-ben lépett a Yazoo-ba.
Szellemek és élőhalottak
Most gyászolunk egy kort, amikor a zene olyan elválaszthatatlan része volt életnek, mint ma az internet, egy új bakelit birtoklása nagyobb izgalmat jelentett mint egy új iPhone akcióban, egy nyugati zenekar koncertje pedig olyan örömünnep volt, amit nehéz bármivel párba állítani. Persze ez a cikk szuperszubjektív reflexió, lehet, hogy csak bennem kavarta meg kondért az új daluk. Nagy tömegek voltak akkor is akiket ez ugyanúgy nem érdekelt akkor sem, ahogy most sem.
Mindenesetre nézzünk rá, hogy alakult a zenekar magyar vonatkozású története, milyen hatással bírt a hazai popkultúrára, egyben tekintsünk ki a történetükre és a munkásságukra, meg arra, hogy miért más mindig egy budapesti fellépés, mint a többi.
Szintipop B-közép
A Basildon–Budapest tengely történelmileg nagyon erős szövetség. A Depeche Mode ebből a teljesen jelentéktelen kelet-angliai városkából indult, és lett
nekünk magyaroknak (is) sokkal több, mint egy szintipopzenekar a 80-as évekből. Depesesnek/módosnak lenni elköteleződés, vállalás, komoly kulturális és indentitásbeli döntés volt.
A mozgalmon belül lehetett választani, hogy daves-es, martinos, alanes vagy andys leszel-e.
Emlékszem, hogy a hetedikes iskolafarsangról nem engedtek haza minket, mert a suli előtt újromantikus vs. szintipop rangadó volt, Duran Duran-rajongók bunyóztak a depesesekkel a bejárat előtt. Mint metálos kíváncsi megvetéssel figyeltem a popperek csatáját. Kamaszos esetlenséggel szárba szökkenő szerelmi életemben is feltűnt a Mód. Első „csajom” Kriszta (talán egy merész kézfogásig jutottunk) Depeche Mode-os volt, én pedig fanatikus Iron Maiden-es.
Ez akkoriban személyeskedésig fokozódó zenei viták kiapadhatatlan forrása volt. Jóbarátom Roli középiskolában a Depeche akkor megjelenő 101 című koncertlemezével fárasztott (zseniális darab, ma már látom), aztán sikerült átcsábítanom a még sötétebb oldalra. Ervin, zenebuzgár hármasunk másik tagja maradt cure-os, lelke rajta.
A Depeche Mode először 1985-ben játszott nálunk, állítólag főleg NDK-turisták nézték őket a Volán-pályán, akik nem hittek a szemüknek, hogy ilyen szerencséjük lehet. Ekkor nem volt hiszti, aztán 1988-ban már a szállodai vesztegzárra ítélte őket a kint várakozó rajongók tömege.
Aztán 1993-ban az MTK-stadion látta vendégül őket. Ezt a koncertet már én is láttam, ülőjeggyel álltam (átszakított kordon) és valószínűleg lenyűgözött volna a show, ha nem pár nappal korábban nem lettem volna ott a U2 Zoo TV műsorán a Népstadionban. A buli Akosh fellépése ellenére is verhetetlen volt.
Aztán játszottak itt még 2001. szeptember 12-én (!!), 2006-ban, 2009-ben, 2010-ben, 2013-ban és 2018-ban is. Annak ellenére, hogy több turné is kimaradt, gyakori vendég volt nálunk a DM, de
ez sem elég magyarázat arra, hogy mi fogta meg a magyar rajongókat a zenekar, akkor már sok helyütt noir-popként definiált, fekete bőrben celebrált Moog-miséiben, szadomazo-gospeljeiben, olykor istenkáromló slágereikben.
A Black Celebration (1986) és Music for the Masses (1987) lemezek világszerte sztárrá tették őket, de olyan kultikus státuszt mint nálunk, csak nagyon kevés helyen értek el. Jó, talán sehol.
Magyar Mode-ra
A zenekar hihetetlen hazai népszerűségének farvizén több csapat is megpróbálta emulálni a Depeche hangzását – kevés sikerrel. A Mód-kópiák megkerülhetetlen királya a Bonanza Banzai , ez nem vitás. A zenekart Hauber Zsolt és Kovács Akosh alapították kb. 1987-ben, később híres/hírhedt menedzserük, Fábián Tibor javaslatára (a Hiphop Boyz is neki köszönhette sikereit) Menczel Gábort is bevették a bandába.
Nyolc stúdiólemez (ebből 5 arany), két koncertlemez, hat teltházas BS-koncert a zenekar hagyatéka. A BB mindig hevesen tiltakozott, amikor a DM-el állították párhuzamba munkásságukat, a tények azonban ugye makacs dolgok.
Akosh kibogozhatatlan, a felszínes hallgató számára mélynek tűnő, ám valójában tök értelmetlen szövegei, az üres pózok, és az akaraterővel pótolt tehetség valóban egyértelműen megkülönböztették őket az angol példaképektől, mégis a mai napig a Magyar Depesként emlékszünk a Bonanzára.
A Dr Beat minden szempontból primérebb próbálkozás volt, és esetlenségével együtt is talán szimpatikusabb formáció. A szintén 1987 körül alakult, Garam Péter szintetizátor, Selmeci Kristóf sampler és Szilágyi Sziko Gábor ének-dobgép felállásban. Rövid ideig Rábaközi Andrea modell és Clavier Charlotte korábbi R-Go-gida is tag volt (mondjuk a gida csak hímnemű utódot jelölhet, de mindegy is).
1990-ben jelent meg máig egyetlen lemezük, hangzása közepes demószínvonal, a szövegek sokszor megmosolyogtatóak, de a Depeche Mode-fanclub rendezvényein így is gyakori vendégek voltak. Akit jobban érdekel a hazai szintipop hőskorszaka, katt ide.
Depeche Motyó
1994-ben kezdtem el a Polygramnál hanglemezkiadónál dolgozni, melynek a közös tulajdonosi kör miatt testvércége volt a Multimedia Concerts, az akkori magyar piac vezető koncertszervezője. Itt ismertem meg Mező Gyurit, Mizót, a cég hiperaktív, kedvesen egzaltált motorját, aki 1985-től Amerikába költözéséig minden komolyabb turnéban, koncerten dolgozott itthon és Közép-Kelet-Európában.
Mint bennfentes pletykákra éhes, fiatal zeneőrült faggatni kezdtem kedvenc zenekaraim kulisszatitkairól. Amikor arra terelődött a szó, hogy melyik zenekar drogozott a legdurvábban, legnagyobb megdöbbenésemre nem a Guns N’ Rosest, vagy a Metallicát említette, hanem a Depeche Mode-ot. A DM Faith and Devotional turnéja idején is járt nálunk, sőt Gödön klipet is forgattak a Condemnation című dalukhoz, egy igen fáradt énekessel.
Dave a grunge-hullám hatására először csak külsőségekben vedlett junkie-rocksztárrá, de ahogy megismerkedett a heroinnal, tudta, megérkezett. A helyzet a helyi promótereket is érintette, volt, hogy érzékenyen. Mizó így emlékszik vissza egy kalandjára Dave-el:
„1993 nyarán egyszerre három turnét csináltunk a régióban, a Depeche Mode-ot, a Metallicát, és Jean-Michel Jarre-t (plusz egy U2-t! – LA). Gyakorlatilag nem aludtam napok óta semmit, stadionról stadionra rohantam, azt sem tudtam, merre áll a fejem. Az óriási kapkodásban elfelejtettem szólni a kontaktomnak, hogy intézze Dave betevő kokainját. Az előző este Prágában még megoldottam, de itt hibáztam. Akkoriban a zenekarok nem vállalták be, hogy a keleti blokk országhatárain drogokkal lépjenek át, így minden állomáson intézkednem kellett több nappal előtte. Igen, piti drogdílernek is kellett lennem, de ez 30 éve tök normális volt, és a kis mellékes sem jött rosszul. Felvettem a zenekart a reptéren, a turnémenedzser azzal kezdte, hogy mikor érkezik meg a cucc a szállodába. Levert a víz, mert leesett, hogy teljesen elfelejtettem a dolgot. Kétségbeesetten telefonáltam, akinek tudtam, de csak egy kis füvet tudtam szerezni.
Amikor beléptem a szálloda bárjába, Dave egy hölgykoszorúban ült, ordított róla, hogy hullarészeg. Amikor meghallotta, hogy nincs motyó, elvesztette a maradék eszét is, és nekem jött, meg akart ütni. Ivan, a turnémenedzser lefogta,
és azzal próbálta nyugtatni, hogy másnap reggel már lesz mit tolni, és hogy George amúgy is rengeteget segít nekünk. Örültem, hogy nem kellett összeverekednünk, és soha többet nem felejtettem el időben kábítószert intézni a nálunk fellépő sztároknak.”
Nem sokkal ezután nyírta ki magát Gahan Los Angelesben egy kokó-heroin kombóval, pontot téve drogos karrierjére. Mindeközben az akkor már keményen piáló Martin elhatalmasodó depresszióját kúrálta alkohollal. A kilencvenes évek közepe elég sötét időszak volt a zenekar történetében, ennek ellenére remek dalok (is) születtek akkor.
Ma már Dave és Martin is rég tiszták, sőt az énekest Budapesti NA-gyűléseken (Narcotics Anonymous) is látni, ha itt játszanak, bizonyítva, hogy a program működik, ha működteted.
Memento Mori
Ahogy a bevezőben is írtam, március 24-én jelent meg a zenekar legújabb lemeze, a Memento Mori (Emlékezz a Halálra) címmel. Valljuk be, hogy az 1996-os Ultra óta nem igazán alkotott kohézív, maradandó, a korai lemezek színvonalát idéző albumot a zenekar, bár jól sikerült dalok azért minden lemezen voltak.
A Memento Mori azonban a 2000-es évek talán legjobb Depeche-lemeze, bár igazán erős, emlékezetes szerzeményt az első klipdal Ghosts Againen kívül nem találtam. A Caroline’s Monkey válthat még ki dallamtapadást, de az egész nagylemez inkább sötét aláfestése egy elnyújtott istenhozzádnak.
Az erős kiegyenlítő hatású Fletcher elhunytával nagy kérdés volt, hogy a tűz és víz Gore-Gahan duó hogy tud majd boldogulni a stúdióban. De James Ford (Arctic Monkeys), Richard Butler (Psychedlic Furs) producerek, illetve Marta Salogni (Björk) hangmérnök és co-producer segítségével egy támogató testvéri szövetséget sikerült kovácsolni a megrendült sztárokból.
Méltósággal a fájdalomból is varázslatot gyártottak, a rájuk jellemző fülbemászó nihilizmus megnyugtató egyszerűséggel hömpölyög a lemezen.
Nincs hatalmas reveláció, nem lesz a mai tizen-huszonévesek kedvence a Mode, de ez egy tisztességes újjászületés az elmúlás nyomán. Szép munka.
A napokban a zenekar turnéja is elindult az USA keleti partján. A Youtube-korban nincs már meglepiszínpad, de legalább az olyan megejtő, könnyfacsaró pillanatokra is készülhetünk egy izzadt zsebkendővel, mint a World in My Eyes, amit esténként elesett harcostársuknak ajánlanak. Black Celebration.